A nem létező könyvek könyvtára

A bizonyosságtól, hogy minden meg van írva, megsemmisülünk vagy elbizakodottá válunk.

Jorge Luis Borges

    Különös figura volt. Az a fajta, akiről megállás nélkül siklik tovább a tekintet, de aki mellett az utcán elhaladva az ember egy röpke pillanatra mégis úgy érzi, meg kellett volna néznie. S aztán mégsem fordul utána.
     Különösségének titka abban rejlett, hogy egy olyan világban, ahol mindenki törekszik a végletekig markáns és színes egyéniség látszatát kelteni, őt valamiféle belső kényszer hajtotta ennek szöges ellentéte felé. A maga egyhangú szürkeségével ütött el a bántóan rikítóvá uniformizált tömegtől. Pontosan tisztában volt saját értékeivel – és értéktelenségeivel –, és igyekezett annak a bizonyos belső késztetésnek a kiváltó okára még csak nem is gondolni soha.
     Igazolványa szerint H. Nagy Andrásnak hívták. Ő azonban, ha be kellett mutatkoznia, elhagyta a H betűt a nevéből. Gyermekkorában egyszer megkérdezte az apját, mit jelent az a H, mely egymagában képes volt arra, hogy megkülönböztesse őt a Nagy Andrások tömkelegétől. Apja válaszára azonban már nem emlékezett.
     Egyedül élt, egyetlen örömét a könyveiben lelte. Amióta csak az eszét tudta, falta a betűket. Az egyetemet is irodalom szakon végezte el, rendre az évfolyamelsők között volt, és akkoriban még merész terveket dajkált. Verseket költött, amiket az íróasztalfiókba csúsztatott, majd megírta élete első – és azóta is egyetlen – drámáját.
     A kéziraton a H. Nagy András név díszelgett kihívó, öntelten kerekített betűkkel, melyek a szerző lángoló zsenijét voltak hivatottak jelezni.
     Csakhogy amikor megpróbálkozott a darab kiadásával, mindenhonnan visszautasították. Ezután néhány átkínlódott nappal és álomtalan éjszaka következett, melyek elfeledtették vele művészi ambícióit. Beletörődött, hogy a könyveket csupán olvasni, nem írni fogja, és beérte egy tanári állással egy sokadrangú közintézményben. Irodalmat tanított harsány, lázongó középiskolásoknak, akiket már tizenéves korukra arctalanná érlelt a tömegkultúra. Kollégái számára egyszerűen csak Nagy András lett. Diákjai számára pedig még annyi sem, csupán név nélkül „a tanár”.
     

     Hétvégente mindig ugyanabban az önkiszolgáló kifőzdében ebédelt, ugyanazon ismeretlenek körében, ugyanabból a menüből válogatva.
     Aznap azonban volt valaki az ebédelők között, aki kiváltotta az érdeklődését. A tanár kezdetben csak a szeme sarkából pillantgatott felé, végül tálcával a kezében szokott asztala helyett az idegen közelében telepedett le.
     Még sosem látta ott. Az idegen kispénzű, nyugdíjas öregúrnak tűnt. Kissé viseltes kalapját a mellette lévő székre helyezte. Egymagában étkezett, madáradagot kért, abból is épphogy csipegetett. Evés közben egy piros fedelű könyv olvasásába merült, olyan mélyen, mintha a szellemi táplálék elegendő volna számára.
     És ez a piros fedelű könyv volt az, ami a magáénak követelte Nagy András minden figyelmét.
     Az ő irodalom iránti szenvedélye, mely nem bontakozhatott ki az alkotásban, a gyűjtésben nyilvánult meg. Betéve ismerte a könyvesboltok aktuális kínálatát. Minden valamirevaló műből hamarosan ott csücsült egy példány az ő polcain is. Voltak még katalógusai, folyóiratai és könyvei a könyvekről. Szórakozásképp könyvárverésekre járt, hogy ha megszerezni nem is tudja, de közvetlen közelből legalább láthassa a ritkaságokat.
     A kis öregember könyve pedig ritkaságnak tűnt a javából. Valódi bőr kötésén látszott, hogy míves, nem éppen mai kiadás, de nem is felbecsülhetetlen régiség. Papírjának finom illata áthatolt a kifőzde szagorgiáján. Ellenállhatatlanul vonzóvá pedig az tette a szomszédos asztalnál ülő tanár számára, hogy nem ismerte. Biztos volt benne, hogy ebből a könyvből neki nincsen saját példánya, nem látta párját azelőtt sem boltban, sem antikváriumban, sem a katalógusaiban, sem árverésen. Fogalma sem volt eleddig arról, hogy ilyen könyv egyáltalán létezik.
     A kisöreg lapozott, és észrevette, hogy figyelik. Azonnal félretolta a tálcát, becsukta a könyvet, a hóna alá szorította, fogta a kalapját, és sima, óvatos léptekkel kisétált az étkezdéből. Semmi feltűnő, semmi sietős nem volt a távozásában, a figyelő számára mégis menekülésként hatott.
     Nagy András hosszú másodpercekig bámult maga elé, mielőtt felugrott és az öreg után vetette magát.
     Odakinn már nem látta őt. Tudta, hogy bal kéz felé túl messze esik az első keresztutca, ezért – hacsak be nem tért az egyik szomszédos házba – az öregúrnak jobbra kellett mennie és a sarkon befordulnia.
     A tanár futva tette meg a távot a kereszteződésig. A város ezen a verőfényes napon szombat déli korzózókkal volt tele, kéz a kézben andalgó párokkal és idegesítően sokgyerekes családokkal, akik elfoglalták az egész járdát, és akik között lehetetlennek tetszett átlesni a kisöreg után. Nagy András fojtottan átkozódott.
     A távolban mintegy feleletképp megvillant a kopott kalap.
     A tanár ismét rohanni kezdett.
     Mi a fészkes fenét művelek? – tette fel magának a kérdést.
     Azon nyomban el is hessegette. Bármit megadott volna már azért is, hogy egy pillantást vethessen a kötet címére és kiadójára. Felmerült benne az az ötlet is, hogy ha utoléri, fizetséget kínál az öregnek a könyvért. Azt latolgatta, mennyi készpénz lehet a zsebében.
     A kisöreg buszra szállt. A tanár még épp fel tudott ugrani a záródó ajtók között. Az áhított könyv ott piroslott tőle néhány kapaszkodónyi távolságra, az öreg hóna alatt, de ő nem közelített hozzá. Először is kimelegedett és fújtatott a futástól, alig bírt volna megszólalni. Másodszor pedig úgy okoskodott, hogy jobb lesz nem a busz közönsége előtt üzletelni az öregúrral. Ha visszautasítanák, vagy még rosszabb, ha az öreg gazembert kiáltana, aki ki tudja, milyen szándékkal követ egy idős embert, akkor ő az utcán könnyebben odébb oldaloghatna. Kivárt tehát.
     A buszról egy ajtóval az öregúr mögött szállt le. Az utcán is a nyomában maradt, szeme a titokzatos könyvön, fogalmazgatta magában a mondandóját, s már épp elszánta magát, hogy megszólítja az öreget, amikor az benyitott egy épület kapuján.
     Most vagy soha – határozta el magát Nagy András, és belépett az épületbe ő is a vastag, időtől feketéllő kapuszárnyak között.
     

     A kinti napsütés után elvakította a benti félhomály. Amint szeme lassan hozzászokott, a tanár körbefordult, hogy megnézze, hova is csöppent.
     Nem lakóházban volt, ezt elsőre megállapította. Kihalt, szűkös fogadócsarnokban állt, amit az ajtó felett, a magas mennyezet közelében ülő ablakocskák világítottak be úgy-ahogy. Lába alatt régimódi mozaikpadló zöldelt, a falakról itt-ott apró foltokban pergett a vakolat. A szemközti falon nyíló, sötét folyosók vezettek beljebb az épületbe.
     A tanár tétován lépett közelebb az egyikhez.
     – Mi tetszik? – állította meg egy rekedtes basszus.
     – Én… Hogy is mondjam… Én tulajdonképpen… – dadogta hirtelen zavarában Nagy András.
     Nem az öregúr szólította meg, hanem egy nagydarab férfi, aki a bejárat mellől, az eddig a sötétben rejtőző portásfülkéből bújt elő.
     – Az állás miatt? – kérdezte.
     A fülkéjében felkattintott egy kapcsolót, majd választ sem várva karon fogta a tanárt és az egyik sötétlő nyíláshoz vezette. A folyosón felpislogtak a fények.
     – Arra tetszik menni. Jobbra, nem balra. Egyenesen előre. Nem tetszik eltéveszteni.
     A tanár azon volt, hogy felvilágosítja a portást a tévedésről, amikor a szeme megakadt a jobb kéz felőli folyosó feletti táblán. A bentről kiáradó villanyfény végre megvilágította és olvashatóvá tette rajta a feliratot:
     

A KÖNYVTÁRHOZ

     Ez mindent megváltoztatott. Micsoda könyvtár, micsoda mennyei könyvtár lehet az, ahol olyasféle, még egy gyűjtő számára is ismeretlen könyveket tartanak, mint ami a kisöregnél volt! A tanár áldotta a szerencséjét, mely ezen a szombaton ilyen furcsa úton-módon ide vezérelte, és nagy lendülettel nekivágott a folyosónak.
     Néma volt az épület, csak a körték sistergését lehetett hallani egyik-másik lámpából. A falak kétoldalt egyhangú változatlansággal futottak. Ablak, ajtó vagy elágazás nem törte meg sima felületüket. A folyosó nem volt ugyan szűk, klausztrofóbiás érzést keltő, de a tanár már-már úgy érezte, túlságosan soká tart ez a monoton út, amikor végre kibukkant egy kisebb terembe.
     A termecske közepén méretes asztal terpeszkedett. Az asztal mögött a kis öregúr görnyedt. Mellette polcos kocsi állt, olyan, amilyenen a könyveket szokták a könyvtárakban tologatni. Példás rendben sorakozott is a kocsi polcain néhány kötet. A tanár szeme mohón tapadt rájuk. Az egyikben már távolról felismerte azt, amely miatt idáig követte az öregembert. A terem átellenes falát hatalmas, csukott szárnyasajtó uralta.
     A kisöreg lehetett a könyvtáros, a kocsi arról tanúskodott, hogy vannak itt könyvek is, az óriás ajtó mögött kellett lennie az olvasóteremnek. Olvasók viszont nem mutatkoztak.
     Hát persze. Szombat délután van. Rosszkor jöttem – gondolta lemondóan a tanár.
     De ha már idáig eljutott, nem akart a nélkül visszafordulni, hogy beszélt volna a könyvtárossal. Legalább érdeklődik a nyitvatartási idő felől és a könyvállományukról.
     A kisöreg nem vette észre őt. Elmélyedten lapozgatott egy jókora halom feljegyzés papirosai között. Nagy András az asztalhoz lépett és megköszörülte a torkát.
     – Jó napot – kezdte. – Tudja, én ismerem a város nagyobb könyvtárait, de ezen a helyen még sosem jártam. Elárulná, kérem, a nevét?
     – Könyvtár – vetette oda foghegyről a könyvtáros, és visszabújt a papírjai közé.
     A tanár azon tűnődött, hogyan lehetne folytatni – vagy inkább elkezdeni – a beszélgetést ez után az udvariatlan fogadtatás után.
     – Magát láttam nemrég, dél körül, a kifőzdében.
     A könyvtáros most már hajlandónak látszott odafigyelni rá.
     – Összetéveszt valakivel – rázta meg a fejét.
     – Maga volt az. Egy könyvet olvasott. Egy pontosan ilyet. – A tanár kinyúlt a piros bőrkötéses kötetért. – Vagy épp ugyanezt.
     A könyvtáros korát meghazudtoló fürgeséggel ragadta vissza tőle a könyvet.
     – Képtelenség, amit állít. Ez itt a könyvtár tulajdona – helyezte szinte már szerető gondoskodással a kötetet a polcos kocsira. – A könyvtár épületéből tilos kivinni. Következésképp, ha ott is lettem volna abban a… Hogy is mondta? Kifőzdében, akkor sem láthatta volna nálam ezt vagy bármely másik könyvet.
     – De én… – ellenkezett volna a tanár, a könyvtáros azonban beléfojtotta a szót.
     – Különben pedig zárva vagyunk. Távozzék, kérem!
     A tanár végképp összezavarodott.
     – És mikor tartanak nyitva?
     – Nem értett meg. Egyáltalán nem tartunk nyitva. A könyvtár még nem áll készen a nyitásra. Épp ezért most viszontlátásra.
     Nagy András leforrázva kullogott vissza a folyosóhoz. Még egy utolsó, sóvár pillantást vetett a bezárt ajtóra. Odabent valódi kincses barlangot sejtett, amit ez az apró emberke őrzött tűzokádó sárkányként, és amit ki tudja, mikor láthat meg földi halandó szeme. Neki azonban be kellett oda jutnia valahogy. Akárhogy.
     – A… Az állás miatt jöttem – jelentette ki sokkal határozatlanabbul, mint szerette volna.
     – Szóval úgy – húzta össze szemét a könyvtáros, és alaposan végigmérte a tanárt. –Hétfőn nyolckor kezdhet. Pontos legyen. Viszontlátásra.
     

     Beteget jelentett és hétfőn nem ment dolgozni. A lakásából kilépve habozás nélkül az ellentétes irányú buszmegálló felé indult.
     A buszon szembenézett az ablaküvegben tükröződő önarcképével.
     Gyerekkoromban sosem lógtam az iskolából. Nohát, hogy ilyen vén fejjel kelljen elkezdenem... – húzta száját ideges mosolyra. Nyugtalanította, ugyanakkor fel is villanyozta a bizonyosság, hogy ez a hétfő reggel valami különlegeset, valami merőben szokatlant ígér, és hogy ő, Nagy András kész gondolkodás nélkül belevetni magát.
     Minél közelebb ért azonban a könyvtárhoz, annál inkább a torkában dobogott a szíve. Az elmúlt két napban ezerszer is apróra végigvette magában a könyvtárossal való beszélgetést. A kisöreg állást ajánlott neki, de még a nevét sem kérdezte meg. Azt sem mondta, milyen munkáról lenne szó. És egyáltalán, minden annyira valószerűtlennek tűnt, mintha egy groteszk színdarab főszerepét osztották volna a tanárra.
     Nyugtalanító félelem fészkelte be magát az agyába: mi van, ha a könyvtár nem is létezik? Ha becsapás volt csupán, gonosz játék, amivel a kollégái vagy a diákjai űznek gúnyt belőle? Vagy egy csalárdul valósághű álom, amivel a túlságosan is nehéz ebéd bosszulta meg magát?
     Az épület azonban ott volt, szürke homlokzatán a fekete kapu lustán beleásított a hétfő reggelbe és egészben nyelte le Nagy Andrást, mielőtt annak az inába szállt volna a bátorsága, és egy lépéssel a cél előtt meghátrált volna.
     – Jó reggelt – köszönt odabent a portás. – Tetszik tudni: a folyosón végig. Nem a balon. A jobbon.
     Beljebb, a folyosó végi szobában, az asztal mögött a kisöreg úgy trónolt, mintha el sem hagyta volna a helyét szombat óta. A fal mellett szomorkodó fogasok felé intett, megvárta, hogy a tanár felakassza felöltőjét az ő kalapja mellé, majd száraz hangon sorolni kezdte:
     – A munkaidő hétköznap nyolctól négyig tart. Szombaton nyolctól tizenkettőig. Vasárnap nem dolgozunk. Könyvet tilos kivinni a könyvtárból.
     Feltápászkodott és a szárnyasajtóhoz lépett.
     – Jöjjön. Megmutatom, mi lesz a dolga.
     Nagy András ismét a torkában érezte a szívét. Szezám, tárulj, mindjárt benn lesz a kincses barlangban, hogy kedvére dúskálhasson a drágaságok között.
     Csalódnia kellett. A szárnyasajtó a kicsiből egy jóval nagyobb terembe nyílt ugyan, ahol azonban könyvespolcok helyett katalógusszekrények sorakoztak pedáns, párhuzamos vonalakban. Előttük hosszú pult húzódott, a pult két végénél egy-egy újabb ajtó vezetett ki a teremből. A kisebbik a mosdó felé, ahogyan azt a könyvtáros magyarázta. A másik nagyobb és díszesebb volt.
     – Ez visz az olvasóterembe – mutatta kelletlenül a kisöreg. – Oda most felesleges bemennünk. A maga szempontjából sokkal érdekesebb, amit itt találhat.
     Azt ugyan kötve hiszem – elégedetlenkedett magában a tanár.
     A könyvtáros kihúzott egy fiókot az egyik szekrényből, a kezébe nyomta és a pulthoz terelte vele. A fiók súlyosan koppant a pult márványlapján. Sárgálló, itt-ott töredezett papírlapok tömték dugig tele.
     – Amint látja, kissé elöregedett már a katalógusunk – húzta végig ujját a lapokon az öregúr. – Ezért ezeket a cédulákat kell rendeznie és újraírnia egy bizonyos rendszer szerint. A régi rendszer is idejét múlta már. Az újat, amit majd megtanítok magának, én fejlesztettem ki.
     – Hol vannak a könyvek? – pislantott a tanár vágyakozva az olvasóterem csukott ajtaja felé.
     A könyvtáros szigorú pillantást vetett rá.
     – Törődjön csak a maga feladatával. A katalóguscédulákkal. A munka első hallásra egyszerűnek hangzik, de állandó összpontosítást igényel. A legkisebb hiba is végzetes lehet. Ha hibát vét, azt később már szinte lehetetlen lesz megtalálni. A rendszerből egyetlen elírás miatt kötetek, sorozatok vagy teljes polcok eshetnek ki, és így elvesznek a számunkra. Ha úgy érzi, nem képes erre a munkára, jobb, ha most elbúcsúzunk.
     Nagy András nyelt egyet és gyorsan megrázta a fejét.
     – Képes vagyok rá.
     Nehezebbnek tűnt ugyan bejutni a könyves kánaánba, mint képzelte, de innen már semmiképp nem visszakozhatott.
     – Én is azt gondolom, hogy képes rá – mérte végig őt még egyszer a könyvtáros. – Csak ne járjon az esze felesleges dolgokon. Ne hibázzon.
     

     A reggel másnap is a könyvtár felé tartó buszon lelte őt, harmadnap is, és minden azt követő napon.
     Remekül megvannak nélkülem – mondogatta magában, miközben távolodott az iskolától. – A kollégák az ostoba értekezleteikkel, meg azok a semmirevaló kölykök.
     Valójában egyáltalán nem törődött velük. Hétköznap reggel nyolctól délután négyig, szombaton pedig nyolctól tizenkettőig a külvilág megszűnt létezni a számára. A szürke épület volt az egyetlen valóság a fekete bejárattal, ahol a kövér portás köszöntése fogadta őt minden áldott nap.
     – Jó reggelt, tanár úr. Tudja, nem balra. Jobbra tetszik.
     Nem balra, csakis jobbra – visszhangozta a bajsza alatt a tanár. – Mintha nem hallottam volna már eleget.
     Az unalomig ismétlődő figyelmeztetés lassanként bogarat ültetett a fülébe. Mi célt szolgálhat az a másik ismeretlen, állandó koromsötétet árasztó folyosó?
     Egyik reggel megtorpant előtte. Feliratot keresett mellette, ami kisegíthette volna, de nem talált.
     – Tanár úr, jobbra tessék – hallotta máris maga mögül az utasítást.
     Elengedte a füle mellett.
     – Tudta, hogy egy középkori hiedelem szerint a jobb felé vezető út a mennybe visz, a bal pedig a pokolba? – morfondírozott hangosan. – Azon gondolkodom, vajon miféle poklot rejtegethet ez a könyvtár.
     – Tanár úr, nagyon kérem… Arra nem szabályos. Magának a másik folyosón kell mennie.
     A férfi hangjából áradó nyugtalanság meghökkentette Nagy Andrást. Feléje fordult. Néhány szívverésnyi ideig farkasszemet néztek egymással.
     – Jól van, jól – fújt végül egy nagyot a tanár. – Megyek már. Jobbra, látja?
     A portás érezhetően megkönnyebbült.
     

     A könyvtárost reggelente mindig a folyosó végi szobában, az asztal mögött ülve találta. A tanár nem tudott olyan korán munkába érkezni, hogy megelőzhette volna. A kisöreg mintha folyton csak őrá várt volna.
     Változatlanul nem mutatkozott be neki, és nem kérdezte az ő nevét sem. A katalógusrendszeren kívül nem volt hajlandó semmi másról beszélgetni. Erről viszont annál alaposabban és hosszadalmasabban oktatgatta tanítványát.
     A régi, elsárgult cetlik, amiket tartós, fehér műanyaglapocskákkal kellett kiváltaniuk, nem tartalmaztak sem műcímeket, sem szerzőneveket, sem évszámokat, semmi érthetőt, csakis betűk és számok egyvelegét. Ezek alapján az új lapokra is betűk és számok kombinációi kerültek, de egy még bonyolultabb logika szerint. Kereszthivatkozásokkal és utalásokkal egészültek ki, melyek más fiókok más céduláihoz vezettek, s azok tovább, megint más szekrények más fiókjainak más céduláihoz, végtelen hálót szőve önmagukból.
     A tanár megtanulta vakon alkalmazni e logikát, megtanulta átkódolni a sárga cetliket a fehér lapokra. Megfejteni azonban tartalmukat, rövidítéseiket és hivatkozásaikat emberi nyelvre lefordítani képtelen volt.
     – A rendszernek épp ez a szépsége – magyarázta neki a kisöreg. – Független helytől, nyelvtől és időtől. A világ bármely könyvtárosa eligazodna ebben a katalógusban, nem kellene hozzá a mi nyelvünket beszélnie, a mi időszámításunkat ismernie. A kód a kulcs ismerete nélkül is tökéletes pontossággal használható. Ráadásul, mivel a katalógus minden cédulája kapcsolatban áll a többivel, nincs az a minimális adat, amit a kulcs ismeretében azután ki ne lehetne halászni ezzel a hálóval a könyvtár köteteiből.
     – És ezt a kulcsot mikor kapom meg?
     – Nincs rá szüksége – zárta rövidre a beszélgetést a könyvtáros, s visszatért a sárga és fehér cédulákhoz.
     A tanár lassan megszokta a szokatlan munkakörülményeket, sőt nemsokára már egyenesen idillinek találta őket. Csendesen szöszmötöltek egymás mellett a könyvtárossal a szekrények között álló nap. Nem vesztegettek felesleges szavakat vagy gondolatokat, csupán a toll sercegett szorgalmasan, fiókok nyíltak és csukódtak tapintatos recsegéssel.
     A kisöreg néha felállt és kiment valamelyik ajtón. Legtöbbször a mosdóba, ebben nem volt semmi különleges. Máskor azonban a folyosó felé távozott, hogy azután a könyvszállító kocsival térjen vissza. A kocsi polcain kötetek pihentek, bőrbe kötött avagy keményfedeles példányok.
     Bizonyára a könyvtár új szerzeményei – okoskodott magában a tanár.
     Szemügyre sajnos egy alkalommal sem vehette őket közelebbről. A könyvtáros ügyelt arra, hogy jó messze üljön tőle, míg katalógusba vette az új köteteket. A keze sebesen járt, levette és már tette is vissza a könyveket a kocsira, majd azon nyomban át is tolta mindet az olvasóterembe vezető ajtón.
     Oda a tanárnak nem volt szabad bejárása. Csak a nyíló-csukódó ajtó résén át vethetett egy pillantást befelé.
     Hagyományos könyvtárbelsőt látott csillogóra polírozott asztalokkal, párnázott székekkel, színes üvegű lámpákkal. Mögöttük pedig, a távolban meglátta az első könyvszekrényeket. Mennyezetig érő, gyönyörű szekrényeket, üvegajtajuk mögött türelmes csendben várakozó műremekekkel.
     Nagy Andrásban a vágy napról napra nőtt, lassan már rögeszmévé erősödött, hogy egyszer – ha lehet, minél hamarabb – bebocsátást nyerjen a féltve őrzött kincsek eme karnyújtásnyira eső, mégis oly elérhetetlen tárába.
     

     – Mi van veled, András? – szólt a hang a telefonkagylóból. – Hetek óta híredet se halljuk. Azt állítod, beteg vagy, de akkor meg hogyhogy nem találunk sosem otthon?
     Jóval több szemrehányás csengett a szavaiban, mint valódi aggodalom.
     – Kerestetek? – kérdezett vissza szórakozottan a tanár. – Milyen kedves.
     – Azt hiszed, nem tudom, mi az igazság?
     – Úgy ám. Még csak nem is sejted – mormogta a tanár.
     A másik a telefonban meg sem hallotta. Csak mondta tovább a magáét.
     – Eleged lett a munkából, ezret rá, hogy az van. Én megértelek. Szükséged volt egy kis soron kívüli szabadságra, csak épp nekünk nem szóltál róla. Spongyát rá. De közeledik a félév vége, az érettségi és a felvételik, a gyerekek meg hülyébbek, mint valaha. Áruld már el, édes öregem, mikor óhajtasz végre visszajönni dolgozni!
     – Soha – felelte Nagy András, és letette a telefont.
     

     Másnap, mielőtt belemerültek volna a katalógusrendezésbe, a könyvtáros elé állt.
     – Ideje, hogy véglegesítsük a munkaviszonyomat.
     – Hogy mit csináljunk?
     – Véglegesítsük. A munkaviszonyomat. – A kisöreg értetlen tekintetét látva részletezni kezdte: – Alá kellene írnunk egy szerződést, hogy itt dolgozom, és hogy ezért fizetést kapok. A rendes állásomat ugyanis otthagytam.
     – Aha – biccentett a könyvtáros. – Hát legyen. Csinálja meg azt a szerződést, aztán hozza ide, hogy aláírjam.
     – És mekkora kezdő fizetést kössek ki benne?
     A kisöreg megrántotta a vállát.
     – Amekkorát gondol.
     Nagy András nem lepődött meg. Már jó ideje elhatározta, hogy ezen a helyen semmin sem fog meglepődni. Előre készült. Zsebéből kihúzta a szerződést, amit előző nap otthon két példányban legépelt. Néhány részt kipontozva hagyott, többek közt a fizetésről szólót. Most elgondolkodott egy kicsit, majd cinikus vállvonással beírt egy szemérmetlenül magas összeget.
     A könyvtáros csak egy futó pillantást vetett az eléje tolt papirosokra, és szó nélkül rájuk firkantott valami kiolvashatatlan macskakaparást aláírásként.
     – Foglalkozhatunk végre az érdemi munkával, kérem? – türelmetlenkedett.
     Aznap nem beszéltek többet. Tökéletes némaságban dolgoztak egymás mellett.
     A munkanap végén, hazafele menet a tanár egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt egy bankautomatánál, hogy ellenőrizze a számláját. Bár élt benne valami halvány gyanú, és bár megfogadta, hogy semmin sem lepődik meg, amikor a gép kidobta a bizonylatot, mégis meg kellett kapaszkodnia.
     Az egyenlegét hatalmas összeggel növelték meg. Épp akkorával, mint amekkorát aznap a könyvtárban a saját fizetéseként meghatározott.
     

     – Jöjjön utánam – károgta másnap a könyvtáros, amint Nagy András megérkezett. – Hozza a kocsit is.
     – Csak nem új könyvekért megyünk? Én is?
     – Elvégre maga tegnap óta a könyvtár teljes jogú alkalmazottja – hümmögte a kisöreg. – Papírt is írtunk róla, vagy mi.
     A tanárnak a lélegzete is elakadt.
     Kérjetek, és adatik nektek – idézte magában. – Istenem, ha én ezt korábban tudom…
     Látszólag nyugodtan tolta az üres – még üres – polcos kocsit az öreg nyomában az előcsarnok felé vezető folyosón, közben a várakozás majd’ szétvetette belülről. Vigyáznia kellett, nehogy a könyvtáros sarkára tolja a nehéz monstrumot.
     Az előcsarnokban balra fordultak. A könyvtáros biccentésére a portás alázatos tisztelettel kattintotta fel a lámpát.
     Ez a folyosó cseppet sem különbözött a másiktól. Ugyanolyan ablaktalan, néma és hosszú volt, és egy ugyanolyan, üres szobában végződött, mint a jobb oldali. A szoba átellenes végében is egy ugyanolyan impozáns szárnyasajtó díszlett. A szárnyasajtó mögött azonban merőben más kép fogadta a belépőket.
     Könyvtár lehetett ez is, csakhogy milyen!
     A bent uralkodó halovány, pislákoló világosságot csupán egy hajszálnyi választotta el attól, hogy félhomálynak lehessen nevezni. A falak egyenetlen kacskaringókkal emelkedtek a magasba. A mennyezet sötétbe borult. A nyíló ajtó szele port kavart fel a töredezett kőpadlóról.
     A leglehangolóbb azonban a könyvek látványa volt. Girbe-gurba, roskadozó tákolmányokra találomra felhajigálva vagy csak halmokban a földön hevertek. Drága, becsesnek tűnő darabok egytől egyig.
     A könyvtáros figyelmét nem kerülte el a tanár felháborodása. Első ízben mutatva némi együttérzést, ő maga is felsóhajtott.
     – Mentjük, ami menthető – rándította meg a vállát.
     – Több emberre lenne szükség, könyvtárosokra és szakértőkre.
     – Nem engedhetjük meg magunknak.
     – Ugyan már! Egyedül abból a fizetésből, amit nekem adnak…
     – Nem anyagi értelemben mondtam – vágott közbe a könyvtáros. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bárki csak úgy idejöjjön, és kedvére lófráljon a könyvtárban. Nagyon alaposan kell megválogatnunk a kollégáinkat. De ne aggódjon. Azon vagyunk, hogy egyetlen példány se vesszen el. Egyszer mind az őt megillető helyre kerül.
     A tanárt ez az ígéret korántsem nyugtatta meg, a kisöreg azonban nem adott neki alkalmat további ellenvetésekre.
     – Mire vár? Az időnk kevés, a munkánk rengeteg – sürgette. Az egyik bejáratközeli halomra mutatott. – Segítsen ezeket felrakodni.
     A könyvszállító kocsit rogyásig pakolták, azután elindították a folyosó felé, vissza. Nehéz feladat volt, a könyvtáros egyedül nem bírta volna.
     A szárnyasajtó lassan csukódott be a hátuk mögött, idegtépő, panaszos nyikorgással, mintha odabentről a porban és sötétben kallódó könyvek kiáltottak volna segítségért. A tanár gyomra öklömnyire szűkült a hallatán. Összeszorította a száját, és nekifeszült a súlyos kocsinak.
     

     Megnyugtató volt visszatérni az ismerős katalógusterembe, ahol makulátlan tisztaság uralkodott, fény és szigorú rend. És mintegy jutalmul az eddigi lelkiismeretes munkájáért, a könyvtáros – amint az újonnan hozott könyvek rendszerezésével végzett – szélesre tárta az olvasóterem ajtaját a tanár előtt.
     – Kövessen! – mondta neki, azzal belépett.
     A teremben méltóságteljes csend honolt. A tanárt áhítatos hangulat szállta meg. A sokkaros csillárok fénye isteni magasból szállt alá. Kétoldalt az olvasóasztalok mintha templomi padsorok lettek volna. A nyomtatott papír illata tömjénként töltötte meg a levegőt.
     A könyvszállító kerekei halkan csikorogtak a márványpadlón. A könyvtáros egykedvűen ballagott előtte. Az olvasóasztalokat elhagyták, innentől kezdve könyvszekrények megszámlálatlan sora nyúlt a terem messzeségbe vesző végéig.
     A könyvtár ezen traktusa olyan volt, mint egy geometrikusan szerkesztett város. A mahagóni szekrények közötti folyosók feleltek meg az utcáknak, a szekrények közötti átjárók a kereszteződéseknek, maguk a szekrények a házaknak. Jelzőtáblák is akadtak, rajtuk olyasféle betű- és számkombinációkkal, melyek a tanár számára megfejthetetlenek voltak, a könyvtárost azonban biztosan irányították a célja felé. A könyvtár több szintet foglalt el: lépcsők vezettek galériákra, hidak hajlottak egybe a magasban. S innen is, onnan is ólomüveg betétes ablakaikon keresztül e város folyton otthon ülő lakói, a könyvek nézelődtek kifelé.
     – Ne nyúljon semmihez – szólt hátra a könyvtáros. – Csak tolja a kocsit utánam, amerre mutatom!
     A tanár engedelmesen haladt a nyomában. Az öregúr néha megállt, levett egy kötetet a kocsiról, belelapozva ellenőrizte a kódot, amely meghatározta, hogy a könyvtár mely folyosó-utcája mely szekrény-házának melyik polc-emeletére kell beköltöztetni az új lakót. A könyvszállító járgány lassanként kiürült, már olyan könnyű volt, hogy a kisöreg egymaga el tudta húzni.
     A tanár ezt kihasználva le-lemaradt. Először a könyvtár mérete ámította el. Azután pedig az, hogy megannyi számára ismeretlen szerző ismeretlen műve mellett haladt el. Hát ennyi sok olyan szerző volna, akiről ő, az irodalom tudósa ne tudna?
     Az egyik ólomüveges szekrényből azután ráköszöntek Villon öregkori balladái. Egy másikból Rimbaud családi idilljei. Arisztotelész teljes, hiánytalan életműve egész polcokat töltött meg. Shakespeare Erzsébet című királydrámája arany betűkkel a gerincén hirdette magát, a szomszédos VIII. Henrikkel versengve. Egy eldugott sarok kisebb vitrinjében az evangéliumok sorakoztak. Az összes. Szám szerint harminchárom. A fedlapjukon olvasható feliratok nyelvét a tanár nem értette ugyan, de szabályos rendben követték őket a hozzájuk tartozó fordítások, értelmezések és az értelmezések értelmezései.
     Ez nem igaz – tiltakozott Nagy Andrásban a józan ész. – Ez nem lehet igaz.
     Nem csoda, hogy nem ismerte azokat az előbbi szerzőket és műveiket. A díszesen faragott szekrények polcain csupa olyan kötet ült, mely az évszázadok folyamán csak töredékeiben maradt fenn, vagy teljesen elveszett, vagy soha meg sem íródott. Ezeknek a könyveknek nem lett volna szabad létezniük.
     Istenem, hova kerültem? És micsoda könyvtár ez? – tette fel magának már sokadszorra a kérdést a tanár.
     – Ne maradozzon le! – dörrent a könyvtáros hangja. – Azt pedig azonnal tegye vissza oda, ahonnan elvette! Nem azért van itt, hogy olvasgasson!
     A kisöreg a kocsival már sorokkal előbbre járt, hajlott háta alig látszott, de mintha a tarkóján is nőtt volna egy szeme. A tanár kényszeredetten visszazárta az üvegajtót Dante saját Színjáték-kommentárjára, és abban az álomszerű lebegésben, amibe a könyvtár ringatta, lépett tovább.
     

     És akkor, egy forduló után, egy káprázatos színekben játszó üvegtábla mögött meglátta.
     Könyvet tilos kivinni a könyvtárból – szinte hallotta fejében a figyelmeztetést.
     Csakhogy ez a könyv más volt. Tudta, hogy mindig is ezt kereste. Könyvesboltokban, antikváriumokban, árveréseken, kiállításokon. Ez a könyv volt az oka, hogy végül idekeveredett, ebbe az ő különbejáratú Édenébe, s az ő különbejáratú tiltott gyümölcseként ez csábította most megbocsáthatatlan bűnre. Bármit megtett volna ezért a könyvért. Bármit.
     Érte nyúlt.
     Amint az ujjai hozzáértek, úgy érezte, mintha enyhe áramütés rázná meg.
     Képzelődsz. Szedd össze magad! – pirított rá önmagára.
     Megint kinyúlt a könyvért. Összeszorított foggal várta az előbbi áramütést, de semmi sem történt. Csak múló érzékzavar lehetett.
     Meg kellett érintenie, éreznie kellett annak a könyvnek a kézzelfogható valóságát. Az övé kellett, hogy legyen.
     Megmarkolta és leemelte a helyéről.
     A könyvtáros messze előtte járt, valahol a végtelenbe vesző sorok között hajlongott apró alakja. A tanár már nem is látta. Mély levegőt vett, elhatározásra jutott. Az üvegezett szekrények között egyenesen az olvasóterem ajtaja felé indult. Lábujjhegyen osont, a könyvet magához szorítva óvakodott ki a katalógusterembe.
     Itt, ebben a könyvtárban kincsként őriznék, de soha senki sem olvashatná. Még ő sem. Az a könyv az övé kellett, hogy legyen.
     A kisebbik szobán – közepén a nagy asztallal – már sietve vágott át. Csak a folyosóhoz érve jutott eszébe, hogy a fogason hagyta a kabátját. Hadd vesszen! Nem mert érte visszafordulni. Futólépésre váltott. A falak kíváncsian verték vissza lába dobbanását.
     Csaknem a folyosó végén járt, amikor utolérte őt az öreg vijjogó hangja.
     – Könyvet a könyvtárból kivinni tilos!
     A bejárati csarnokban a kövér portás állta útját.
     – Álljon meg, tanár úr! – tárta ki két vaskos karját. – Tessék megállni!
     Nagy András megállt, de csupán egy lélegzetvétel erejéig. Összeszedte minden bátorságát, faltörő kosként leszegte fejét, és nekirontott nagydarab ellenfelének. Ütközésük pillanatában élesen látta a megdöbbenést a portás szemében.
     Végre valamivel én is meg tudtam lepni őket – villant át az agyán egy kaján gondolat.
     A lendület mindkettejüket a földre döntötte. A tanár zúgó fejjel tápászkodott fel. Első gondolata a könyvé volt.
     Ugye, nem esett baja?
     Még megvolt, nála volt. Féltőn a mellkasához ölelte.
     A nagydarab fickó is kezdett magához térni. Megragadta a tanár nadrágjának szárát. Az anyag hangos reccsenéssel szakadt el, a portás visszahanyatlott a földre. A tanár kiugrott a kapun.
     Az épületből kiszabadult, de még korántsem menekült meg.
     – Álljon meg! – kiáltotta utána a portás.
     – Tilos! Oda kivinni tilos! – hallotta a könyvtáros visítását.
     – Tolvaj! – mennydörögte az épület fekete kapuszájával.
     Eszelős tempóban rohant végig a városon. A szemébe izzadtság csorgott. Alig látott, neki-nekiment a járókelőknek, a kereszteződéseknél szinte csak az ösztöneire támaszkodva választotta meg az irányokat. A csupaszín várost szürke homály takarta előle. A tanár szédelegve kereste a haza-, a biztonságba vezető utat. A könyv bíztatóan vöröslött a kezében, ő pedig beléje fogódzkodott.
     

     Arra eszmélt, hogy a lakásában van. Tétován fordult körbe. A könyv szinte égette a kezét. Az étkezőbe vitte, és óvatosan letette az asztal közepére. Hosszú másodpercekig ellágyulva nézte, azután lassan kinyúlt és végigsimított rajta.
     Összerezzent.
     A bejárati ajtóhoz sietett, bereteszelte. Azután sorra megrángatta az ablakkilincseket, hogy jól zárnak-e. A függönyöket gondosan behúzta. Majd a fürdőszobába ment és hányt. Megmosdott, átöltözött. A konyhában negyedórán át bámult a nyitott hűtőszekrénybe. Éhes nem volt, de a kiáramló hideg kellemesen hűtötte a homlokát.
     Jócskán besötétedett, mire képes volt ismét belépni az étkezőbe.
     A lába azután is remegett, hogy leült az asztalhoz.
     A könyv ott hevert előtte. H. Nagy András művei – állt rajta kihívó, öntelten kerekített betűkkel, melyek már a borítón jelezték a szerző lángoló zsenijét. Lángolni látszott piros bőrkötése is, s még csukott állapotban is tavaszi réteket megszégyenítő illatot árasztott. Éppolyan meseszép volt, mint amilyennek azon a réges-régi szombaton, abban az ócska kifőzdében az öregember kezében látta.
     Ő pedig arra gondolt, vajon van-e egy örökkévalóságnyi ideje eldönteni, hogy kinyissa-e.
     

2006.