Fényhozó

     Az Angyal izzó, fehér fénybe öltözve ereszkedett alá az egekből. Az Elbukott tudta, hogy jön, és féloldalasan bicegve elébe sietett.
     – Már vártalak – üdvözölte. – Gyönyörű vagy.
     Az Angyal végigjártatta tündöklő tekintetét a torz alakon.
     – Valaha te voltál közöttünk a legszebb – szólt. – Most újra az lehetsz. Azért küldtek, hogy hírül adjam, bocsánatot nyertél. A mennyek kapuja kitárul előtted és visszafogad.
     – Ezekkel nem tudok hazarepülni – mondta az Elbukott, és megmozgatta púposra görbedt hátán az elüszkösödött csonkokat.
     – Majd én felviszlek.
     Az Angyal kiterjesztette hatalmas szárnyait, s a karjaiba várta az Elbukottat.
     Ő azonban nem mozdult.
     – Engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam ettől a világtól, mely befogadott, amikor az a fenti kitaszított magából! – kérte.
     Az Angyal pedig beleegyezett.
     

     A tudós a könyvei és a táblázatai fölött gondterhelten ráncolta a homlokát. Elakadt az elméletének kidolgozásában. Az Elbukott leült mellé, olvasni kezdte a teleírt papírokat, néha-néha közbevetve a saját véleményét.
     – Gyönyörű gondolatmenet – mutatta az Angyalnak is a furcsa ákombákomokkal telerótt íveket.
     Az Angyal értetlenül forgatta őket a kezében.
     – Tudod te, ki ez, és mi az ő iszonyatos bűne? – kérdezte a tudóstól az Elbukottra mutatva.
     – Ezt az okos arcot, ezt a tiszta homlokot nem lehet máséval összetéveszteni. Az az iszonyatos, ahogyan elbántak vele – felelt a tudós.
     – Tisztában vagy vele, hogy én feltárhatnám előtted a mindenek feletti, isteni igazságot? – kérdezgette tovább az Angyal. – Te mégis csak az ő szavára ügyelsz.
     – Ő nem erőszakolja rám a saját igazságát. Ezért választottam útmutatómul őt, a Fényhozót.
     

     A költő lehunyt szemmel, mély átéléssel szavalt.
     – Milyen gyönyörű sorok! A szívembe írtad őket – dicsérte az Elbukott, és lopva megdörgölte a szemét.
     – Tudod te, ki ez, és mi az ő határtalan bűne? – kérdezte az Angyal a költőt.
     – Én ne ismerném fel őt kacska szárnyairól, mik egykor a csillagok közé emelték? Az ég gőgje határtalan, hogy meg merte csonkítani a legnagyobb, legszabadabb szellemet!
     – Angyalok kara is zenghetné a himnuszaidat. Te mégis őt bálványozod.
     – Tőle tanultam meg, hogy ne ismerjek el magam felett semmilyen hatalmat. Világokat teremtek a szavaimmal, és eszményemül választottam őt, a Fényhozót.
     

     A lány egy megáradt patak mellett állt. Arra készült, hogy a feketén habzó vízbe vesse magát.
     – Ne dobd el magadtól az életet, gyermek, mert az nem a tiéd! – intette az Angyal.
     A lány felzokogott. Az Elbukott ölelésébe vetette magát, aki halkan duruzsolva addig csitítgatta, amíg a lány könnyei el nem apadtak.
     – Gyönyörű dolgok várnak még rád. Várj te is rájuk türelemmel! – mosolygott bátorítón.
     A lány halványan visszamosolygott rá.
     – Tudod te, ki ez, és mi az ő keserves bűne? – kérdezte tőle az Angyal.
     – Ó, igen! Felismerem őt édes hangjáról, mi enyhülést hoz annak, akinek már minden reménye elveszett. De inkább a sorsa keserves, nem a bűne. Az ő folyton égő sebeire nincsen ír.
     – A mennyek követe szólna hozzád. Te mégis neki nyitod meg a szívedet.
     – Ő átérzi a bánatomat, hisz maga is szenved. Ezért választottam vigasztalómul őt, a Fényhozót.
     

     Az asszony a kunyhója előtt ült, és egy csecsemőt ringatott. Az Angyal kíváncsian a kicsi fölé hajolt, de az asszony ijedten kapta el előle a babát.
     – Még megvakítod ezzel a nagy fényességeddel! – kiáltott az Angyalra. – Menj távolabb tőle!
     Azzal óvatosan az Elbukott karjaiba adta a pólyást.
     – Nézd, megfogja az ujjamat! – nevetett az. – Egy új élet. Hát nem gyönyörű?
     – Tudod te, ki ez, és mi az ő szomorú bűne? – kérdezte az Angyal az asszonyt.
     – Hát persze. Könnyű őt felismerni tűzszeméről, mi felmelegíti azt, akire ránéz, akár a test fázik, akár a lélek. De az a szomorú, hogy nincsen, aki őt melengesse, amikor reszket a hidegtől.
     – Egy angyal áldaná meg a gyermekedet. Te mégis inkább neki nyújtod oda.
     – Ő tudja, milyen törékeny lény az ember, hiszen az ő testét és lelkét is összetörték. Ezért választottam a gyermekem oltalmazójául őt, a Fényhozót.
     

     Az Angyal szépségesen, magasan, az arcán szent dicsőséggel lépkedett a mennyek kapuja felé. Szeme sarkából elgondolkodva leste az Elbukottat.
     Az mellette kacsázott hullámzó járásával. Rosszul összeforrott csontjai minden egyes mozdulatot kínszenvedéssé változtattak, de ő összeszorította a fogát, és nem panaszkodott.
     Soha egyetlen szóval sem panaszkodott.
     A felhőkön túlról káprázatos fény áradt a földre. Az Angyal a repüléshez készülődött.
     – Siessünk! A kapu hamarosan bezárul, és nem nyílik ki többé. Vagy van még valaki, akitől el akarsz búcsúzni?
     – Tőled – válaszolt az Elbukott. – Én nem megyek veled.
     Az Angyal döbbenten rezzentette meg hófehér tollait.
     – Miért nem? Beforrasztjuk a sebeidet, kisimítjuk szénné perzselt bőröd ráncait, új szárnyakat növesztünk a hátadra, és elfelejtjük, ami akkor régen történt.
     – Mi lesz a halandókkal? Nélkülem teljesen magukra maradnak. Ki hoz majd fényt nekik, ha én is elhagyom őket?
     – Ne gondolj velük! Csak apró melléfogások a teremtés nagy művében. Egyedül azért nem pusztította még el mindet egy új özönvíz, mert te is idelent voltál. De most megint egy leszel közülünk. A testvérünk. A társunk. Mind várunk rád. Ő is vár, és megbocsát neked.
     Az Elbukott fájdalmas sóvárgással nézett fel a fénybe. A szivárványszínben játszó sugarak végigcirógatták fáradt arcát, mely öreg volt, öregebb, mint bármi más létező az Egyetlenen kívül.
     – Én voltam a leggyönyörűbb minden teremtménye közül…
     Egy lágy sóhaj volt csupán, mely elhagyta ajkait, mégis az egész világ beleremegett.
     De megrázta magát, behunyta a szemét, és elfordította fejét a kegyetlen fénypászmák elől.
     – Nem gondolom meg magam. Menj, itt ne ragadj! – mondta az Angyalnak. – És emlékezz néha rám…
     Olyan büszkén, egyenesen tartotta magát, ahogy csak megnyomorított testétől tellett. Lenyesett szárnyának csonkjai vádlón meredtek az égre.
     Az Angyal most először érezte, milyen nagy teher is a halhatatlanság, amikor a döntések egy örökkévalóságra szólnak. Túl súlyos ahhoz, hogy valaki egyedül cipelje.
     Mennyei otthona a feledés édes, csalóka menedékét kínálva hívta, csábította őt haza.
     Az Angyal hátat fordított a hamis ígéreteknek, és elindult a másik irányba. A ragyogás gyorsan halványodott mögötte, az égi kapu bezárult. Az Angyal minden lépéssel szabadabbnak érezte magát.
     Végül ott állt az Elbukott mellett, és fenséges, gyógyító kezét annak meggyötört vállára tette:
     – Téged választalak, Fényhozó.

2004.