- Akkor legyél újból vámpír, és aki nem szimpatikus, öld meg! – nevetett a férfi. – Tiéd lesz az éjszaka minden hatalma, tiéd lesz a bosszú édes íze! Nos, hogy döntesz? Hát nem éri meg az az apró harapás a nyakadon?

- Egyszer már megbélyegeztél – sziszegte Hermione. – Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát! Egyszer már hagytam, hogy valami tőlem idegen irányítsa a tetteimet, most már én akarom irányítani a sorosomat, kerül, amibe kerül!

- Nem értesz. Én egy választás elé állítottalak. Vagy újra vámpír leszel, vagy megöllek. Nos, így már könnyebb dönteni?

- Miért ragaszkodsz ennyire hozzám? – Hermione nem értette a szituációt.

- Nem szoktam hozzá, hogy valaki másképpen cselekszik, mint elvárom tőle. Neked felajánlottam egy kiváltságot, amit te visszautasítottál. Ezt nem tűröm el senkitől!

- Akkor próbálj megölni. De nehogy azt hidd, hogy nem fogok védekezni! – Hermione szembefordult a vámpírral, és szemében eszelős tűz égett.

oOo

Hermione később maga sem tudta elmesélni Pitonnak, hogyan győzte le a vámpírt. Sokáig dulakodtak, de legnagyobb segítőtársa minden bizonnyal a felkelő nap volt. A vámpír idegesen harcolt, mert kevés ideje maradt, hogy elrejtőzzön a fény elől, ez pedig sebezhetőbbé tette.

Hermione pálcája segítségével kezét-lábát összekötözte, majd megvárta, míg az első napsugarak a férfit érik. Végignézte, nem kapta el a tekintetét egy pillanatra sem, míg a vámpír szénné égett a napfénytől, majd fokozatosan szétmállott.

A kupacot, ami hátramaradt, szétrugdalta, majd besétált az épületbe.

Hogyan hihette azt a vámpír, hogy elfelejti Parvati üveges tekintetét? Hogyan merte feltételezni, hogy ő képes lenne érzelmek nélküli életet élni, amikor mások szenvedéséből tartaná fenn magát? Hogyan merte ezt feltételezni róla?

A kollégiumban egy auror vezette abba a terembe, ahol a többiek is várakoztak éjszaka óta. Ahogy belépett, vádló tekintetek tucatjaival találta szembe magát, úgy érezte, mintha erősen arcul csapták volna a gyűlöletükkel.

- Megöltem – közölte fakón, miután egyenes tartással Piton mellé lépett, aki az egyik ablak mellett üldögélt.

A mondatot az egyik auror is hallotta, így hamarosan kérdések kereszttüzében találta magát. Mindenre válaszolt, de arra figyelt, hogy ne kelljen még egyszer társai szemébe néznie.

Az aurorok kimentek megvizsgálni a maradványokat, majd hosszan tanácskoztak.

- Holnap visszautazhatnak a Roxfortba. Értesítettük a kollégákat, hogy a vizsgálatokat azon a részen fejezzék be addig, ahol az önök szállásai vannak – közölte egyikük a társasággal. – Addig maradjanak ebben az épületben, semmilyen okkal se hagyják el. Felteszem, úgysem lenne kedvük most kirándulni menni.

Mindenki fásultan bólintott, majd elindultak a szobájuk felé.

Piton Hermione vállára tette a kezét, és a saját szobájukba irányította, egy szót sem szólva.

oOo

Hermione még mindig ölelte Pitont, mikor kábult álmából felébredt. Amint beértek a szobába, zokogásban tört ki, és minden keservét a sokkolt férfira zúdította. Piton nem tudta igazán kezelni a helyzetet, így azt tette, ami az eszébe jutott: magához ölelte a lányt, had sírja ki magát.

- Köszönöm – nyögte ki, és ülésbe tornászta magát.

- Ugyan már – motyogta Piton. – Most magadra hagylak, rendben? Rád bízhatom a többieket egy kicsit? Vissza kellene mennem Roxfortba, beszélni az igazgatónővel. Tőlem akarja hallani a részleteket. Még nem tudja, mit mondjon a lány szüleinek.

Hermione úgy tett, mint aki összeszedte magát, és bólintott. Csak akkor zokogott tovább, amikor egyedül maradt.

A közös étkezésen senki sem szólt hozzá, de egyfolytában a hátán érezte a tekintetüket. A vádló, elitélő, égető tekintetüket.

- Meg fogok őrülni – motyogta maga elé.

oOo

Másnap visszamentek a Roxfortba. Ha Hermione azt hitte, nyugta lesz, tévedett. Még Félig Fej Nélküli Nick sem állt szóba vele, a könyvtárosnő pedig zárórakor megkérte, hagyja el az olvasótermet, pedig eddig mindig hagyta, hogy akár éjjel is kedvére olvasgathasson.

Nem állt le vitatkozni, inkább meghallgatást kért az igazgatónőtől.

Elsírta neki bánatát, és engedélyt kért, hogy a tanítás kezdetéig hazautazhasson a szüleihez. Úgy érezte, szüksége van a támogatásukra, és nyár óta nem is találkoztak.

Minerva sem úgy viselkedett már vele, mint korábban, bár ő igyekezett elfogulatlan lenni, és nem vádolni túlságosan. Bár ennek talán mégis az elfogultság volt az oka: Hermionét mindig is jobban kedvelte, mint Parvatit.

Neville és Luna – kivételesen – szintén nehezteltek rá, így a saját lakrészében sem volt maradása.

- Nem hiszem el, hogy nem figyelmeztettél minket, hogy egy vámpír járkál a környéken! – vetette a szemére Luna. – Tudod jól, hogy miután végzek, a Hírverőnél fogok dolgozni! Nem semmi cikket tudtam volna kanyarítani abból, ha meginterjúvolok egy vámpírt! – A lány szemében eszelős fény égett, látszott, egy álomvilágban jár, ahová nem érnek el a józan érvek.

- Akkor írj Hermionéról, ő is az volt egy darabig – ajánlotta kedvesének Neville, de ez az ötlet Hermione tetszését nem nyerte el.

- De gondolj bele! Végre egy igazi cikket is írnának rólad, azok után a sok ökörség után – lelkesedett most már Luna is. – Én megírnám az igazából történteket, nem találnék ki semmi…

- Nem – rázta a fejét Hermione, és ezzel nem tett jót a barátságuknak. De nem akart még egyszer az újságokba kerülni!

Az aznapi Reggeli Próféta már úgyis beszámolt a történtekről, és nem felejtették el megemlíteni, hogy ő és Piton találták meg a testet, amit felettébb gyanús körülménynek ítéltek. Azt az ötletet is felvetették, hogy ők valójában még mindig vámpírok, csak valahogy sikerül ezt eltitkolniuk a környezetük elől. Idéztek egy kutatót is, aki szerint Piton van olyan kaliberű bajital-mester, hogy feltaláljon egy szert, aminek a segítségével vámpírként is képesek - a napfény ellenére is - nappalonként kimozdulni a szabad ég alá.

oOo

Hermione másnap, amikor szülei kijöttek elé a pályaudvarra, a legszívesebben zokogva borult volna a nyakukba, de tartotta magát, míg haza nem értek. Próbálta kíméletesen közölni velük, milyen megrázkódtatások érték a közelmúltban.

Szülei igyekeztek megértően viselkedni, és lelket önteni belé. Gyerekkora kedvenc ételeit főzték neki, kirándulni vitték, a jövőbeli terveiről faggatták.

Hermione már régen nem gondolkozott el azon, mi lesz vele a Roxfort után, de most újra utána olvasott, milyen lehetőségei vannak. Volt néhány egyetem, amelyeknek titkos, speciálisan varázslóknak és boszorkányoknak indított szakjaik is voltak, ezek közül szeretett volna választani. Úgy gondolta, a lehető legtávolabbi egyetemet választja Roxforttól – nem akart annál többet találkozni ottani ismerőseivel, mint feltétlenül muszáj.

Amikor lejárt az otthon töltött néhány nap, alig akart visszatérni a Roxfortba.

oOo

- Rég voltam olyan boldog, mint azokon a napokon a szüleimmel – mesélte Pitonnak egy este, napokkal később. – Persze aztán mindig eszembe jutott, mi történt a kiránduláson, és mindjárt eltörött a mécses – sóhajtott.

- Eltörött a mécses? Ez valami mugli kifejezés?

- Igen. Annyit jelent, hogy bőgtem – sírta el magát Hermione. Piton lemondóan sóhajtott, és megveregette a hátát vigasztalóan.

A férfi nem tudta, mit tegyen. Ő maga is megdöbbent a kiránduláson történteken, de nem tudta ennyire a szívére venni. Parvatit sohasem kedvelte, ezek után miért akadjon ki a halála miatt? Vámpírok mindig is voltak, és mindig is lesznek. Végtére, nekik is kell táplálkozniuk! A varázslótársadalom még jól is járt, hogy a könnyen nélkülözhető Parvati esett áldozatul, nem pedig valamelyik okos diák.

- Kid volt neked ez a lány? – kérdezte végül Hermionétól.

A lány abbahagyta a bőgést a meglepetéstől.

- Hogy érted ezt? Ez most költői kérdés volt, vagy komoly választ vársz rá?

- Komolyan kérdeztem. Kid volt neked Parvati, hogy ennyire sajnáld? Barátnőd, távoli rokonod, titkos szerelmed?

- Hülye vagy – húzta el a száját Hermione, de már eszébe se jutott sírni. – Egyik sem. Csak egy osztálytárs.

- Akkor miért bőgsz majdnem két hete miatta?

- Mert meghalt! – Hermione már úgy nézett rá, mintha két ceruza állna ki az orrlyukaiból*. Piton feszengeni kezdett, hogy miért nem ért ennyire a nők nyelvén. – Tudod, Perselus, néha igazán irigyellek – folytatta a lány. – Neked olyan könnyű az élet! Nem bánkódsz feleslegesen.

- Mások ezt érzéketlenségnek hívják – pontosított Piton.

- Bárcsak én is ilyen lennék! Nem zavarna semmi, csak élném megszokott kis életemet. Semmi sem zökkentene ki, semmitől sem borulnék ki. Belém kétszer annyi érzelem szorult, mint kéne – Piton megköszörülte a torkát, mire Hermione pontosított. – Jól van, lehet, hogy még több. Hogyan szabaduljak meg tőle? – kérdezte, mintha csak a kuglóf receptje felől érdeklődne.

- Ez nem megy parancsra. Nézz végig annyi halált, mint én, és előbb-utóbb megtanulod – adta a tanácsot a tanár.

- Rendben. Talán elmehetnék dolgozni egy kórházba…

- Mit csinálsz? – vágott a szavába Piton.

- Megfogadom a tanácsodat – nézett rá Hermione értetlenül.

- Hülye vagy. Ironizálni próbáltam. Az érzéketlenséget szerencsére még nem osztogatják kilóra. Te sohasem leszel olyan, mint én.

- Majd meglátjuk – intett búcsút Hermione, és felpattant a fotelból, hogy a kijárat felé induljon. Már majdnem takarodó ideje volt.

- Hová mész? – emelte meg a szemöldökét Piton.

- Akarod, hogy maradjak? – lepődött meg a lány.

- Terápiára van szükséged, hogy megnyugodj. Én a birtokában vagyok egy módszernek, ami…

- Pofa be – közölte Hermione kedvesen, miközben közelebb lépett, majd megcsókolta.

Piton átkarolta, majd a hálószobája felé irányította lépteiket. Hermionénak eszébe sem jutott tiltakozni.

oOo

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés