|
12. A kis vendég
2007.08.14. 16:35
Tudom, rövid, tudom… tudom…tudom, de lehet, hogy nem fogok frissíteni egy ideig, ezért kis csemegének szántam ezt a fejezetet. Azért véleményeket kérek! És köszönöm az eddigieket! - Semmi baj – rázta a fejét Harry. – Igaza van. Valószínűleg egy tizenhat éves, fekete hajú, középmagas, kócos, béna kisgyereknek nem fog sikerülni legyőzni Voldemortot, hiába véstek a homlokába egy sebhelyet, és nevezik Kiválasztottnak, hiába írnak róla az újságok, mint Kis Túlélőről, attól még hatodéves diák marad. Ócska szemüveges diák. Törődjünk bele. Draco, aki eddig hallgatott, most felkapta a fejét. - A szívemből beszéltél Potter! - Persze, logikus. Ez a kiscsaj megölte Miss Őrült Gyilkost. Vagyis minden halálfaló, és persze Voldemort is őt keresi. Ez mind szép, és jó, de NEKÜNK miért kéne bújtatnunk? Maga kereste a bajt, nem? Most öljenek meg minket is, miatta? Ráadásul ahelyett, hogy érett, felesleges felnőtteket kérnének meg, öt tizenévesre bízzák ezt a dolgot. Hol itt az igazság?!
- Ron, te nem vagy méltó arra, hogy embernek nevezzenek – csóválta a fejét Ginny.
Harry, Ginny, Ron, Hermione és Draco a Roxfort Express leghátsó fülkéjében ültek, gondos védővarázslatokkal ellátva, hogy még véletlenül se jöjjön be valaki, és hallani se halljanak semmit. Már egy jó ideje úton voltak, és azt találgatták, hogyan ölhette meg a Baddock lány Lestrange-et.
- Mondom, hogy itt valami nem stimmel. – Ginny teljesen ostoba dolognak tartotta az egész történetet. – Adott egy tizennyolc éves lány…
- Tizenhét – vágott közbe Harry.
- Tökmindegy – legyintett a lány. – Szóval, van egy tizenhét éves lány, aki hirtelen eltűnik a Roxfortból, és senki sem veszi észre a hiányát. Aztán megöli azt a boszorkányt, aki Neville szüleit, és még sok más varázslót a padlóra küldött, majd vidáman eltáncol a Malfoy házba. Ismétlem, a MALFOY házba, ahol másodpercenként hoppanálnak a halálfalók. Itt valami egyáltalán nem stimmel.
A többiek egyetértő morgást hallattak. Hermione kinézett az ablakon. Elég rossz idő volt. Amolyan semmilyen. Amikor a nap se süt, de még a hold se jött fel, tele az ég sötétebb felhőkkel, de nem havazik, még csak nem is esik.
Sóhajtott.
- Szerintem, nem kellene ennél a témánál leragadnunk – mondta halkan. –A legegyszerűbb, ha majd megkérdezzük tőle, hogyan történt.
Ron felhördült,
- Kösz, inkább kihagynám. Előbb változnék házimanóvá, mint beszélni egy nyilvánvalóan lökött lánnyal. Mert abban ugye egyetértünk, hogy öngyilkosság azzal a nővel ujjat húzni! Olyan, mintha megpróbálná valaki megölni Voldemortot. Ezek nem kímélnek senkit! Megölték Siriust, megkínozták Longbottomékat, Harry szüleinek is…
- Pofa be, Ron! – rivallt rá Ginny.
- Semmi baj – rázta a fejét Harry. – Igaza van. Valószínűleg egy tizenhat éves, fekete hajú, középmagas, kócos, béna kisgyereknek nem fog sikerülni legyőzni Voldemortot, hiába véstek a homlokába egy sebhelyet, és nevezik Kiválasztottnak, hiába írnak róla az újságok, mint Kis Túlélőről, attól még hatodéves diák marad. Ócska szemüveges diák. Törődjünk bele.
Draco, aki eddig hallgatott, most felkapta a fejét.
- A szívemből beszéltél Potter!
Hermione erre hasba vágta a szőke fiút, majd Harryhez fordult.
- Harry, te már bizonyítottad, hogy elég rátermett vagy a feladatra. De ne gondolkodj ezen, most élvezd a téli szünetet, Mrs. Weasleynél!
- Amit meg fog zavarni egy nemkívánatos személy – morgott közbe Ron.
Az út további részén nem hozták szóba a rejtélyes gyilkosságot. Helyette inkább sokkal kellemesebb dolgokról beszélgettek, mint például a karácsonyi ajándékok. Ron kifejtette, hogy ami édesség vagy kviddics, az jöhet. Hermione még szóhoz sem jutott, a többiek máris rávágták, hogy biztos könyveket szeretne. Ő erre természetesen megsértődött, és felhúzott orral elfordult.
A jó kedélyű utazást magától érthetően elég szomorú búcsú követte. Hermione és Draco csomagjaikkal megrakodva kecmeregtek le a vonat oldalán, lévő lépcsőn, mikor Ron utánuk kiáltott:
- Aztán hozzatok ám képeket a karácsonyfa alatt nevetgélő halálfalókról!
- Ron, ezt bárki meghallhatta volna! – sápítozott Ginny.
- Ha csak egy érintett is meghallotta, akkor holnapra úgyis végem – vont vállat a fiú, majd leugrott egy másik lépcsőn, és egy vadul integető, mosolygós asszony felé vette az irányt.
Hermione révedezve nézett utána, de egy torokköszörülés kizökkentette.
- Öhm… Egy kisebb fajta tömegnyomor alakult ki mögöttünk, úgyhogy leballaghatnál már a lépcsőről – mondta óvatosan Draco.
o¤O¤o
Este volt már, amikor megérkeztek a Malfoy kúriába. Hermione ideges volt. Nem szerette ezt a helyet. Irtózott magától a gondolattól is, hogy itt kell töltenie a szünetet. Bár az megnyugtatta, hogy legalább van egy feladata, amire koncentrálhat.
Kritikus szemmel kezdte méregetni az előtte lassan kirajzolódó épületet. Az egyetlen dolog, ami tetszett neki, az a kovácsoltvas kapu volt. Így, zárva, egyszerűen csodásnak tartotta. Tekintete feljebb vándorolt, majd megállapodott egy karcsú, magas tornyon. Ha emlékei nem csalnak, ott volt Draco szobája. Fintorgott a gondolatra, és ezt a fiú is észrevette.
- Látom nem vagy elragadtatva a gondolattól, hogy újból élvezheted a vendégszeretetünket – dörmögte, kerülve a lány pillantását.
- Eltaláltad – vágta rá Hermione, majd pár másodpercnyi néma lépkedés után megjegyezte: - Kisebb, mint amire emlékeztem.
Draco megforgatta a szemeit. Valahogyan úgy érezte, ez a szünet sem lesz olyan kellemes, mint remélte.
- Kisasszony! Malfoy úrfi! – Mikor beléptek, rögtön ott termettek az elegáns házimanók. Hermione magában örömtáncot járt. Még egy pont a jó dolgok közé a Malfoy birtokon. Narcissa is megjelent, ezért véleményének nem adhatott hangot, csak hanyagul odavetette az egyik manónak a kabátját, és beljebb lépett.
Két másodperc múlva, az asszony felhúzott szemöldökére nézve rájött, fölöslegesen játszik, hiszen Narcissa Malfoy Dumbledore bizalmát élvezi.
Legalább is valószínű, ha a testvére gyilkosát bujtatja.
- Elnézést – motyogta. – Szokás hatalma.
Narcissa megértően mosolygott.
- Gyertek csak beljebb! Az ajtóban nem szerencsés állni. Draco, kérlek, hozd el a konyháról az oda készített tálcát. Épp Aurorának akartam vinni, mielőtt megjöttetek.
Hermione ámulatára a fiú szó nélkül elsietett.
- Most már mehetünk mi is! – sóhajtott Narcissa, miután becsukta az ajtót, és újra jelzővarázslatot szórt rá.
Hermione követte a nőt. Egy kőlépcsőn mentek le, ami olyan meredek volt, hogy a lánynak igencsak oda kellett figyelnie, nehogy leessen. Egyre mélyebbre jutottak, míg végül egy folyósóra értek, ahol elég gyér volt a világítás. Mindössze három aprócska gyertya pislákolt.
- A végéhez megyünk – nézett hátra Narcissa.
Ott bementek egy cellaszerű helyiségbe, majd megálltak a csupasz fal előtt.
- Ez a fal csak jelszóra nyílik – magyarázta az asszony. – Várjuk meg Dracót, majd csak azután menjünk be.
A lassú, de határozott léptek zaja hamar eljött, és Draco értetlen tekintettel belépett a cellába.
- Nem valami hangulatos hely az étkezéshez – jegyezte meg kritikusan a sarokban lévő pókhálóra meredve, amin már jó pár elraktározott légy maradéka volt fellelhető. A fiún enyhe borzongás futott végig, mikor a gyilkosukat is megpillantotta.
- Jegyezzétek meg, ha majd lejöttök ide, hogy a jelszó: Cukorpenna. Nem tudom, Dumbledore miért talál ki ilyeneket, de az tény, kevés a valószínűsége annak, hogy valaki ide lejöjjön, és cukorpennáról beszéljen.
Hermione mélységesen egyetértett, de mielőtt megszólalt volna, kinyílt a fal, és egy gyönyörűen berendezett, takaros kis szobácskába jutottak. Hermione úgy ítélte meg, hogy akkora szoba, mint Hagrid kunyhójának a fele. Vagyis a Malfoy méretekhez viszonyítva elenyésző. A fal mellett egy baldachinos, fehér ágy állt. A függöny mögött pedig aludt valaki.
Az a valaki természetesen Aurora Baddock volt, de Hermione elsőre mégsem ismerte fel. A lány vészesen sápadt volt, ugyanakkor a fehér ágyneműben az aranysárga, szanaszét terülő hajával, meg a piros ajkaival ez nem tűnt hibának. Sőt! Úgy festett, mint Csipkerózsika.
Hermione gyomra a gondolattól bukfencet vetett. No persze nem az elragadtatástól. Elfordította a fejét, de a következő látvány sem volt éppen ínyére. Draco Malfoy úgy állt ott, földbe gyökerező lábbal, kissé remegő kezében a megrakodott tálcával, mintha tényleg Csipkerózsika feküdne előtte, és ő lenne a szőke herceg.
Na de minden valamire való mesében jön a gonosz boszorkány, és Csipkerózsikának annyi!
Persze ez nem így van, de Hermione mégis megnyugtatta magát vele.
- Szerintem nem kéne felébreszteni – suttogott Narcissának. – A legjobb, ha…
- Felesleges, már felébredtem – hallatszott az ágy felől egy álmatag hang.
Hermione megrezzent.
- Kicsim! – Narcissa leplezetlen rajongással térdelt az ágy elé. Hermione ezt kicsit túlzásnak tartotta. Mégis most ölte meg ez sápadt démon a testvérét! – Nem akarsz egy kis vacsorát? – intett Dracónak, aki erre magához tért, és készségesen az ágyhoz lépett.
- Köszönöm, nem vagyok éhes. Bár egy zsemléért hálás lennék! Köszö … Ez mit keres itt? – villantotta a szemét Hermionéra.
- Nyugodj meg, ő a mi oldalunkon áll.
Hermione úgy érezte, mintha egy mugli szappanoperába csöppent volna, és a főhős épp amnéziás.
- Valóban? – kérdezte enyhébb hangon a lány. – Nem gondoltam volna. – Kimérten végignézett az előtte álló lányon. Mi tagadás, Hermione kinézete nem sok jót ígért. A haját aznap nem fésülte meg, mugli farmerben, és szakadt, sötétkék ingben volt, ráadásul karba tett kézzel állt, felhúzott szemöldökkel. Aurora épp csak azt nem mondta, „bocs, hogy élek”.
Draco letette a tálcát az ágyra, és magához húzott egy széket, majd kíváncsian fordult a lányhoz.
- Igaz, amit mondanak? Te tényleg megölted Lestrange-et?
Aurora tekintete elhomályosult. Letette a zsemlét, amibe bele készült harapni, majd lassan bólintott.
- De ne képzeljetek semmi párbajt, vagy ilyesmi! – szabadkozott. – Én csak jókor voltam jó helyen. Az a nő megölte a nagynénémet! Nekem már csak ő volt az életben, mert otthonról megszöktem. A minisztérium, mivel a törvényes gyámom meghalt, megszabta, hogy vissza kell mennem a szüleimhez. Hiába voltam nagykorú. Ott pedig elhatározták, hogy kivesznek a Roxfortból, és átiratnak a Durmstrangba. Őket nem nagyon érdekli, hogy egy kukkot sem értenék ott, Már egy hónapja apáméknál laktam, és ott mindennapos vendég volt a Lestrange házaspár. Már undorodtam attól is, ha a nevüket kiejtik előttem. – Aurora sötéten nézett a padlóra. – Aztán egy nap akaratom ellenére le kellett mennem, és azt mondta apám, hogy én üdvözöljem a vendégeket. Felfordult a gyomrom ettől. Nem bírtam ki kötekedés nélkül, és én húztam a rövidebbet. Nem tudom, milyen varázslatot használtak, de rémes volt. Közben Bellatrix állandóan a nagynénémet sértegette…
Aurora nagy levegőt vett, majd felemelte a fejét.
- Este, mikor távoztak, az ajtóban vártam rá, és megöltem. Hátba támadtam, hogy ők szoktak minket. Tessék, a nagy hőstett.
Narcissa az ágytakaróval babrált, és közben fátyolos tekintettel meredt a kezére. Draco és Hermione nem tudtak megszólalni.
- Nos? – csattant fel Aurora. – Nem ezt vártátok, igaz? – Gúnyosan fintorgott, amitől szép metszésű arca eltorzult. – Egy jó kislány hátba támadta a rossz halálfalónénit, esélyt sem adva neki a védekezésre. Nem épp egy eposz…
o¤O¤o
A következő három napban Hermione igencsak egyedül érezte magát. Narcissa elment valahova, és azt mondta, Dumbledore utasításával fog visszajönni, de még erre nem került sor. Draco pedig naphosszat cipelte le a tálcákat Aurorának. Hermionéhoz csak pár mondatot idézett egész idő alatt, de azok is ilyenek voltak: „Nem tudod, milyen könyvet szerethet Aurora? Te biztos sokat ismersz.” Vagy „ Nem árt meg valakinek ez a bezártság, már így is teljesen fehér!” meg „ Milyen ételt szerethet? Folyton azt mondja, hogy neki bármi jó, de a múltkori almás süteményt is a tányéron hagyta!”
Ezek után Hermionénak nem volt sok kedve ellátogatni a kis vendéghez. Így egyedül maradt, és vagy a könyveibe mélyedt, vagy felfedezőúton volt a kúrában.
Egy ilyen alkalommal a manóknál volt lent, a konyhában. Kíváncsi volt rá, hogy miként élnek itt ezek az apró teremtmények.
- És nincs semmiből hiányotok? Nyugodtan megmondhatjátok, a gazdáitok nem fognak haragudni, sőt, ha akarjátok, elérem, hogy szabadok lehessetek! Mehetnétek, mondjuk a Roxfortba, vagy a Szent Mungóba. Ha jól hallottam, ott manókat is tartanak ápolóként…
- Te jó Malazár, mit művelsz itt? Lázadást szítasz a házimanóink között? – Hermione megpördült a tengelye körül, és szembe találta magát Dracóval. Egy pillanatnyi kínos csend után felszegett fejjel válaszolt:
- Igen, lázadást szítok! A manóknak joguk van dönteni arról, hogy hol dolgozzanak, és ha te becsületes lennél, akkor megadnád nekik a lehe...
Draco némító varázs küldött a lányra, és mosolyogva nézte, ahogy lassan rájön, elsápad, majd hangtalanul ordítani kezd, rászegezve a pálcáját, végül dühösen visszateszi azt a farzsebébe, és némán szitkozódva kikerüli a fiút, és elhagyja a termet.
- Hé, mégis hogyan szándékozod megtörni az átkot? – futott utána Draco. Hermione vadul darálni kezdett valamit a hétköznapi bűbájok hatóidejéről, de hamar felhagyott az értelmetlen tátogással. – Egész nap nem látni téged! – mondta szemrehányóan Draco. – Nem mintha hiányoznál, vagy valami, de azért néha szólhatnál egy szót!
Hermione felháborodva megtorpant a lépcsőn, amire épp fellépett, és fél méterrel magasabbról kezdett mutogatni lefelé, meg Dracóra, aztán csábosan pislogni kezdett, és hintázni a lábán.
- Nem igazán értem, mi bajod – ráncolta a homlokát Draco.
Hermione dühösen fújtatott, majd leugrott, és a szomszéd lépcsőre mutatott, ami Aurora lakosztályához vezet. Ezután a földre vetette magát, álmosan pislogott fel Dracóra, és olyan negédesen mosolygott, hogy a falak szinte olvadni kezdtek. Szájával pedig hangtalanul tátogta, hogy „Ó, nem, nem vagyok éhes, köszönöm! Bár egy kis zsemléért hálás lennék”
Befejezve a műsort felpattant, majd eredeti célja felé vette az irányt, és hangosan trappolt a lépcsőn.
Draco pedig ott állt a hideg fordulóban, és a fejét vakarva, mosolyogva maga elé suttogta:
- Nahát, Hermione, most aztán megleptél…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
