|
11: Kiborulás szélén
2007.08.10. 15:23
Na szia mindenkinek, aki olvassa ezt a fejezetet! Tudom, hogy kicsit késtem, és nem is a leghosszabb fejezet, amit tudtam volna produkálni, de már ideje volt a frissítésnek... MINDENKINEK köszönöm az eddigi kritikákat! És kérek még pár százat!
Clytia
- Hív minket! – Hermione hangja kétségbeejtően magas frekvenciával szólt.
- Basszus, erre azt hiszem, én s rájöttem – nyögött fel a fiú. – Ennél kellemesebb módszert nem tud kitalálni a világ egyik leghatalmasabb varázslója?
- Ne gyerekeskedj! – szólt rá a lány, maga is a fájdalommal küszködve. – Piton is kibírta mindig. Most inkább oldjunk kereket. Valahogy csak kijutunk a birtokról.
Draco hitetlenkedve nézett rá.
- Te oda akarsz menni? Megzápult az agyad? Vol… A Sötét Nagyúr biztos megérti, ha nem tudunk az iskolából kimenni.
- Te, lehet, hogy nem tudsz, de én igen! – emelte fel a fejét dacosan Hermione. – Márpedig aki a Sötét Nagyúr lánya, az ilyen problémát, mint az iskolából való kijutás, könnyedén meg tud oldani.
A fiú lesújtva vetette magát a fotelbe.
- Nem tudlak lebeszélni róla? – kérdezte halkan.
Hermione a fejét rázta.
- Nekem nem eshet bajom! – jelentette ki magabiztosan.
Draco lemondóan sóhajtott.
- Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra! – kérte a lányt, de az erre hatalmas szemeket meresztett.
- Már bocsánat, de terveim szerint te is jössz! Méghozzá most, mert utálok késni valahonnan!
- Nem megyek sehová.
- De igen.
- De nem.
- De ragaszkodom hozzá!
- És engem az hol érint?
Hermione dühösen fújtatott, majd elővette a lehető legszomorúbb tekintetét, és a földre szegezve a szemét ezt suttogta:
- Ha nem térnék vissza, mégis szeretném, hogy tudd, nem voltál közömbös a számomra. És most megyek. Viszlát falak! Viszlát Roxfort, vi…
- Oké, megyek, csak hagyd ezt abba!
o¤O¤o
- Ha visszaértünk, kimosod a ruhám, kikaparod a körmöm alól ezt a sárréteget, és helyrehozod az elferdült gerincemet!
- Most miért nyafogsz? Ez csak egy ártalmatlan alagút! A Mézesfaláshoz vezet, de nem kell felmennünk a boltba, mert ha már odaértünk, onnan is tudunk hoppanálni.
- HOPPANÁLNI? Te megőrültél, mi még nem tudunk hoppanálni! Sőt, nekem még júniusig tilos is!
- Nekem szeptember óta szabad, szóval majd megfogod a kezem, és kész.
- De még nem is tetted le a vizsgát! Mi lesz, ha a fél testem itt marad?
- Pech.
A szűk járat újabb kanyart hozott, majd végül odaértek a célhoz. Hermione megragadta a fiút, és kiadta az utasítást, miszerint el ne eressze a karját. Draco mindkét kezével erősen kapaszkodott.
Egy rántás, és máris egy sötét, hűvös helyen voltak. Az első, amit észrevettek, hogy a lábukat mossa a víz.
- Na tessék – morgott a fiú. – Nem elég a sár, még ez is!
Hermione csendre intette, majd határozott léptekkel elindult a tőlük száz méterre lévő embertömeg felé. Mikor odaértek, Voldemort a kör közepéről elégedetten biccentett feléjük.
- Álljatok a helyetekre! Draco, te apád mellé, Hermione… te pedig állj oda, ahol a legtöbb szabad hely van! – mutatott egy észre, ahol körülbelül nyolc ember hiányzott. – Ők már nem térnek vissza! – Szeme erre a gondolatra felizzott, majd körbejárta a kört. – Még várok két szolgámra. Nem szokásuk késni...
Ebben a pillanatban két hangos csattanás kíséretében megérkezett Bellatrix és Rodolphus Lestrange.
Hermione a nőre nézett, aki bizalmatlanul viszonozta a pillantást.
- Bella, te állj Hermione mellé! – intett Voldemort, majd egy gőgös fintorral megjegyezte: - A két lányom. Nekem, aki soha nem gondolt arra, valakit lányának fog nevezni, az idő előre haladásával kettő is jutott. Az egyiket méltán nevezhetem annak, hiszen töretlen hűségét irántam, már számtalanszor bizonyította. – Bella öntelt képpel kihúzta magát. – De kétségtelen, hogy a másik… az igazi lányom is hasonló szolgálatokat fog nyújtani. A végén még hasznosabb lesz nekem, mint Bella.
Az említett arcáról lehervadt a pillanatnyi mosoly, és düh izzott a szemében. A lelke mélyén a megérzése azt súgta neki, hogy a mellette álló lány egyszerűen csaló.
Természetesen ezt a feltevését nem hangoztatta a Nagyúr előtt.
- Még egy valakinek ott kellene állnia, de ő ugyebár nem mindig tud leszakadni a munkájától, hogy idejöjjön. – Hermione gyanította, Pitonra gondol. - Valami nagyon fontosat szeretnék mondani nektek – járatta körbe a tekintetét hívein Voldemort. – Valaki, ma azt a megtiszteltetést kapja, hogy megölheti Harry Potter drágalátos szerelmét!
A tóparton csend támadt. A halálfalók izgatottak lettek, Draco és Hermione viszont megdermedtek.
Egyszerre Bellatrix felnevetett.
- Én akarom! A vörös kicsilány! Ici-pici Weasley baba….
- Hallgass Bella! – kiáltott Voldemort, de láthatóan nem volt ellenére a halálfaló lelkesedése. – Előbb még idehozom a kis boszorkányt.
Bellatrix magában kuncogott tovább. A többi halálfalót is megszállta a jókedv. Mikor a kör közepén egyszerre megjelent Ginny, négykézlábra esve, egyenesen követték Bellatrix példáját, és iszonyatos nevetésbe kezdtek.
Ginny arcán nyoma sem volt félelemnek, csak elszántságnak. Felugrott, előrántotta a pálcáját, és pontosan célozva egyszerre három halálfaló arcáról fagyasztotta le a mosolyt egy-egy rémdenevér rontással. Egy ugrással megfordult, és taroló átokkal másik négyet taszított egyenesen a tóba. Ezután futásnak eredt, de Voldemort egy legyintéssel elérte, hogy Ginny megdermedt, mintha falba rohant volna, majd visszahanyatlott a földre.
- Nocsak, nocsak, milyen tüzes a leányzó – suttogta. – Érzem, már találkoztunk. Te vagy a kislány, a naplómmal! Amit Lucius juttatott hozzád. Már akkoriban is odavoltál a kis Hősért, és lám, elérted a célod! – gúnyosan elmosolyodott, majd a lányt újból a kör közepére taszította. Egy suhintással rendbe hozta a rémdenevér rontástól üvöltőket, majd megvetőn elfordult tőlük.
- Egyszerre hét halálfalómmal tudott elbánni egy roxfortos kislány. Igen csak elkeserítő – sóhajtott színpadiasan. Na, de lássuk, hogyan tud a kisasszony kegyelemért könyörögni! – Voldemort szeme vörösen felizzott, majd egy másodperc múlva Ginny teste görcsbe rándult. Még véletlenül sem sikított volna, de látszott rajta, hogy nehezen tudja fékezni magát.
Voldemort elégedetlenül elrántotta a pálcáját, majd Hermionéra kiáltott.
- Leckéztesd meg ezt a kis senkit! Élvezni akarom az ordítását, a sikolyait! Látni akarom, hogy könnyezik! Mert ha én látom – felnevetett -, akkor a kis Harry is látja!
Hermione megremegett. Eddig teljesen sokkolt állapotban volt. Most apja felé nézett, majd lassan, de közömbös arccal bólintott.
- Kár, hogy Piton nincs itt! – jegyezte meg halkan. Úgy érezte, inkább beszél, hátha az idő húzásával meg tudja kímélni a lányt. – Biztosan jobban élvezné a kis griffendéles tanítványának a kínzását.
- Az biztos – helyeselt Voldemort, majd várakozóan követte Hermione mozdulatait.
Na most legyél jó színész! - mondta magának Hermione, és hanyagul felemelte a pálcáját, közben izzó gyűlölettel Voldemortra gondolva.
- Crucio! – Miközben kimondta a kínzó átkot, odapillantott Malfoyra. Már megbeszélték egyszer, hogy ilyenkor mit kell tenniük. A fiú biccentett, és észrevétlenül a Ginnyre szegezte a pálcáját.
A lány megremegett az átok hallatára, de más nem történt. Hermione elkiáltotta magát:
- Üvölts véráruló! Hadd halljuk, hogy fáj! – Persze, Hermione tisztában volt vele, hogy Ginny semmit sem érez az átokból, de ennek nem kellene látszódnia. Szerencsére hamar felfogta, miről van szó, és fájdalmat színlelve felsikított. Ezután úgy tett, mintha megbánta volna. Hermione és Draco is elismerték magukban, jól csinálja a kis vörös.
Voldemort elismerően fordította Hermione felé a fejét.
- Elég lesz… Hagyjunk a többieknek is! – intett a kezével, de Hermione nem tette el a pálcáját, így Ginny tovább színlelt.
- Magamnak akarom! – duzzogott Bellatrix.
- Pedig ő, most az enyém! – villantotta rá a szemét Hermione, majd elrántotta a kezét. Ginny fél másodperces késéssel megnyugodott.
- Nem te döntöd el, kié legyen! – ordított Bella.
- De te sem, ha jól tudom! – vágott vissza a lány, majd Voldemorthoz fordult. – Szerintem várjuk meg Pottert, és a szeme láttára öljük meg a kislányt!
Bellatrix ellenségesen fújtatott, de Voldemortnak tetszett az ötlet.
- Bár nem így terveztem, azért ez is megfelelő. – Odament Ginnyhez és a képébe suttogta: - Még élhetsz egy keveset! Örülj az ajándéknak! Ha minden jól megy, a kis Pottered még előbb hal meg, mint te…
- Te aljas szemétláda! – ordított Ginny, mire Bella odaugrott és arcon rúgta. Hermione az ajkába harapott, de az újabb rúgás előtt rászólt Bellatrixra:
- Mégis miféle módszerekhez folyamodsz Bella baba? – nevetett gúnyosan. – Ha nem látnám, milyen szánalmas vagy, sosem hinném el senkinek, hogy te hozzáértél egy vérárulóhoz!
Bellatrix arcán tömény utálat tükröződött.
- Rod, te is hallod, mit merészel ez a némber? Nemrég még te is a kis Kiválasztott mellett áltál! A minisztériumban nem volt ilyen nagy a szád! – rikácsolta, mire Voldemort egy pálcasuhintással a helyére taszította Bellát.
- Senki! – kiáltotta. – Senki sem emelhet szót a lányom felett, világos? – Bellatrix sötéten bólintott. – Mert az olyan, mintha engem becsmérelne!
Hermione idegesen tépelődött. Nem bírt Ginnyre nézni. Lázasan gondolkodott, mit tehetne, mikor megjelent Harry.
Egy pillanat volt csupán. A meglepetés erejét felhasználva Ginnyhez ugrott, közben megátkozva hét halálfalót.
Hermione csak pislogott, majd felemelte a pálcát, tartó kezét, de Voldemort elordította magát:
- Senki ne érjen a fiúhoz! Ő AZ ENYÉM! – Azzal megsuhintotta a pálcáját, de célt tévesztett.
Bellatrix Hermionéhoz lépett, és odavetette:
- Jól hallottam, hogy a kislány nem tabu?
Hermione izzó tekintettel előrevetette magát, de Bellatrix csak nevetve arrébb libbent.
A lány gyorsan körbenézett. Mindenki mással volt elfoglalva, ezért csendben küldött egy sóbálványátkot Bellatrix felé. Elégtétellel nyugtázta a találatot.
- Tűnjünk el innen – ragadta meg a kezét Draco. – Ezek megőrültek!
Valóban. A halálfalók a két menekülő után vetették magukat, csakúgy, mint Voldemort. Észre sem vették, hogy már eltűntek.
Hermione a fiúval együtt Roxmortsba hoppanált. Mikor felbukkantak, szembe találták magukat Harryékkel.
- Követnek minket! – lihegte Harry, de mire ezt kimondta, már fel is hallatszott az első pukkanás, jelezve a nem várt személyek érkezését.
- Nyugi – vetette oda Draco. – Tűnés abba az alagútba, vagy mibe. Arról nem tudhatnak.
- Ez volt a tervem nekem is – morogta a fiú, majd elővette a zsebéből a köpenyt, és magukra terítette.
Hermione rohanni kezdett az ellenkező irányba, és a többi halálfalónak is odakiáltott:
- Erre!
Draco alig tudta követni. A sötétben nehéz volt kivenni, merre megy a lány, de a fiú egyre inkább tartott az úti céltól. Amikor már egy gyanúsan elhagyatott részre értek, száraz hangon megkérdezte:
- Ugye nem a szellemszállás felé tartasz?
A lány nem válaszolt. Még gyorsabb tempót diktált, és átugrott egy kerítésen, egy romos, öreg ház felé szaladva.
- Ilyen nincs. Remélem, tudod, mit csinálsz.
Ordítás hallatszott mögöttük. Hermione hátra kapta a fejét. Látva, hogy már a nyomukban vannak a többiek, élükön Voldemorttal, átkokat kezdett szórni maga elé a sötétben, hogy a látszatot fenntartsa. Az ajtóhoz érve elmormolt pár varázst, mire az kitárult. Befutott. Le a lépcsőn, a földszint alá, majd be egy sötét alagútba.
Draco már kezdte érteni, mi történik.
- Újabb alagút…
- Siess! – kiáltott neki a lány, aki már sokkal előrébb volt. Mikor hallatszott, a halálfalók is elérték az alagutat, Hermione egy erős átokkal felrobbantotta a mögöttük lévő szakaszt.
Ezerfelé szálltak a földdarabok. Egy óriási torlasz alakult ki körülöttük.
- Szerintem ez nem sokáig tartja őket vissza – lihegett Draco.
- Igaz – bólintott a lány. – De egy darabig kitart.
Újabb dörrenés rázta meg a földet.
- Vagy mégsem – ijedt meg Hermione. – Futás!
Mikor végre kiértek Hermione kétségbeesetten a fejéhez kapott.
- És most mi a nyavalyát tegyek? Ááá! Ez fájt – nyöszörögte, miután egy hatalmas faág arcon csapta.
- Például nyugodj meg – javasolta a fiú. – És menjünk a fa közeléből!
Miután távolabb értek a vad fűzfától, folytatta.
- Ez a Roxfort. Ide nem mernek jönni Dumbledore miatt. Menjünk, és mondjuk meg nekik, hogy roppant nagy szerencsétlenségünkre az alagút ide vezetett. Meg, hogy mi próbáltuk megállítani őket, de már beértek.
- Ha megtudják, hogy ide vezet, akkor eszközt adunk a kezükbe a támadáshoz! – hadarta Hermione idegesen.
- Na, erre az előtt kellett volna gondolnod, mielőtt ide csaltad őket – magyarázta a fiú.
Hermione szikrázó szemmel összeszorította az ajkait, de nem szólt semmit, csak fújtatott.
- Most mit csináljak, most mit csináljak? – toporzékolt.
Draco megforgatta a szemeit, de csak ennyit mondott:
- Bármit tehetsz, csak fél percen belül, mert ha jól hallom, átjutottak a torlaszon. Dönthetsz, az én megoldásom, vagy a tiéd, ami biztos sokkal jobb, de mivel még nem létezik…
- Oké, menjünk! – kiáltott Hermione, majd Dracóval együtt óvatosan megközelítették a Fúria Fűzt.
Hermione egy ággal megbénította a fát.
- Ezt meg hogyan…? – kérdezte Draco, de Hermione lepisszegte.
Az alagútba érve, szinte rögtön szembetalálták magukat Voldemorttal.
- El az útból! – vicsorgott, de Hermione feltartotta a kezét.
- Ne… Nagyúr, nem érdemes. Az alagút a Roxfortba vezet. Követtük őket, de a kastélyba érve már nem tehetünk velük semmit – jelentette savanyú arccal.
- Ráadásul a Fúria Fűz tövénél van a kijárata – mutatott Draco a Hermione arcán lévő sebre.
Több halálfaló is felszisszent, köztük Bellatrix és Rodolphus is, de Voldemort nem értette.
- Ez miért lenne baj? – kérdezte izzó szemmel.
- Nagyúr! – cincogott Féregfark. – Azt a fát még régen azért ültették, mert ide járt Remus Lupin, és ő…
- Kímélj meg, Féregfark a nyomorult történeteidtől! – suttogta hidegen Voldemort. – A lényeget!
- Azt a fát azért ültették, hogy megakadályozza az alagútba jutást. Ott üti a varázslót, ahol éri, de meg lehet bénítani a kis növénykét – mondta Bellatrix. – Csak tudni kell, hogyan.
Voldemort tekintete elhomályosult. A távolba révedt.
- Láttak titeket? – fordult hirtelen Hermione felé.
A lány kapásból rávágta:
- Nem! Pont akkor értünk ki, mikor becsukódott mögöttük a kapu.
Voldemort láthatóan töprengett a dolgon, de végül úgy nézett ki, mintha elvetett volna egy hirtelen ötletet.
- Ti maradjatok itt! – adta ki az utasítást Hermionénak és Dracónak. – Próbáljátok megtudni, hogy láttak-e titeket! És ha lehet, módosítsátok az emlékezetüket! Ha elkéstek, és jelentik Dumbledore-nak, hogy ti halálfalók vagytok, akkor játsszátok el az öregnek, hogy megbántátok! A bolond vénember el fogja hinni. Most menjetek!
o¤O¤o
Harry és Ginny lihegve dőltek le az alapítók rezidenciájának meleg szőnyegére. Vagy öt percig meg sem bírtak szólalni, csak hitetlenül nézték a plafont, miközben mellkasuk vadul ingázott le-föl.
Még mindig nehezen hitték el, hogy megmenekültek. Már maga a szökés sem volt épp gyerekzsúr, de amikor a Mézesfaláshoz értek, és lecsúszott a köpeny róluk, azt hitték, menten végük. Három halálfaló észrevette őket. Egészen az alagútig jutottak, mikor Ginny felsikoltott, és elmagyarázta Harrynek, hogy a halálfalóknak nem kéne tudniuk sem az alagútról, sem arról, hogy Hermione és Draco rossz irányba vezetik őket.
Így bevárták a köpeny alatt a halálfalókat, és elkábították őket.
Harry javaslatára az emlékeiket is kitörölték, és visszahurcolták a három testet a Mézesfalásba.
Miután az utolsó halálfalót is fellebegtették az üzletbe, elégedetten vették az irányt az alagút felé, de a lépcsőre vezető ajtó mellett egy pufók öregúr állt, rájuk szegezve a pálcáját.
Ő volt az édességbolt tulajdonosa. Harry és Ginny egy gyors mozdulattal átbújtak a férfi hóna alatt, és a pincébe ugrottak, majd belülről bezárták az ajtót, és futottak.
Futottak végig az alagúton, majd a Roxfort folyosóin is, egészen a szobájukért.
- Csak… azt mond… meg – lihegett Ginny -, hogy miért… futottunk?
Harry először fel sem fogta a kérést, majd elmosolyodott.
- Nem tudom. Amióta futni kezdtünk, nem bírtam megállni. Most jól esik ez a pihenő, meg a csönd.
Ginny egyetértően bólintott, majd tovább bámulták a plafont. Nem hallatszott más, csak a szapora légzésük.
Egyszer csak hangokra lettek figyelmesek.
- Elegem van abból, hogy vészhelyzetben kiborulsz!
- Még, hogy én borulok ki? Kinek köszönhető, hogy itt vagyunk, nem buktunk le, és…
- NEM BUKTUNK LE? Potter és Weasley majdnem meghalt, te pedig azzal törődsz, hogy nem buktunk le? Mi történt veled?
- Ezt meg hogy érted? - A hang tulajdonosai megálltak.
- Te is tudod, hogy értettem. Például ott a beavatás…
- Nem hiszem el, hogy még mindig az a Crucio a bajod! Ez az egész lelkiismeret dolog csak álca!
Csend lett. Harry és Ginny kezdték magukat kényelmetlenül érezni.
- Ha így gondolod… Állj félre, mert be szeretnék menni.
Draco lépett be, mögötte Hermionéval. Mikor észrevették a földön elterült Harryt és Ginnyt, megfagyott a levegő. A kínos hallgatást végül Ginny törte meg.
- Köszönök mindent nektek! – állt fel hálás mosollyal az arcán, majd karon ragadta Harryt és felmentek a griffendéles lépcsőn.
Draco utánuk nézett, de mikor eltűntek a lányhoz fordult.
- Most min is vesztünk össze? – kérdezte halkan.
Hermione dühösen válaszolt:
- Azt neked kellene tudnod! Én egész idáig helyesen cselekedtem. Tudtam, hogy el kell mennünk, ha hív! Én nem hibáztam! A Nagyúr szemében több leszek, mint Lestrange! – Hermione szemében megcsillant valami, amit Draco eddig nem látott.
- Mi az, hogy több leszel a szemében? – értetlenkedett. – Itt nem az a cél, hogy jobb szolgája légy, mint Bella!
- De igen, mert akkor közelebb leszek hozzá, és beavat majd mindenbe! – Hermione arcán önelégült mosollyal felment a szobájába, lent hagyva a dühösen pislogó Dracót.
o¤O¤o
Hermione az elkövetkező időkben eléggé kiismerhetetlenül viselkedett. Akik eddig megszokták tőle a mardekáros küllemet, illetve akik tudták, hogy ez csak álca szintén megdöbbentek, de Harrynek, Dracónak és Ginnynek volt a legnehezebb dolguk.
Már nem tudták, mikor színészkedik, és mikor önmaga. Azon alkalmakkor, mikor Ginny, Harry és Draco hármasban beszélgettek, szinte mindig előkerült ez a téma.
- Mondom, hogy kizárt! – csattant fel egy ilyen helyzetben Ginny. Hevessége azért volt, mert Draco, Harry egyik története után felvetette az ötletet, miszerint Hermione kísértetiesen hasonlít az apjára. Az utóbbi hetekben ugyanis a lehető legalázatosabb viselkedési formulát tanúsította a tanárok előtt, ugyanakkor a diáktársaitól mereven elzárkózott, és ha valaki netán hozzá mert szólni, azt gúnyos megjegyzések közepette a földig alázta. – Ti érzéketlenek vagytok! – folytatta Ginny.
- Mi ez a többes szám? – nézett rá Harry értetlenül. – Én nem szóltam egy szót se.
- De gondoltad! – vágott vissza Ginny. – Hermione megtudta, hogy Voldemort az apja, átkerült a Mardekárba, meg kellett, hogy szakítsa a kapcsolatot velünk, tőled kellett tanulnia – nézett grimaszolva Dracóra, aki erre felhördült, de mondani semmit sem mondott -, halálfaló lett, és ráadásul tegnap kapott egy E-t átváltoztatástanból!
Ginny szavat néma csend fogadta. Végül Harry szólalt meg.
- Akkor azért nem válaszolt, amikor megkérdeztem, melyik transzformációs átokkal lehet koboldfüleket varázsolni, mert… mert NEM TUDTA! – Harry elámult. – Ilyet sem éltem még meg.
Draco és Ginny felnevettek.
- Jót szórakoztok rajtam? – hallatszott Hermione hangja a mardekáros lépcső felől.
A lentiek megdermedtek.
- Mert ha abbahagytátok, akkor szeretnék beszélni veletek.
Draco sóhajtott egyet, majd hátradőlt a fotelben, és várakozóan nézett a lányra.
- Tudjátok – indult el a lépcsőn lefelé. – Egész eddig az tartotta bennem a lelket, hogy a téli szünetet veletek töltöm – biccentett Harry és Ginny felé. – Hogy újra láthatom Mrs. Weasleyt, Mr. Weasleyt, az ikreket, Tonksot, Ront… De három hete Dumbledore felhívott az irodájába, és bejelentette, hogy ezt most nem tudjuk megoldani. – Megcsuklott a hangja. – Azt mondta, van egy lány, akit Narcissa Malfoy bújtat a kúriátokban. – Ezt már Dracónak címezte. – És azt kérte, menjek én is hozzátok a télre, és… segítsek annak a… lánynak. – Most már folytak a könnyei. Az utolsó lépcsőfokon megbotlott. Harry odaugrott, és felsegítette.
- Hermione, nyugodj meg, még láthatsz mindenkit! Biztos megoldható…
Ginny a fal mellé szórt pár párnát, és odaültek Harryvel, közrefogva a lányt, aki már zokogott.
- Én ezt nem bírom tovább, Harry! – sírt fel hangosan. – Ez a szerep nem nekem való. Én… én ezt nem bírom. Folyton… a fejem… van, hogy örülök annak, amikor… és ez elborzaszt.
- Ti értitek, mit beszél? – suttogott Harry, mire Ginny megforgatta a szemeit.
- Hermione, ez nem furcsa. Te mégis csak a lánya vagy, naná, hogy néha hasonlítasz rá, de a lényeg, hogy felül tud kerekedni a józan eszed az ilyen kilengéseken.
A könnyekben úszó lány hálásan elmosolyodott, majd visszarezzent az előbbi állapotába.
- De, nekem már elegem van! – tört ki görcsösen. – Harry, neked kell legyőznöd Vol… a Sötét Nagyúrt. Neked kell vele végezned! Én nem bírom ki a közelségét. Érzem, hogy próbál az agyamba jutni… Igaz, én nem vagyok olyan tökfej, hogy ne próbálnám azt lezárni.
Harry, tekintettel a lány állapotára, későbbre halasztotta a megsértődést, ehelyett sután hátba veregette, és vigasztaló monológba fogott.
- Tudod, Hermione, te igazán nagyszerű lány vagy. És mint ilyen, képes vagy megbirkózni a komolyabb helyzetekkel. Ezt komolyan mondom – tette hozzá, látva a lány kételkedő fintorát. – Gondolj bele, az a szegény kislány, ott a Malfoy kúriában arra van kényszerítve, hogy nap, mint nap Narcissa Malfoy, trágyaszagtól felhúzott orrát bámulja.
- Hékás! – dörrent fel Draco. – Az anyámról le lehet szállni!
- Oké! – adta meg magát Harry.
Hermione megeresztett egy halvány mosolyt.
- Figyelj – nyújtott felé egy zsebkendőt Ginny. – Tudom, hogy most a legszívesebben ölni tudnál, de ha…
Ginny szava elakadt, ugyanis a semmiből hirtelen egy láng gyulladt, majd kilökött magából egy sárgás borítékot, és eltűnt.
Hermione villámgyorsan a levélét kapott.
- Ha Dumbledore írt, én esküszöm, széttépem – morogta.
Miss Black, Miss Weasley, Mr. Malfoy és Mr. Potter!
Az átváltoztatástan dolgozatukkal kapcsolatban szeretnék Önökkel beszélni az átváltoztatástan teremben.
McGalagony professzor.
- Tudtam, hogy ez elkerülhetetlen lesz – sóhajtott Hermione. – Megbocsáthatatlan ez az „E”. Biztos azon hezitál, hogy megbuktasson-e.
Harry vidáman felkiáltott:
- Visszatért a mi Hermionénk!
Pár perc múlva már mind a négyen a tanterem előtt álltak, McGalagony professzorra várva. Nagy meglepetésükre azonban nem Ő, hanem Dumbledore termett előttük.
- Gyertek be – mondta az igazgató, és kitárta az ajtót.
- De hát – kezdte Ginny – nem McGalagony professzor…
- Ó, attól tartok egy kis füllentésre kényszerültem – mosolygott a varázsló. – Ugyanis volt egy olyan érzésem, hogy Miss Black nem szívesen jönne, ha én hívnám.
Hermione lesütötte a szemét, de nem szólalt meg. Egy perces csend után, Ginny feszengve megkérdezte:
- És, miért hívott ide minket, uram?
- Ó, mindjárt rátérek arra is – legyintett az igazgató -, de most még várunk valakit.
Szinte ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.
- Gyere csak be, fiam! – szólt ki Dumbledore, mire belépett Ron. Hermione azon csodálkozott, hogy a fiú úgy lépett be, mintha nem érte volna ez a dolog váratlanul.
Ez a sejtése akkor igazolódott be, mikor Ron rámosolygott. A lány, a döbbenettől tátott szájjal nézett rá.
- Vettem a bátorságot, és mindenről tájékoztattam Mr. Weasleyt – mondta Dumbledore, és miután az említett leült, megköszörülte a torkát. – Most rátérnék a szívességre. Baddock kisasszonyt biztonságban el kell juttatni a Főnix Rendjének új főhadiszállására. Draco és Hermione dolga az lenne, hogy őrizzék a lányt, amíg csak lehet, és juttassák el a falu végéig, ti pedig – nézett Ginnyre, Harryre, és Ronra -, megszervezitek, hogy a falutól eljusson a célig.
- De, mi történt ezzel a lánnyal? – kérdezte élesen Ginny. – Mi az, amiért ilyen védelem kell neki?
Dumbledore szeme felcsillant, majd halkan megjegyezte:
- Aurora Baddock két nappal ezelőtt megölte Bellatrix Lestrange-et.
El ne felejtsétek aaaaaaa
véleménynyilvánítást! Végre nem függővég! Annyira...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
