A végeredmény negyvenhét egész huszonhárom centiméter lett. Lily arca olyan vörös volt, mire kibökte a számadatot, hogy nem látszott, hol kezdődik a szemöldöke. Istenem, ha ottmaradtam volna… Nem maradtam volna ott semmi pénzért. Hogy én egy levegőt szívjak Blackkel, azok után, hogy… így elkormozódottan még égtem egy picit előtte is! Már egy nap is letelt, mióta nem láttam… Nem értem, hogy bírta ki. Ja, persze! Esetleg nem volt kedve egy, már eredetileg a pigmentjeitől kezdve a szivárványhártyáján keresztül, egészen a hajszálai végéig elrontott, most már pepitára festett megpörkölt hóbuckával tölteni a délutánját. Vagy talán más volt az indok?! Nem is tudom… * Narancsban úszott horizont. Alkonyult. Páratlanul gyönyörű látványt nyújtott. Legszívesebben a csillaggal tartottam volna. Ez jelentette az Elmúlást. Megérintett, végigsimította testem, egyre halványabban vetült bőrömre a fény. Elbűvölt. Némán. Tökéletesen. Egyetlen egyszer végbemenve egy valakinek akár egy egész életnyit jelentő nap alatt. Az ablakban ülve végiggyönyörködtem a naplementét, aztán szabad utat engedve leghőbb vágyamnak, az ágyamba hanyatlottam a párkányról, és számolni kezdtem. Először, még mindig a Nap haláltusájának hatása alatt a pillanatokat próbáltam sürgetni, hogy minél kevesebb időt kelljen kibírnom a következő napestig. Aztán, beletörődve a szomorú ténybe, hogy az majd 24 órányi szenvedés, áttértem egy másik, kínnal járó képzelgésre. Whiskys üvegek ugráltak át a kerítésünk fölött, és ez a módszer azt hiszem eredményesnek bizonyítható, ugyanis kicsivel később a flaskák mellé betársult a pattogó, tangás, óvszert rágcsáló Potter, és az őt, vonalzóval fenyítgető Black is. Szerencsére az ez után történteket sűrű homály fedi… * - Remus! – Remus nevét kiáltva ébredtem. Nem emlékeztem, hogy vele álmodtam volna, de muszáj volt látnom őt. Sietve magamra rángattam a cuccaimat, lesiettem a klubhelyiségbe, hátha majd ott találom, de csak James volt a kanapén. Lábai a háttámlára dobva, derekáig a párnán feküdt, onnantól lefelé lógott, hogy kócos lobonca szinte szétterült alatta a szőnyegen. Sóhajtva melléléptem, és feljebb emeltem, hogy a burája a karfára kerüljön. Nyöszörögni kezdett, még láttam, hogy mocorog, és hátat fordítva nekem, elhelyezkedik, és – mivel én bemásztam az asztal alá a szemüvegéért, elkerekedtek a szemeim, mikor arcom magasságába került farmerjából kivillanó feneke, és vele a félrecsúszott hóemberes anyag. – Merlinre…! – horkantam, aztán amúgy boszorkányhoz illően elkáromkodtam magam, mivel a menekülési vágytól hajtott testrészeim megakadtak az asztal lapjában felfelé menet. Amilyen gyorsan csak tudtam, elsiettem perverz őagancssága közeléből. Útközben kiheverve a traumámat, futva érkeztem a Nagyterem elé, hogy ott is megnézzem réglátott barátomat. Épp kitöltött magának egy bögre kávét, de nem nézett fel a Prófétából, és így nem is látta, ahogy felé közeledem. Aztán, amikor az első korty után szabaddá akarta tenni a kezeit, mellé vetődtem, és nagy cuppanósat nyomtam az arcára. Elmosolyodott, és felém fordult, de mikor ténylegesen is észrevett, már nem volt olyan jó kedve. - Jé, el is felejtkeztem róla… - nevettem kínomban, aztán görbült le az én szám széle is, és keltem volna fel mellőle, hogy ne kelljen újra végighallgatnom se a szemrehányó, se a gyászhimnusz hanglejtésű prédikációt, de ő elmosolyodott, és megfogta a kezemet. - Ha neked jó, nekem is jó. – Megpaskolta a kezemet, majd visszafordult az újságához, és újat kortyolt a kávéjából. Én pedig ültem, egyre nyomottabban, érezve, hogy talán most kéne jelezni a problémámat. De hát… mégis mit mondjak neki?! Vagyis… Hogy mondjam neki?! - Öhm… Remus… Ha… - Igen? – Rám nézett, de fél arcát eltakarta a feketeleveses pohár. - Ha nekem… ha nekem ez így… nem is olyan jó…? – A végét már csak nagyon bizalmasan súgtam neki, majdnem közvetlenül a hallójárataiba, és inkább úgy maradtam, füléhez hajolva, hogy ne kelljen látnom a tekintetét. A sóhaját viszont hallottam, sőt, esküdni mertem volna rá, hogy amit hallottam, az egy megkönnyebbülést jelző sóhajtás volt. Visszhangoztam. – Segítesz nekem? – Közelebb bújtam hozzá, még válla alól is csak homályosan láttam arcát a gyülekező könnyeimtől. - Na gyere – mosolygott rám, és ott hagyva reggelijét, hírlapját, átölelve a vállamat magával húzott a Nagytermen túlra. * - Végre…! – sóhajtottam, ahogy kezembe simítottam vissza színeződött, fakó tincseimet. - Köszönöm! – hatalmas cuppanósat nyomtam Remus arcára, aztán segítettem eltakarítani mesterkedésünk nyomait a fürdőszobából, a klubhelyiségbe vezető lépcsőről, meg a könyvespolcról, és Black ágyneműjéről (utóbbit valamiért nem sikerült megtisztítanom, nem tudom mit csináltam rosszul…). Aztán hogy Lupin befejezhesse a kajálást, lementünk ebédelni. Még nem voltak sokan a folyosón, de amint az utolsó ablak felé pillantottam, mintha a Roxfort összes diákja szívta volna el előlem az utolsó lélegzetnyi levegőt. Potter épp megpróbált magába gyömöszölni egy összegöngyölgetett palacsintát, aztán mikor sikerült az arca héttizedét elfoglaló pofazacskóit megtölteni a desszertjével, elröhögte magát, és próbált kacsintani egyet a mellette álló, hófehér lófarkas alakra. Nyugalmat erőltettem magamra még mielőtt James észrevett volna, aztán loppal Remus ujja után nyúlva elindultam előrefelé, hogy minél gyorsabban a Nagyterembe érhessek. Elhatároztam, hogy az esetleges félreértések elkerülése végett olyan gyorsan haladok el előttük, amennyire tőlem telik, és még nem tűnik menekülésnek, így aztán elengedtem Lupint, és ellépdeltem a nyeléssel küszködő James mellett. Halkan dudorásztam, egyszer még a csuklómhoz is odanyúltam, hogy megnézzem az időt, azt viszont elfelejtettem, hogy karórával nem büszkélkedhetem… Lapos oldalpillantást vetettem a hármas csoport felé. Pettigrew lábujjhegyen állt, háttal a folyosónak. A fehér hajú fiú feje előre lett tolva, hogy a nyaka belé feszült, orra feljebb volt emelve, és így torka vakargatható helyzetben állt. Amikor már elhagytam őket, vettem csak észre, mit is csinál Peter. Ugyanis az alacsony fiú büszkén körbetekintgetve, úgy vakargatta a srác nyakát, mint normális állatfajok egyedei egy kutya, vagy valami kajáért hízelgő macska torkát szokták bizgerálni. A látvány megállásra késztetett. Merlin Szent Szakállára, megfordult a fejemben, hogy ő az, még így, mindenféle imádni valóan sercegő sötét, vagy épp alig látható borosta nélkül is, hiszen… ki más lehetne?! Résnyire szűkült szemei most találkoztak az én lapostányérnyi pilácsaimmal, és elégedetten csillogó, egyedi, imádnivaló kékségű pillantásával felém küldött egy mosolyt. Összeszorult a torkom, nagyot nyeltem, elfordultam, és befutottam a Nagyterembe. * Kevesen voltak bent, még a tanárok közül is, de ez engem cseppet sem zavart. Gondoltam, hogy most már Lupin sem fog bejönni, ezért aztán jó messze leültem minden ismerőstől, és próbáltam letuszkolni valamit a torkomon. A leves még könnyen ment, de a pulykával már bajban voltam. aztán, mikor az asztal másik végéből megszereztem a karamellás pudingot, és már kezdtem volna falatozni, valami nagy és sötét rávetődött a padra és megállíthatatlanul csúszni kezdett felém, mint a vajsörös korsók a Szárnyas Vadkan fényesre sikált pultján. A földön kötöttünk ki, Potter, arcán a karamellás pudig és én. Csendben maradtam. - Szia! – vigyorgott rám, miközben feltápászkodott, és magával rántott engem is. - Mit akarsz, James? – kérdeztem rekedt hangon, és visszaültem a helyemre. - Eredetileg a pudingodat akartam, de mivel azt már megszereztem… - Szünetet tartott, gyanúsan hosszan. Mivel én közben neki álltam inkább egy újabb szelet húsnak, abbaszakítottam a műveletet, és feltekintettem a mellettem álló elnémult fiúra, hogy milyen perverz, genetikailag és agyilag enyhén degenerált macska vihette el pont az ő nyelvét… Bár, mint kiderült a nyelve épségben megmaradt, nem elrendelt helyén tartózkodott (mivel Lily nincs sehol, most Potter szájára gondoltam…). A fiú ugyanis, fent említett testrészével próbálta szájába, és egyben ízlelőbimbói közelébe juttatni a karamellás pudingot, egy másik, még nem említett testrészéről, az orráról. A mihez tartás végett, szigorúan és tényként közlöm, nem ismerem Potter ilyesféle adottságait, de ahogy elnéztem, számára fizikailag lehetetlen lett volna teljesíteni a személye által személyére kiszabott feladatot ( Bezzeg ha átmenne szarvasba… Black pedig… Ahogy én el tudnám róla képzelni, még a hófehér hajtövéről is lenyalogatná… Na jó, nem…). Egy darabig magamban szurkoltam neki, hogy ha már ennyit szenved, érjen el valami sikert is, de aztán meguntam. Feltápászkodtam, és ott hagytam őt. Kifelé menet rámosolyogtam Remusra, de mikor a pillantásom a közömbösen fürkészgető kék szempárral találkozott elfordítottam a fejem, és már az sem érdekelt, hogy Potter nyöszörög a hátam mögött, mintha még akarna valamit. Lenyomtam a kilincset, és már fél lábbal kint álltam. - El ne felejtsd a délutáni edzést! – Belesuttogta a fülembe, mire én összerándultam, és fájdalmasan néztem hátra rá. - És ha esne a hó? – próbálkoztam, eleve reménytelenül. Nem néztem a szemébe, de alig vártam, hogy újra megszólaljon. Természetesen, ő csak megvonta a vállát, aztán kikerült engem, és elhagyta a Nagytermet. Pettigrew már ott lihegett a nyomában, James még mindig a szaglószervével lévén elfoglalva, majdnem megint ledöntött a lábamról, de végül mindhárman kinyomakodtak, még előttem. Remus halványan mosolygott, és intett nekem. - Melrinre… - nyöszörögtem a fejemet csóválva, aztán mély levegőt vettem és visszamentem hogy megvárjam, míg a negyedik jómadár is végez az étkezéssel. * Aznap nem találkoztam velük az edzésig. Merlin által áldott háromnegyed óra volt… Nem törődtem sokat a hideggel, csak egy farmert meg egy pulóvert vettem a talár alá, és már mentem is. A legtöbben már kint voltak, mire leértem, és már a vége felé tartott stratégiánk körvonalazása, épp ezért – ha nem hallottam az elejét, miét érdekelne a vége…? jelszóval – nem vártam be a többieket, hanem rögtön egy seprű után nyúltam, és elrúgtam magam Potterék közeléből. Fentről még feltűnőbb volt Black világító hajzata, és minél gyakrabban vettem észre, annál fokozottabban idegesített. Végül a kis sötét pacnik, illetve egy világos folt szétrebbentek, és kezdődött a játék. Potter kiengedte a gurkókat, és bennem elszabadult valami. terelőpárosunk másik felét nem láttam még, pedig ő is a levegőben kellett, hogy legyen, de engem most csak az érdekelt, hogy megkaparintsak egy labdát. Potter üvöltözött valamit, és úgy tűnt, mintha egyenesen hozzám intézné a dolgot, de mivel képtelenség volt megérteni őt a szélben, nem is zavartattam magam. Körbe néztem, az egyik gurkónak most sikerült majdnem telibe találnia Alexet, ezért siettem felé, a labda irányába. Most már nem tévesztettem szem elől, sőt mit több, olyan vérszemet kaptam, hogy már kezdtem áldozatok után kutakodni. Kétseprűnyi távolságra volt tőlem a labda, Black pedig kb. háromszor olyan messze. Felgyorsultam, és megküldtem felé a gurkót. Tettem egy apró, gyors kört, hogy kényelmesen üljek, és végignéztem ahogy a kis fekete bomba hogy fúródik kis híján a mellkasába. Persze, ő időben észbekapott, és jó messzire elütötte, aztán diadalittas pillantással körbenézett, látta e valaki, majd rám kacsintott. Bólintottam, próbáltam nyugodt maradni, próbáltam közömbös maradni, és próbáltam leállítani magam, hiszen: Mi lenne velünk Black nélkül?! Ő a legjobb terelőnk… Észre sem vettem, és már új támadást indítottam felé. Számíthatott rá, mert az utolsó pillanatban elhajolt, és seprűjét felém irányítva gyorsítani kezdett. Mosolyt csalt az arcomra. Meglehet, jobb terelő mint én, de úgysem hagyom neki, hogy utolérjen. Pedig olyan jó lenne picit… Csak egy picit… Nem! Nahát! Megiramodtam, elsüvítettem Lawrence mellett, aki vigyorogva füttyentett egyet, aztán Pottert figyelmen kívül hagyva földet értem, seprűmet a fűnek támasztottam, és mélyeket lélegezve, lassan lépkedve az öltözőbe menekültem. * Bent álltam a zuhany alatt, hagytam, hogy a forró víz marni kezdje a szememet, elfehéredő ujjvégekkel öleltem át magamat, utat engedtem a torkomat kaparó köhögésnek, ami fuldoklásba, majd kicsivel később hisztérikusan magas hangon végbemenő sírásba fulladt. Hátamat a csempének támasztva lassan a földre csúsztam, fázott a fenekem a hideg kövön, és didergett minden porcikám. Aztán, mikor elfogyott a meleg víz, megelégeltem a dolgokat, feltápászkodtam, elzártam a csapot, törölközőbe csavartam magam, és indultam volna kifelé, hogy szétrúgjam Black seggét, de akkor meghallottam, hogy kicsapódott az ajtó. Látni nem nagyon láttam semmit, de úgy meglepődtem, hogy vizes mancsaim megcsúsztak a járólapon, és kiterültem az öltöző padlózatán, mint egy gyalog-csokibéka. Mire ülő helyzetbe tornáztam magam, Alex már mellettem guggolt, és ijedten vizsgálgatott. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak valahogy beszorult az ajtó, nekem meg bele kellett rúgnom, hogy ki tudjam nyitni… - Nem szorult be, csak rátoltam a zárat, hogy ne tudjatok bejönni, míg zuhanyzom – mosolyogtam halványan, és belekapaszkodtam a karjába. Ő felsegített, szorosan körém tekerte a fürdőlepedőt, és kisöpörte szememből a hajtincseket. - Jól vagy, hm? Nem fáj semmid? Nem kéne bemenned Pomfreyhoz? – Aggódón kérdezgetett, kedves volt velem, és ebben a helyzetben ezt nem szabadott volna megengednem se neki, se senkinek. - Felkísérnél a suliba? – kérdeztem suttogva. - Persze. Öltözz fel gyorsan, én meg kint… - Nem öltözöm fel, csak menjünk, kérlek. Most… - Remegett a hangom, sírni akartam, hangosan, elkeseredetten, mindegy kinek, de leginkább Siriusnak. Merlinre, kezdek punnyadtabb lenni, mint a karamellás pudingom… - Jól van, jól van, de azért én összekapkodom, rendben? Mindjárt mehetünk. Addig talán… - Nem ülök le, Alex, inkább mozogj, vagy hagyd, hogy elmenjek egyedül! – Hű, de bunkó vaaagy…! Te punnyadt bunkó! Alex nem szólt többet, csak gyorsan összeszedte a cuccaimat. Aztán elindult az ajtóhoz. – Na haragudj, Alex… Bocsáss meg. – Még mindig jobb, ha a saját kreténségén síraz ember, minthogy másvalaki kreténsége miatt etesse a Pettigrew-kat… Nem? - Nincs semmi baj, csak ne sírj. Most már tényleg igyekezzünk… Fel kellene öltöznöd, de! – Felemelte a mutatóujját, figyelmeztetve és egyben meggátolva hogy újra közbe szóljak két orrfújás között. – Mivel ismerem az állás pontodat ez ügyben, inkább nem kockáztatok meg még egy olyan kirohanást, mint amilyen az előbb volt. Szóval… - Elvigyorodott, és kinyitotta az ajtót. - … indulás. * Mire kiértünk, már mindenki a padoknál gyülekezett, nem nagyon adták jelét, hogy hiányolták volna bármelyikünket is. Alex ment a csapat felőli oldalon, én pedig mellette szaladtam mezítláb, próbálva a takarásában maradni, és közben kicsiket lépni a hideg, latyakos füvön. - Alex! Hova mész? És miért van nálad… - Potter kiabált az már biztos volt, sőt az is, hogy sajna engem is észrevett. Nem baj. Thora jó abban, hogy úgy csináljon, mintha láthatatlan lenne, mikor pedig egyáltalán nem az, sőt, nagy valószínűséggel mindenki őt bámulja… Szóval tovább ugrabugráltam, jól tudva, hogy Alex már nem jön, se azért hogy mellettem legyen, se azért hogy elbújhassak mögötte, se azért, hogy a ruháim velem egy időben érkezzenek a kastélyhoz. Ezt nevezik: SZÍVÁSnak. Potter már faggatni kezdte Alexet, ezért aztán, mit tehettem, védelmére keltem. - Potter, nekünk sürgős dolgunk van, szóval volnál szíves leszállni a… - Szóval… - … kísérőmet. - Ennyit a kölcsönös védelemről… - … benyitottam, Thora sikoltott egyet, mivel ugye megijesztettem, és vizes volt a talpa, így elesett a járólapon, én pedig megijedtem hogy valami baja lett, és most felkísérem… - Kedves tőled Alex, de majd én felkísérem Thorát. Menj, zuhanyozz le, így is te leszel az első. – Valaki milyen nagylelkű, mi?! Nem vártam meg, mi lesz a vége, tovább indultam (megjegyzem, futva). Sajna, vizes manccsal a lucskos füvön nem épp a legcélravezetőbb haladási forma, de hát Melinre! Valahogy közlekednem kell… Mondjuk, ha elvettem volna Alextől a zoknimat… - Fussunk versenyt? Melyik hókupac nyer…? – Black mellém kocogott, egy pillanatra lemaradt mert leejtette a melltartómat, aztán… A mimet?! (… két másodperc gondolkodási idő …) A franc essen belé! Meg Alexbe! Meg belém! * Felértem a lépcsőig, és Merlin az atyám, a talpam minden egyes lépcsőfokra ráfagyott egy picit (természetesen nem azért mert olyan sokáig időztem rajta…). Nem baj,a lényeg hogy már a falakon belül voltam, és csak néhány lépcsősor, meg egy-két száz diák választott el kedvenc fürdőmedencémtől. Black ott lépdelt mellettem, most már fél pillanatnyi időre sem maradt le, és szinte fájt, ahogyan bámult. Nem foglalkoztam se vele, sem a szembejövő, vagy a folyosón ácsingózó, esetleg minket megelőző diákok csapataival. Számomra már csak a Kövér Dáma portréja jelentett felszabadulást, és mikor az is megjelent előttem, sőt, mi több, be is másztam rajta, körül se nézve a kandalló elé vetettem magam, és kékülő tappancsaimat a tűz felé irányítottam. Hanyatt fekve (a gyengébbek kedvéért alulról nézve) Black pont úgy festett, mint ahogy Malfoy szokott. Felhorkantam, és inkább hagytam lecsukódni a szemeimet. A meleg életet lehelt a lábaimba. Elmosolyodtam, mikor végre zsibbadni kezdtek, és újra felnéztem, hátha Black már eltűnt, de még mindig ott állt felettem. Köhömöztem egyet, feltoltam magam félig ülő, félig döglődő helyzetbe, és mikor eldöntöttem, hogy ez így szar, visszafeküdtem, és a kezemet nyújtottam a zoknimért. Black halványan elmosolyodott, és lehuppant mellém. A zoknim még mindig nála volt. - Akarom – suttogtam újra lehunyt szemmel, még mindig fölfelé nyújtva a kezemet. - Tudtam… - Felsóhajtott, olyan megkönnyebbülősen, aztán hallottam, hogy a ruhájával matat, majd lerántott valahonnan egy cipzárt. – Azt viszont te is tudod, hogy ilyen nagy még nekem sincs… - mondta szemrehányóan, de szinte láttam magam előtt a kaján vigyorát. Aztán megérintette a kezem. - … Szóval, ha kérhetem, mindkettőnk kényelmét szem előtt tartva, ne nyúlj se olyan messze, se olyan magasra. – Kezemet maga felé húzva, aztán tenyeremen éreztem a meleg bőrt, és erre azért már kinyitottam a szemem. Sirius Black, hófehér hajjal, zafírkék, kaján pillantással, félig kibontott farmerben ott térdelt mellettem, és pedig a boxere dereka felett melengettem a kezemet. Nevetnem kellett. Nevettem is. Együtt nevettünk. Ő közben lehajolt, aztán, mikor már abba maradt a nevetés, és kezdődött volna a sírás, számra szorította az övét, és úgy maradtunk. Csókolni kezdett. Belefelejtkeztem. Fázni kezdtem, hát hozzá bújtam. Levegő kellett, ajkairól lélegeztem. Picit haraptam rajta, ha megéreztem a sürgető éhséget, és pár pillanatig vállán nyugtattam a homlokom, ha eszembe jutott, hogy aludni is kéne majd. Nem akartam semmi mást csak őt, és egy jó forró fürdőt. * Ő is így lehetett ezzel, mert negyed óra múlva már a prefi medence forró vizében ücsörögtünk. Pont úgy, mint akkor… Ő farmerben, mezítláb, én törölközőben, mezítláb (a zoknimról elterelte a figyelmemet). Hátamat a mellkasához préseltem, őszintén szólva zavart magamon a nedves anyag. Nem illett oda. Én őt akartam, és nem azt, hogy elválasszon tőle egy bolyhos lepedő, ami felér egy erényövvel. Sóhajtottam. Nyakamat hátrahajtva, fejemet a vállgödrébe fészkeltem. - Sirius… - leheltem, és arcomat hozzásimítottam a bőréhez. - Hm? – dünnyögte, és visszadörgölőzött. Furcsa volt borosta nélkül. - Miért csináltad ezt a hajaddal? – Hangok nem is hagyták el a számat, csak tátogtam, bőrébe ettem a szavakat. - Te miért csináltad? – Ő sem beszélt hangosan, de mély hangjától még így is libabőrös lettem. Elmosolyodtam. - Nem ér visszakérdezni… - Felegyenesedtem, oldalra fordultam az ölében, tenyereimet a mellkasára tapasztottam, és miközben ujjaimmal finoman cirógatni kezdtem, komoly arccal vártam a válaszára. - Nem mondom meg – súgta, és orron puszilt. - Én se neked – mosolyogtam, és visszapusziltam. Elvigyorodott, aztán addig mocorgott, amíg engem előrébb lökdösött a combjain, a kezei valahogy a térdeim, és a karjaim alá kerültek, és akkor sóhajtott egyet. Én felnyögtem. – Kérlek, ne… - kezdtem, de addigra már el is dobott. Rossz volt, ahogy az arcom hirtelen került a forró víz alá, ezért aztán amilyen gyorsan csak tudtam fellöktem magam a levegőre. Ő már nem ült a helyén, viszont a farmerja és… a boxere együttesen alkottak egy nagy, tocsogós gombócot a medence szélénél. Hátra fordultam. Ott állt a csapok alatt, az egyikből forró víz, a másikból valami pezsgő, égszínkék nyunya bugyogott közvetlenül fehér üstökére. Megérezhette, hogy nézem (igazából, úgy bámultam őt, mintha egy hatalmas, whiskyvel töltött, kívülről karamellával leöntött mignon lenne), mert még egyet borzolt habzó hajtincsein, aztán a víz alá merül, majd tőlem kb. másfél lépésnyire felemelkedett levegőért. Hátra simította a haját, de még így is vékony vonalakban csordogált ki belőle a víz, végig a mellkasán, a bordáin, bele a gőzölgő fürdőhabba. - Tudod, én még nem zuhanyoztam… - magyarázta az előbb lejátszódó mozdulatsort halkan, és közben egyre csak lépkedett felém. - Hát… - Nagyot nyeltem. – A legutolsó óta én sem – suttogtam még épp hallható hangerővel. Szokásomhoz hűtlenül, most nem hátráltam el előle, megvártam, míg elég közel ért hozzám, és az utolsót én léptem meg felé. Felemeltem a kezeim, nyaka köré fontam őket, hozzá simultam, és számat az övéére szorítottam. Amennyire én csodálkoztam magamon, ő annyira nem, sőt mi több, először meg sem moccant, odáig is elmerészkednék, hogy kérette magát, de aztán, mikor ajkaimmal szórakozni kezdtem a bőrén, és megtaláltam az ádámcsutkáját, felsóhajtott. Kezébe vette az arcomat, és nekem lábujjhegyre kellett állnom. - Szabad, kisasszony? – dörmögte. Hihetetlenül halkan. Hihetetlenül mély hangon. A száját néztem. Hogy szökhetett ki ilyen hang, két ennyire szolidan pirosas, finoman húsos ajak fogágából?! Megbűvölt. Nem tudtam elszakadni onnan. Lejjebb hajtotta a fejét, és én nem követtem a száját. Most a szemeit bámultam. Kékek voltak. Mélykékek, mint a valódi zafír. Tócsányi fekete pupillával. Szempillái, mint a fehér csipke (neki bezzeg még ez is sikerült…). Ujjai megmoccantak. Végigcirógatta a fülem tövét, és én már a szájába sóhajtottam. Hozzá simultam, minta azt akarnám, hogy ő lehessek, hogy már ne válasszon el, se levegő, se víz, se bőr, csak… Az a rohadt törölköző! Elszakadt a számtól, és rám vigyorgott. – Ez a fürdőlepedő erényöv számba megy. Gondolja a kisasszony, hogy szüksége lesz rá az elkövetkező… néhány órában? – Az arca most már komoly volt, ujjai az anyag szélén pihentek, ahonnan még bárhová felrebbenhettek volna, ha én akkor „Igen”- t mondok. Halványan elmosolyodtam, kezemet a tarkójára csúsztatva magamhoz húztam az arcát, hogy végre ne nekem kelljen ágaskodni a csókjáért. Jól értelmezte a hang nélkül adott választ, mert mire elszakadtam a szájától már nem volt rajtam csak néhány vízcsepp, és a bőrömön kószáló tenyere. * Mikor felébredtem, még sötét volt a szobában, de az összehúzott, vastag, fényelnyelő függönyök közti résen azért beszökött a világosság, és vékony csíkban rávetült a mögöttem fekvő testre. Óvatosan felemeltem melleimről a karját, és felé fordultam az ölelésében. Ezt akartam. Így látni őt. Nem a Legyőzhetetlen, Kufirckirály, Vérperzselő, Híres Neves Nagy Sirius Blacket, hanem ezt a halkan szuszmorgó, néha fel-felmorduló álomszuszékot. Imádtam minden porcikáját. Haja kusza fehér fürtjei eltakarták az arcát, de egy tincs azért ritmikusan felemelkedett, majd visszahullott, nagy valószínűséggel az orra magasságában. A takaró hozzá tartozó fele hanyagul a térdei alá lett gyűrve, a párnája pedig sehol. Csupasz hasa szolid barázdái megfeszültek, majd ellazultak levegővételének ritmusára. Csípőjét elfordította, így eltakarta legnemesebb testrészeit, és az igazat szólva, kora reggel nem is hiányzott a látvány. Egyik karja, ami az előbb, és amennyire én emlékszem az éjszaka nagy részében rajtam nyugodott, most a teste mellett pihent, a másikat könyökben behajlítva a feje alá dugta, párna gyanánt. Nagy erőfeszítéssel, de elszakadtam a páratlan kilátástól, és körülnéztem a szobában. Náluk voltunk, még így félhomályban is könnyű volt különbséget találni a saját, és a hímek hálóterme között. A padlón ott hevert a törölközőm, és az ő farmerja is. Egy kicsit arrébb egy másik farmer volt összegyűrve gombócba, a feltehetően gazdájához tartozó ágy cirka olyan romosan nézhetett ki, mint amin feküdtünk, csak nélkülünk (nahát, Lily járt itt a múlt éjszaka…? Nahát, hogy juthat ilyen az eszembe… Pedig nem is piáltam…). Remus ágya, mint mindig most is szép, és rendezett volt, rajta tankönyvek meg valami számomra felismeretlen, fémnek kinéző képződmény. Peter ágya pedig az átmenet volt a három (kétféle) hencser között. Visszadőltem a párnámra, és elgondolkoztam rajta, eddig hány spinkó ébredhetett ugyanígy, ugyanitt. Elkeserítő számadatok kezdtek körvonalazódni előttem némi gondolkozás után, szóval inkább békén hagytam ezt a témát, és visszafordultam Black felé. Ébren volt, szemei résnyire nyitva, és csúnyán ráncolta felém a szemöldökét. Merlinre… - Mi az? – suttogtam, kissé talán elvékonyodott hangon. - Szeretném visszakapni a takarómat. – Elképedésemet felmérve kajánul, és ami még igazságtalanabb, frissességtől csillogó szemekkel rám vigyorgott. – Galád dolog, hogy így elloptad tőlem… - dünnyögte, és szép lassan, minden erőlködést mellőzve (pedig én úgy szorítottam, mintha az életem múlott volna rajta), kihúzta az engem elrejtő csücsköt az ujjaim közül. -… azok után, hogy a felét még kölcsön is adtam neked. - Aztán térdével magasabbra polcolta a lába alá gyűrt anyagot, és pofátlanul közömbös képpel magára terítette az Én részemet. Hát… Ezt meg…?! Minek képzeli…?! Hápogtam egy sort, aztán jó nagy svunggal hozzávágtam a fejem alatt összenyomorodott párnát. Aprót nyögött, de más cselekvéssel nem reagált. Mikor viszont egy újabb csapást készütem rámérni arra a helyre ahol a buráját lenni véltem, már résen volt, két mancsa kinyúlt az anyag alól, megragadott, és magához szorított. Hiába ficánkoltam, nem eresztett, és így aztán, jobb elfoglaltságom nem lévén, végig nézhettem, ahogy nagyokat tátog a takaró alatt, aztán benyelt belőle egy kis darabot, és fogaival húzkodta lejjebb az arcáról, amíg levegőhöz nem jutott. Szóval megszületett. És én voltam az egyetlen szemtanú… - Gondolom először is ez történt, csak akkor tovább volt oxigén nélkül az agyad, igaz…? – Merlinre… Szegény Mrs. Black…! - Nahát, Hópehely, miért vagy ilyen mogorva korán reggel? Néhány perccel ezelőtt még úgy néztél rám, mintha a varázsvilág leghatalmasabb, utántöltődő whiskys palackja lennék… - Na erre most mit mondjak…?! Kiöltöttem rá a nyelvem, - Ha sokáig ingerelsz még, leharapom. És akkor, Jégvirág… - Ez a… ez a… felfuvalkodott… wáááááááá! Hólyag! Csak azért is nyelvet nyújtottam. Sötét mosoly volt a válasz, és arra sem volt időm, hogy megmoccanjak, megcsókolta a szám. Mocorogtam egy darabig, hogy nehogy már azt higgye, hogy ezzel lekenyerez, de sajnos, mikor észrevettem, hogy már rég nem én fekszem rajta, és a takaróján, hanem ő rajtam, de nem a takarón… Be kellett, hogy ismerjem, hogy sajnos ez a módszere kiválóan alkalmas arra, hogy lekenyerezzen. Számító, mocsok kutya… Tényleg…! Kutya… Elszakadt a számtól, még nyomott egy puszit az orromra, aztán feltápászkodott. - Tudom, hogy szívesen lustálkodnál még, de… - sóhajtott. - … azt hiszem ideje felkelned. Vegyél példát rólam… - vigyorgott, és elindult a fürdő felé. – Zuhanyozunk? - Ha most, vagyis, mikor visszajössz, kutya leszel, milyen színű lesz a bundád…? – Felültem az ágyban, magam elé fogtam, és közben ölembe gyűrtem a dunyhát. Kíváncsian figyeltem (mivel ilyet ritkán láthat az ember lánya, főleg ezen a példányon), ahogyan egy pillanatig tűnődött a dolgon, aztán hátat fordított, és eltűnt az ajtófélfa mögött. Néhány percig csak a testére permetező, tompán visszhangzó vízsugarat hallottam, aztán azt is elzárta. Nem csapott több zajt. Olyan sokáig húzta a némaságot, hogy már kászálódtam volna le az ágyról, de akkor meghallottam a nedves mancsok puha neszezését a nedves járólapon, és mire az ágy szélére értem, felbukkant az ajtóban víztől csillogó, szőrös, koromfekete orra. Elmosolyodtam. Ezek szerint a bájital csak a haj-, a bundahagymákra nincsen hatással. Felálltam a matracról, és hozzá akartam sétálni, de ő megelőzött, és fürge tappancsain elém trappolt. Leguggoltam, hogy megsimogassam, mire a galád megtorpant, és megrázta magát úgy merlinesen, bepermetezve engem, az ágyat, a már száradó törölközőmet, egy szóval az egész hálótermet. Fintorogtam, kitöröltem a vizet a szememből, felálltam mellőle, és beletekertem magam a nyirkos törölközőbe. - Menjünk – sóhajtottam, és elindultam az ajtó felé. A kutya vidáman morgott egyet, és bevágott elém. Még mindig csak egy sávban ragyogott be a nap, de mikor az a sáv végig szántott a kutya bundáján, megtorpantam. – Állj csak meg. – Letérdeltem, és megvártam, míg visszalépkedett hozzám. Mancsainál fogva kicsit hátrébb igazítottam, aztán elképedve végigsimítottam nedves szőrén. Igaz, hogy a nagyja visszaalakult feketévé, de a szőrszálak végei még mindig hófehérben pompáztak. – Merlinre, most már csak azt várom, hogy újra Black legyen belőled… - suttogtam, aztán megvakargattam felém nyújtott torkát, és továbbindultunk. * A klubhelyiségben aztán eszembe jutott, hogy ha szeretném, hogy minél előbb a normális állatfajába materializálódjon vissza, kell valami gönc is rá. Ezért aztán ott hagytam őt a kómás Potter felügyelete alatt, én pedig visszafutottam a farmerjáért. Aztán, miután a nadrágot is Jamesre bíztam, felszaladtam a hálótermünkbe, és én is magamra vettem a valaki által, az öltözőből visszaszolgáltatott gönceimet. Készen álltam. Mire visszatértem, már Remus, és Lily is ott várakoztak, mint kiderült csakis, és kizárólag szerény személyemre. Aztán, az őszülő ebet követve, kiszabadultunk a levegőre. Remus akkor közölt velem, hogy délután fél kettő van, és hogy ez az idei tél legeslegtavaszosabb napja, szóval az elkövetkező néhány órát egyikük sem tervezi a falakon belül ölteni. Itt, mintha James közbe akart volna szólni, de Lily erélyesen köhintet egyet, és ezzel a vita el is dőlt. Már majdnem az üvegházaknál tartottunk, mikor észbe kaptam. - Addig rendben van, hogy nem megyünk be többet. De most éppen hova tartunk, Remus? – A fiú erre csak megszokott, halvány mosolyával válaszolt, és meglapogatva gyanúsan dudorodó zsebét tovább vezetett minket, egésze a Tiltott Rengeteg fái közé. Ott már nem volt olyan jó idő, inkább nyirkos, a szikrázó napsütés ellenére is. Én viszont egy cseppet sem bántam, mivel megpillantottam oly rég látott, kedvenc paripámat. A thesztrál izmos, fekete nyaka megfeszült, ahogy felágaskodott két hátsó patájára, és én nevetve, lehagyva a többieket a karámhoz futottam. Ha valaki látott már thesztrálokat, amint fekete felhőrengeteg ként a napsütötte, élettől pezsgő táj fölé hömpölyögnek, az sosem felejti el azt az érzést. Azok a csodálatos lovak milyenségüket vetítették át a körülöttünk pulzáló életre. A fény csókolta, szellő cirógatta táj fölé sötétség kúszik, nyugtalanságot, félelmet kelt, hiszen milyen lehet az a valami, ami az életet egy pillanat alatt semmissé teszi, és az elmúlás hangulatát táplálja az összes élőlénybe a közelében…? A thesztrálok ezt teszik. Azok, akik nem látják, még veszélyesebbnek tartják őket, hiszen, mekkora lehet az a hatalom, ami láthatatlan kézként simítja végig a halált a világon? Én pont ezért rajongtam ezekért a teremtményekért. Bennem nem félelmet, hanem bizalmat ébresztettek. Nyugodtság ömlött végig rajtam, ha a közelükben lehettem. Erre azt hiszem nem volt magyarázat. Ezt éreztem és kész. Tisztában vagyok vele, hogyha elérkezik az idő, hogy többé majd nem érezhetem ezt, az lesz az igazi elmúlás. És azért lesz az elmúlás még számomra is fájdalmas. Nem bírtam ki, átbújtam a legfelső, meglazult deszka alatt, és egy pillanatig némán figyeltem, hogy Belzebub felém fordult. Kinyújtottam felé a kezem, és hagytam, hogy orrát a tenyerem alá simítsa. Újra elnevettem magam, közelebb léptem hozzá, másik kezemmel simogatni kezdtem az orrnyergét, aztán a többiek felé fordultam. Lily Potter mellett ült a fűben, és néha megvakargatta a tüntetően háttal helyet foglaló, ezüstösen csillogós szőrű kutyát. Remus a kerítésen támaszkodott, és intett nekem. Még egyszer megpaskolgattam a ló orrát, aztán hozzáléptem, és mikor már lendítettem volna a lábamat a kerítésen való átkeléshez, elővette a zsebéből azt a fém tárgyat, amit az ágyból még nem ismertem fel. - Hát ezt meg honnan szerezted? – kérdeztem kíváncsian mosolyogva, és a kezembe vettem. - Az micsoda? – hallottam Potter felélénkülő hangját, aztán, néhány pillanat múlva már mellettem állt, és nyújtózkodva ki akarta venni a kezemből a… - Ez egy polaroid fényképező gép. Mugli gyártmány. Azonnal elkészíti a képet, az egyetlen hátránya tudtommal csak annyi, hogy természetesen nem olyan képet eredményez, mint amilyenekhez mi hozzászoktunk. - Vagyis…? – nyögte James, és arcával gesztikulálni kezdett, hogy további magyarázatra sarkallja Remust. - A rajta ábrázoltak mozdulatlanok – fejezte be Lupin. - Ahhha! – kiáltott fel Potter diadalittas pofával. – Tudtam én hogy az egyetlen hátrány elég ahhoz, hogy mi a kezünkbe se vegyünk ilyesmit… - Játszunk – vigyorogtam, és Remus kezébe nyomva a gépet, visszabújtam Belzebubhoz, aki addig érdeklődve figyelt minket a kerítésen túlról. Mellé álltam, átöleltem a nyakát, arcomat a sörényébe fúrtam, de közben szélesen mosolyogtam Remusra, aki már fel is emelte a fényképezőt, és végül lenyomta a gombot. Elhatároztuk, hogy a művészeti ereklyék számába menő remekeket csak a nap legeslegvégén fogjuk megnézni, vacsora után. Így aztán, miután sikerült Jamest is eltántorítanunk e terv meghiúsításának végrehajtásától, tovább kattintgattunk. * Lupinra bíztuk a polaroidokat, míg vacsoráztunk, de igazából egyikünk se nyúlt hozzá jóformán egyik fogáshoz sem. Mielőtt összegyűltünk a kandalló előtt, a fiúk (Black most már újra farmerben és pulcsiban) lenyúlták a maradékot a konyháról, aztán mikor visszaértek Lupinnal elkezdtük szétteríteni a szőnyegen a fényképeket, de még „arccal” lefelé. Aztán Sirius szétosztotta a kaját, és elkezdtük. Nem tudom, mennyi kép készült aznap, és végül is többet nem is használtuk a gépet (gondolom Remus visszaszolgáltatta jogos tulajdonosának), az viszont holt biztos, hogy annyit nem nevettünk sohasem így együtt, öten, mint aznap éjszaka. A kincseket szétosztottuk, és senki sem kaphatott olyat a sok közül, amin egyedül ő állt modellt. Abból az egy képből viszont, amit Potter galád módon Peterrel csináltatott, és amin mind az öten rajta voltunk, mindenki kapott egy-egy példányt. Sejtéseim vannak, de igazából nem tudom, hogy a többiek mit kezdtek a képpel. Azóta az éjszaka óta már eltelt néhány év. Öregebbek lettünk, talán komolyabbak is, de a lényeg, hogy még most is képesek voltunk olyan dolgokkal szórakozni, mint a suliban. A helyzet, az igazat megvallva nem sokat változott. Potternek végül sikerült maga mellé bilincselni Lilyt, sejtésem szerint életük végéig viselik majd ezt a béklyót. Remus még mindig, ugyanaz a kedves, csendes, halványan mosolygós barát, aki mindig is volt, és tudom, hogy ez sem fog megváltozni soha. Black pedig, igaz már nem tarkítják fehér csíkok a bozontját (se mesterséges, és egyelőre még természetes úton képződöttek sem), viszont, ha néha napján mellette ébredek, ugyanúgy kocsányon lógnak a szemeim a látványtól, mint anno, a suliban, aznap délután.