Elfordultam tőle, gyorsan letöröltem az arcom, és csak utána fordultam visszafelé.

- Oh, szia! Hogy vagy? Mi a baj? Tényleg, ha már így találkozunk… hogy van Nayar? - Jóságosan mosolyogtam, aztán vidáman tovább indultam.

- Kérlek! - zokogta kétségbeesetten, hogy elszorult a torkom a hallatán.

- Annyira sajnálom… Tényleg nem tudom, mit ronthattam el… - támaszkodtam a falnak, és már én is hüppögtem. Üresen bámultam magam elé, nem néztem rá. - Segítettél neki, igaz? Te juttattad be hozzám. És közben… - Nem tudtam befejezni.

- Nem akartam, hogy bajod essen! De Nath hozzám jött először, miután megbántottad, és én…

- Hogy micsoda?! Hogy megbántottam?

- Mikor a pályán… Blackkel - elfintorodott, és nagyot nyelt. -… csókolóztál. Megijedt, hogy Siriust választod, és kért, hogy segítsek. Először nem mondtam neki semmit, ezért jött össze Opheliával… Én…

- Ott hagyott engem Siriusszal, és meg sem hallgatott! Ő bántott engem! És én ijedtem meg, hogy az ő puha, barna tincsei helyett, Black borostás arca simult a tenyerembe! És, mikor olyan nagyon összezuhant… Pf, hogy én megsértettem őt. Olyanokkal alázott meg, amik soha eszébe sem jutottak volna! Festéket kevert a whiskymbe! Hogy olyan „szííínes” legyek, mint az ő kis kurvája! Szőke hajjal, rózsabőrrel, véres szájjal, és igéző smaragdzöld szemekkel…!

- Én tudom, és értelek, és veled voltam, emlékezz csak vissza! Együtt voltunk a gyengélkedőn, együtt szórakoztunk a graffitikkel… - Átmosolygott a könnyein, egyre közelebb került hozzám.

- Honnan tudhatnám, hogy akkor még velem voltál? Hogy lehetnék biztos ebben? - suttogtam, és lassan felnéztem rá. Keserű, hitetlenkedő, könnyben fürdő pillantással méltatott.

- Hogy mondhatsz ilyet? - rebegte, és nosztalgiától keletkező jókedve egy szempillantás alatt szétrobbant, és megsemmisült. Szinte hallottam a lehulló cserépdarabok csörömpölését.

- Mi történt utána? - kérdeztem hidegen, és először nem válaszolt. Reményvesztetten ingatta a fejét, felkelt a földről, azt hittem elmegy. Azt hiszem, ő is azt hitte. Aztán erőt vett magán, szipogva mély levegőt vett, és folytatta.

- Sírt nekem, mégis sokszor elküldtem őt. Végül berúgott. A folyosón grasszált, a termekben keresett téged, találkoztam vele mikor Roxmortsba indultunk Lilyvel, de te nem jöttél.

- Így talált meg a fürdőben - jelentettem ki olyan egyszerű hangsúllyal, hogy még én is meglepődtem.

- Mi? Milyen…? Hogy…? a fürdőben? - Zihálva kapkodta a levegőt, egyre elveszettebbnek látszott. vagy nagyon jól színészkedett, vagy tényleg meglepődött. – Én… Thora, bármire megesküszöm, hogy nem tudtam erről! Thora hidd el, én… Én nem! Kérek, higgy nekem!

- Meséld tovább. Hogy egálban legyünk, én most arra esküszöm, hogy addig nem hagyjuk el ezt a helyet, míg mindent el nem mondasz!

- Csak… Kérlek, ne! Ne beszélj így velem! Kérlek… Én nem akartam neked rosszat...! Hidd el, könyörgöm! - megragadta a kezem, hangjától könnybe lábadt a szemem. Nem húzódtam el, de elhatároztam, hogy nem puhulhatok el! Nem szabad! Esetleg utána… De közben biztosan tilos!

- Mondd tovább…

- Nyáron kaptam tőle egy levelet. Még mielőtt elindultatok volna Lilyvel. Egy hétig ott volt az asztalomon, aztán végül mégsem bontottam fel. - Nem nézett a szemembe, a padlót fixírozta, mintha én ott sem lennék. Ennek kifejezetten örültem. Már csuklott a visszafojtott sírástól, de folytatta. - A vonat előtt láttam legközelebb. Szálltam volna fel Lily után, de ő félre húzott, és… olyan elesett volt, Thora! Csak… Nem bírtam nézni, hogy mennyire szomorú! Hiszen, te tudhatod a legjobban! Ti olyan sokáig együtt voltatok! Te sem bírtad volna nézni, mennyire szenved…! Kikönyörögte, hogy hagyjalak egyedül kicsit a kupéban, csak hadd beszélhessen egy picit veled. És, én.. Csak mondtam neki, hogy kap körülbelül 5 percet, mert a BüfésBoszi úgyis akkor fog odaérni. Annyira boldog volt! Nevetett, tudod? Kacagott, hogy öt percet veled tölthet! Nem bírtam neki ellentmondani…

- És, mi volt az átokkal? Tudtál róla? – Nem nagyon lehettem volna ennél halkabb. – Nathan imádja a latint… Erről tudtál? Meg, hogy a régidők régelfeledett igéiről keresgélt naphosszakat a könyvtár zárolt részlegén…! Ezt elfelejtette említeni, Lea? Vagy te felejtetted el nekem?! – Nem sírtam, közel álltam hozzá, de nem. Remegtem az indulattól, egyre közelebb húzódtam hozzá, de arra gondolni sem akartam, hogy kezet emeljek rá. Gombóccá gömbölyödött, behúzta kezét, lábát, nyakát, nyöszörgött, reszketett.

Merlinre, hogy én hogy rühelltem magam! Már épp lehajoltam volna hozzá, száz bocsánatot rebegve neki, de észbe kaptam. – Hallani akarok mindent, Lea. HA nem tőled, majd megtudom Nayartól. – A fiú hangját csak suttogva ejtettem ki, rázott a hideg, ha rá gondoltam. Lea bezzeg hatalmasat sóhajtott neve hallatán, aztán felsírt, és rám emelte könnyes arcát.

- Kérlek, ne szólj neki! Nem tudja, hogy itt vagyok… Ha rajta múlna, sosem mondhatnám el. Ő pedig végképp nem beszélne… Kérlek, nehogy elárulj neki…

- Elárulni… - horkantam gúnyosan, mire ő ajkaiba harapva újra zokogásba merült. Még hogy én árulnám el őt…!

- Találkoztam vele, még a vonaton – folytatta, és kissé kitisztult a hangja. - Sue-ék kupéjából jött ki éppen, és megölelt, mikor ő is meglátott engem. Boldog volt, gondoltam nem lehetett baj. – Üres tekintettel suttogott, szinte én is láttam, amit ő, hogy mit látott Nathanön, ismertem a fiú felhőtlen mosolyát, amit egykor úgy imádtam, és tudtam, hogy tényleg nehéz neki ellenállni. Ez akkor sem hatott meg! - Aztán megláttalak Black ölelésében, és… Nem tudtam, mi történt! Azt hittem, hogy mindkét fiú… Hát, hogy… - Újra dadogott, de most nem a sírástól. Talán nem merte kimondani, amit én már rég tudtam, és amitől csak még jobban bedühödtem.

- Tudod mit, Lea…? Nem érdekel, mit hittél! Rohadtul, kurvára hidegen hagy! A rohadt élet, mi lett volna, ha ép mindkét fiúval?! Akkor sem lett volna hozzá közöd, érted? Kurvára semmi közöd nem lett volna hozzá! – Kiabáltam, mert muszáj volt, valamit tennem kellett, hogy kicsit lehiggadhassak, mert a végén akaratom ellenér estem volna neki a könnyes arcának.

- Sajnálom, érted! Rohadtul, kurvára sajnálom! Igazad van, rohadtul, kurvára nem volt hozzá közöm! Nem tudom, miért segítettem neki! – Kiáltotta ő is, aztán összerogyott, hangosan hörgött, levegőért kapkodott, megtörölte az arcát. - Én kértem neki engedélyt a könyvtárhoz. Azt mondta, meg akar lepni téged valamivel, de a recept csak a zárolt részben található. Megkértem Flitwicket, hogy írjon nekem egy engedélyt. És tényleg sokszor láttam ott Nath-et. Mikor valamiért találkoztunk, mindig mosolygott rám, sokszor megmutatott néhány hozzávalókból álló listát is, csak hogy tudjam, mire is készül. De azt nem is sejtettem, hogy átkokat keres! Nathan rendes fiú. Oda van érted, mindennél jobban szeret, és szenved a hiányod miatt. És láthatod, hogy bármire képes, hogy visszakapjon…

- De ő beteg, Lea! Érted?! Nem tudja elfogadni, hogy vége, ráadásul nem is miattam! Szerettem őt, és… Ő cserbenhagyott! És ami a legrosszabb, hogy tisztábban látja a dolgokat, mint én, vagy te, vagy bárki! Tudja, hogy mit csinál, és azt is tudja, hogy ez nekem nem jó, és hogy nem akarom! Ő nem szeret engem! Aki szeret valakit, megkíméli, megvédi azt, és eszébe sem jut, hogy bárhogyan, valaha is bántsa őt! – Kifulladtam. Nathan nem szeretett engem… Fájdalmat okozott, olyan félelmeket épített belém, amiktől az óta sem szabadultam. Bántott engem, és megalázott. Elérte, hogy a büszke, magabiztos Thora kicsi és érzékeny legye, figyeljen mások baszogatásaira, és hogy ne bízhasson senkiben se felelőtlenül. És hogy féljen tőle.

Mert féltem. Annyira magamba fordultam, hogy észre sem vettem a körém fonódó karok súlyát a vállaimon. Nagy levegőt vettem. Megráztam a fejem. – Engedj el. Ne érj most hozzám, légy szíves. – A hangom olyan nyugodt, mint már régen, ha nem patakzanak a könnyeim, észre sem veszi, hogy bőgök már megint. Lea nyüszített, megremegett, de elhúzta a kezeit rólam. Ő is mélyen szívta be a levegőt, mire köhögni kezdett, és megint sírni. Felálltam, és messzebb mentem mellőle. Ő nem moccant, ugyanúgy ült, térdeit a melleihez húzta, rájuk hajtotta a fejét, így kezdett el újra beszélni.

- Mikor felkeltél az asztaltól, már nem láttam Nathet a teremben. Aztán hallatszott a robaj, mire Sirius kirohant a teremből, és üvöltözi kezdett. Kiszaladtunk, és te ott feküdtél a két fiú között. Lily sikított, hozzád futottunk, aztán jött McGalagony és Dumbledore. Black Nathannel veszekedett, megütötte, kiabálta, hogy mondja meg, mit tett veled. Nathan bezzeg nem szólt, csak visszaütött. Míg a professzorasszony szétválasztotta a fiúkat, Dumbledore ráolvasta Nath pálcájára a Priori Incantatemet… Valami Paros Exmemioros, vagy… mindegy szóval…

- Pars Exmemoriam – javítottam ki szórakozottan, mire legyintette egyet, és tovább folytatta.

- Akkor az. Dumbledore természetesen azonnal Pomfreyhoz sietett, és mire felértünk oda, a madam már várt téged.

- Lea, csak azt mondd, amit eddig nem tudtam! Minél előbb túl akarok lenni ezen a beszélgetésen… - nyögtem, és felfészkeltem az ódon csapra. Vártam, hogy Lea leköpjön, és elmenjen a francba, de csak sóhajtott egyet ő is. Utánozós majom…

- Utána sokáig szóba sem álltam vele. Kicsit megnyugodtam, hogy Pomfrey talált ellenszert neked. De aztán, mikor Potter később a karjában hozott be a szobánkba, megijedtem… Azt hittem, Nathan megint csinált valamit… És ezért hagytalak ott, hogy megkeressem Nayart, és beszéljek vele, mert ő biztos tudott volna róla… De, mivel Lily utánam jött, nem tudtam érte menni. – Már megint könnyben fürdött a pillantása, ezért aztán el is kerültem azt. Én ma már nem fogok sírni többet. És ha sírnék is, nem Lea miatt!

- Értem… Kell egy zsepi? Csak mert nem értem, mit mondasz. – Olyan lendülettel kapta fel a fejét, hogy azt hittem el is gurul rögtön. És ahelyett, hogy felállt volna a zsebkendőért, csak még keservesebb képet vágott, és hátat fordítva nekem, összegömbölyödött, és körülbelül a köldöke környékéről küldte felém az elharapott szavakat. Talán a tekintetem borította ki?

Mert, közömbösebbre nemigen sikerülhetett volna a felé küldött pillantásom. Hiába, nekem kellett valami álca…! Én gyenge vagyok, vessen meg érte, aki úgy érzi, de csak nagyon-nagyon-nagyon kevesen voltak azok, akikkel ilyen helyzetben álarc nélkül is elviseltettem volna magam. És Lea nem tartozott közéjük. Lehet, hogy ide jöhetne egy „már”, de… A „már”-ban már nem vagyok biztos.

- Thora… Könyörgöm! Kérlek, ne legyél ilyen! Így… Nem megy. – Csóválta a fejét, kiegyenesedett, rá akart nézni, de én elfordultam. Mély levegőt vettem, lassan néztem csak rá, rohadtul unottnak, és magabiztosnak látszódhattam. Vagyis, reméltem, hogy így van.

- Már pedig mennie kell. Már nincsen sok hátra, nem igaz? A nehezén túl vagy, ezt most már igazán eldarálhatod, és aztán mindenki megy a dolgára. Csak… - Halványan elmosolyodtam, aztán, nem bírva magammal, felnevettem. - És most én könyörgöm. – Most már savanyú képet vágtam. Újra mélyen beszívtam a nehéz, portól és fájdalomtól súlyos levegőt. Megcsóváltam a fejem. Kérlelőn néztem rá. - Legyünk végre túl ezen.

- Te voltál a legjobb barátnőm. Benned bíztam a legjobban, még ha nem is voltunk olyan sokat együtt, mint mondjuk Lilyvel. Szerettem, hogy mindig olyan visszafogott vagy, és hogy mindig a helyzet magaslatára küzdötted magad, még Sirius esetében is… - Hümmögött egyet, olyan nosztalgikusan, aztán elmosolyodott. – Mikor Black-kel riposztoztatok, és elismerésem neki, amiért végül ő nyert kettőtök közül… Mert nyert, nem igaz? – Nevetve nézett rám, tudtam, hogy ezt most, csakis, és kizárólag magam miatt csinálja. Próbált lehiggadni. Próbált olyan szintre higgadni, amilyenen én voltam. Nem ment neki. Büszke voltam magamra. És, talán kicsit meg is nyugodtam, hogy neki viszont nem sikerül megnyugodni.

Ha valaki került már szembe olyas valakivel, aki neki fontos (volt), az értheti a dolgaimat… Hiszen, a megbánás, ha nem is 100%-ig, de azért vigaszt nyújt. Nekem legalábbis… És mi lehetne a megbánás legegyértelműbb jele, ha nem a folytonos, apróbb-nagyobb megszakításokat igénylő (már csak egészségügyi okokból is) hüppögés, bőgés, gőgicsélés, könnyedzés, sírás, etc… - Végül is, Nayar keresett fel, másnap, miután dzsemboriztatok a konyhában.
Mondta, hogy próbáljam kideríteni, mi a bajod, mert, hogy ketten kellettek, hogy felállítsanak a padlóról. És, hogy Nathan biztos ki lesz akadva, ha megtudja, hogy ilyen ramatyul vagy. És igaza volt, Nathan ettől kibukott volna rendesen. De aztán már nem volt időm, Isayah mondta, hogy Dumbledore hívatott téged, meg Nath-et, és hogy, Nath megkérte őt, hogy kísérjen fel téged. Utána hozzám jött, beszélgettünk. Főleg rólatok, mesélte, hogy Nath nagyon szarul van, mióta tart ez a Black-es incidens… Tudod, nagyon jól elvagyok Nayarral. annyit dumáltunk már… És olyan aranyos! És, amikor… - Már épp folytatta volna, de azt hiszem észrevette, hogy nézek rá. Elharapta a mondanivalóját, és megrázta a fejét, mintha így kirázhatta volna belőle a rózsaszín vattacukor-sűrű ködöt. – Végül, Isayah felküldött eléd, és még épp tudtam beszélni Nathannel kicsit, mielőtt kijöttél volna. Nagyon izgult, és mégis örült, hogy a közeledben lehet. Olyan volt, mint valami kisgyerek, aki életben először repülhet seprűn, és annál felemelőbbet el sem tud képzelni… Csillogtak a szemei, és nem bírta befejezni a vigyorgást. Édes volt… - Lea felkacagott, és egy kis időre, szinte átélte azt az eufória szerű állapotot, amit az előbb elhadart.

Szinte késztetést éreztem, hogy elmosolyodjak, de hát… Mégis min?! – Szóval… - folytatta, szinte jókedvűen – utána már nem találkoztam Nathannel. Egészen addig, míg ki nem derült, hogy elküldik a suliból. Isayah nagyon mérges volt… - Felszisszent, már keserű volt a hangja, az arca, a tartása, a jókedve elillant. - Nath akkor találta ki a leveleket. Nayar először nem akarta elvállalni a postás szerepet, mert haragudott rád, de Nathan teljesen kétségbeesett, és végül is beleegyezett. És, aztán mikor a pályán odaadta neked, te pedig összetépted… Merlinre, de ijesztő volt! Akkor féltem tőle először. Lassan már úgy látszott, jobban a szívén viseli az egészet, mint te, vagy akár Nath…! – Hát nálam biztosan. És… hát…

- Pf… - horkantam vigyorogva, mire szemrehányó pillantással, szinte lenézően nézett rám, én pedig elnevettem magam. – Mondtam én, hogy szerelmes… - Na, a remény e vakuszerű felcsillanását a szemeiben, azt hiszem, sosem felejtem el. Megsajnáltam! De nem vitt rá a lélek, hogy szót ejtsek. Jó nagy mocsok vagyok, igaz? És nem, nem esett jól, hogy így bánthatom, mert ez annak számított… Nem élveztem, és igazából fogalmam sincs miért csináltam. Na, vissza a főmenübe:

- Üvöltözte, hogy addig nem fog téged békén hagyni, míg el nem olvasod azt a kurva papírt. Csinált belőle egy csomót. – Vigyorgott, láthatta maga előtt a füstölgő, kipárnázott Nayart… majdnem én is láttam… - Teletömködte vele mindenét, a végén úgy nézett ki, mit valami hóember… Kiviharzott a szobából, aztán fél perc múlva röhögve beesett az ajtón – nevette, de mikor találkozott a tekintetünk, a szeméből tűnt a mosolygás. M(/T)antra (ha „t” betűvel kezdődik, ez olyankor is hatásos, csak más szöveggel)1: „Nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel!”

- Lea, figyelj, tudom, hogy ez most… hogy ezek olyan dolgok, amiket jó megosztani valakivel. Velem is vannak ilyenek, elhiheted. De már rég elmúlt az az idő, hogy én neked, vagy te nekem mesélhess ilyesmiket. Szóval, nem szorítkozhatnánk azokra a tényekre, amik összefüggésben állnak, szerény, fáradt személyemmel? – Nem fogok sírni, nem fogok sírni, nem fogok sírni! Erős maradok, erős maradok, erős maradok! Ide a whiskyt, ide a whiskyt, ide a whiskyt! A tekintete elsötétült, egy pillanat alatt abbafejezte a bőgést. Felállt a földről, megtörölte az arcát, és olyan nyugodt hangon folytatta, hogy még a torkom is elszorult rajta. Próbáltam közömbös maradni. Próbáltam.

- Szóval, mint te is tudod, másnap is próbálkozott a nagyteremnél, akkor viszont Black jött közbe. Aztán a Szellemszálásról kb. fél órával előtted ért vissza, mert Nathan rögtön hazaküldte, hogy szóljon nekem. Nathan tudta, hogy ki leszel borulva, és azt kérte, vigasztaljalak meg. De, miután Isayah elmesélte mit csináltatok Roxmortsban… pf… nagyon elment a kedvem a vigasztalástól. – A végét nagyon halkan mondta, és mellé úgy nézett rám, mint a patkánybeles rongyra. A sugárzó mosoly, lassan, komótosan hömpölygött át a képemen, és ettől ő még mérgesebb lett.

- Hehe, úgy érzem, nem akarom hallani, miket is mesélhetett Isayah. Úgyhogy ugorjunk.

- Mikor már lent voltatok a pályánál összeszedtem a papír fecniket, amiket az ágyad alá szórtál, és elégettem őket. Egyrészt Nayar miatt, másrészt pedig, hogy ha már a dolog így alakult, mi… vagyis a fiúk jöjjenek ki a legjobban a dologból. És azt hiszem sikerült is… Ha Nathan hallott volna nyöszörögni aznap éjszaka álmodban, tutira sírva fakad. Egy kicsit tényleg nyomasztó volt hallgatni téged, de… - vigyor - … végül is, jót aludtam. – Na, most jön a fekete leves, amitől Lea a fekete fogait mutathatja csak ki. (Kávét ne igyál, elrohad a protkód! Itt az élő példa…)

A lényeg, hogy nem reagáltam, bármilyen nagy volt is a kísértés. – Szóval, igazából akkor kezdődött az egész. – Kicsit értetlenül nézhettem, mert felkuncogott. – Mármint, mi kettőnk között. Mert ugye attól kezdve, általában Isayahval lógtam, Lilyvel csak nagyritkán, hogy azért tudjam tartani a megfelelő képet magamról. Úgy nézhetett ki, mintha összevesztünk volna, mármint kívülről, ugye? – Némi aggodalmat véltem rajta felfedezni, de az egy szemvillanás alatt elillant. – Biztosan, különben mindenki ezzel cseszegetett volna, nem igaz? Hmm… - ábrándozó tekintet - … Még Nayar is megdicsért az alakításomért… Na, mindegy. Szóval, egy ideig nem volt baj, igaz? Csak aztán jött a karácsony, ami, bevallom, még engem is megviselt. Majdnem sikerült elérned, hogy… Hát igen… Beismerem, megnyugtatóbb volt, hogy újra jóban vagyunk. Nem azt mondom, hogy addig össze voltam zavarodva, de a karácsonytól kicsit kitisztult a fejem. Olyan volt, mint… Mint, mondjuk Black előtt. Élveztem. De tényleg. És erre megint jött Nayar, a bál előtt… Te lent elaludtál Blackkel, én pedig kiszöktem hozzá éjszaka. Azt mondta, tetszik neki, hogy ilyen erős vagyok, és, hogy kíváncsi, milyen lenne velem. Szeretkeztünk. És imádtam. És ő is imádta. És utána Nathan a kandallón keresztül elmondta, mit szeretne a bállal kapcsolatban. És akkor befutott Malfoy. Nayar először majdnem elgyepálta, de aztán megegyeztek. Őt is beavattuk, több szem-többet lát; ergo – könnyebben mennek a dolgok alapon.

- A gyengélkedő… - suttogtam, emlékeztem, mit mondott Lucius.

„- Mástól fogsz te megijedni holnap, Hóbucka…”

- A bál nagyon tetszett nekem. Lupin haláli volt, és kicsit el is ment a kedvem az egész akciótól. De aztán megláttam Nayar beszédesebbnél – beszédesebb tekintetét, tudod, olyan falósejtes volt… Próbáltam rá koncentrálni, amíg az italokat töltögettem, de esküszöm, remegett a kezem, amíg azt a löttyöt belekevertem Lupin töklevébe. És, rohadtul nem tudtam mit kezdeni magammal, mert Merlinre, Lupin egyikünknek sem ártott, csak ő pont kéznél volt. Nem bírtam végig nézni, megkerestem Isayaht,elmondtam, hogy sikerült. Aztán otthagytam a bált, és elmentem. - Kidobom a taccsot! Kidobom a taccsot! Kidobom a taccsot! A gyomrom, az agyam úgy hullámzott bennem, hogy tényleg hányinger tört rám. A vérem dübörgött az ereimben, mogyorókrém-állagba ment át, szinte éreztem, ahogyan sűrű lesz, és egyre jobban feszíti az ereim vékony falát.

Könnybe lábadta szemem. Nem engedtem, hogy lássa. – Aztán, kb. egy fél óra múlva láttalak szaladnia folyosón. Megijedtem. Tudtam, hogy nagy baj van. Elbújtam a folyosón, és még azt is láttam, mikor Dumbledore-ral siettél visszafelé. Utánatok akartam menni, de aztán inkább a klub felé mentem. De Isayah utánam jött. – Úgy éreztem, nem fogok tudni megszólalni, sosem, sosem, sosem! Vagy mégis?

- Azt a jelenetet végignéztem. Nem kell részletezni. Szóval… - A képem felderült. Belül üvöltöttem.

- Akkor végeztünk? – Talán meglepődött. Egy ici-picit. De csak egy szemvillanásra. Aztán fellélegzett, mint a fuldokló, aki az utolsó pillanat után, végre kijut a levegőre. Megkönnyebbült, na. – Szuper! – nevette, és az ajtóhoz lépett. – További szép napot. – Mosolyogva intett, és kiment. Kiment. Csak úgy. Én is. Csak úgy. Még épp láthattam, balra hunyorogva a szemem sarkából, ahogyan a barnacopfos két karja közé fúrja magát, és elkezdi csiklandozni a manduláit. Isayah nem zavartatta magát, Lea hajába túrt.

És közben rám nézett. Úgy… Olyan… Ijesztően. Felemelte a tekintetét, mint az oroszlán, amikor a vízpartra merészkedik, és végre lefetyelni kezd, de közben szemivel éberen a vizet pásztázza. Olyan vesébe hatolós, boncolgatós nézése volt. És üres. Tompa. Fájdalmasan az. Elfordultam, és lassan elsétáltam a lépcsőig. És tovább, hogy végre, hosszú idő után, újra hódolhassak „borostyánló” istenségemnek. Most csak az kellet.