|
Fejezet 25
2007.10.28. 22:16
Ez a fejezet az utolsó előtti fejezet.. vagy az az előtti... a lényeg, hogy már nagyon a vége felé járok...
Szóval, csak annyit szeretnék, hogy ez az utolsó egy-néhány fejezet ne rontsa le (ha van mit lerontani azon), szóval ne rontsa le az eddig kialakult összképet a ficről, és az írástudásomról (na igen, erről is tudnék miket írni...-.-)... szóal, igen... remélem ezt is ilyen sokan el fogjátok olvasni, és ha tényleg vége lesz, írtok nekem majd, hogy mit gondoltok az egészről... előre is köszönöm:)
- Felpattanunk? - motyogta valaki, valahonnan a kupac aljáról.
- Ühhüm – hallatszott a párnám mellkasából, mire én elégedetten elmosolyodtam. Felkönyököltem, kicsit fulladoztam ugyan Black nyakam köré fonódó kezétől, de körülnéztem. Lupin összegömbölyödve horkolt, Lily átölelte a derekát, mint azét a bizonyos alvós maciét. Potter Lily lábaihoz bújt, de még elernyedt, alvó testhelyzetéről is sütött, hogy felkészült az első sikollyal kísért rúgásra, a kezei által szorongatott combok gazdájától. Bezzeg Black… Ő félig rajtam fekve, lábait átvetette az enyéimen (megakadályozva, kincsként féltett testrészei irányába indított térddel való támadásaimat), száját pedig álmosan vigyorogva az enyémre szorította (nehogy esetleg szavaimmal kezdjem el becsmérelni alantas próbálkozásait, vágyai kielégítésére). Átöleltem őt, picit még élveztem teste melegét, aztán szemére emeltem a tekintetem, és diagnosztizálva a „jóllakott kisvarázsló” ábrázat egyértelmű jeleit cinkosan csillogó szemeiben, eltoltam magam tőle, és kikászálódtam a karok és lábak halmazából. A nap megkezdődött… Ideje utolérni! Lupin felnézett rám, nem mosolygott, mondhatni, szomorúan figyelt. Nemet intettem a fejemmel, kérni akartam még egy kis időt, mielőtt elkezdjük azt a beszélgetést, amit már egy éjszakája halogattunk… Remuson kívül még mindenki nyöszörögve húzkodta vissza magára a félig lehúzott, vagy lecsúszott takarókat, felmelegedés céljából, szóval nem volt mit tenni. Megigazítottam a zoknijaimat, és elindultam. Pomfrey felháborodott szitkozódását már kívülről hallgattam, csukladozva a visszafojtott röhögéstől.
*
Lea nem volt a szobánkban. Nem csodáltam. Sóhajtva az ágyamhoz léptem. Szinte még éreztem rajta Nathan illatát. Mintha a mályvacukrot vegyítenénk a parázsló faág hangosan sistergő, ropogós illatával. Imádtam… Leszedtem az ágyneműt, gombócba gyűrtem, és megkukáztam. Ablakot nyitottam, remélve, hogy a csípős hideg majd kiűzi a fiú emlékét a szobából. Átöltöztem, és már indultam volna reggelizni, mikor meghallottam Black hangját a hátam mögül.
- Az igazgató vár ránk.
- Ne már…! – nyögtem, talán kissé túlságosan is kétségbeesetten, ezért aztán kezemet a hasamra szorítva fordultam vele. – Enni szeretnék…
- Felhozatja nekünk a reggelit – mondta halkan, majdhogynem együttérzőn. Mérgesen megráztam a fejem.
- Én lent akarok enni. A többiekkel – jelentettem ki, és el akartam sietni mellette. Velem együtt fordult, megragadta a derekam, és magával húzott.
- Majd utána – súgta, és nem engedett egyre növekvő ellenállásomnak. Mára kőszörny előtt álltunk, mikor kitéptem a kezem az övéből, és el akartam szaladni. – Thora! – kiáltotta, és megragadva a vállaimat a falhoz lökött. Püfölni kezdtem a kezeit. Nem féltem. Dehogy féltem. Mitől féltem volna? Nem volt kedvem az és esetleg más tanárok együttérző beszólásait hallgatni ahelyett, hogy viszonylag nyugalomban reggelizek a barátaimmal. Sőt… a lényeg, hogy máshoz sem volt kedvem.
- Beszélni fogsz vele - lehelte. Hogy én hogy utáltam akkor! Mintha mazsolázgatott a gondolataim között, amikkel gyakran még én sem voltam tisztában (vagy nem akartam tisztában lenni velük). A kezeim elernyedtek, és olyan tágra nyitottam szemem, amilyenre csak tudtam. Ujja hegyével végig simította az arcomat, aztán megfordított, és hátulról ölelve kísért fel Dumbledore-hoz.
*
- Ms. Aradottir, Mr. Black. – Dumbledore kinyitotta előttünk az ajtót, és betessékelt minket. – Foglaljanak helyet, kérem, a professzorasszony rögtön megérezik. – Végig pásztáztam a szobában, de Nathan sehol sem volt. - Reggelit esetleg? – Elmosolyodtam. Blackre néztem, de ő valamit nagyon bámult. És nem fordult felém.
- Köszönjük, majd inkább Lilyékkel – válaszoltam a személyünket tanulmányozó, néma igazgatónak, aki erre aprót bólintott.
- Gondoltam rá, hogy esetleg Evans kisasszonyékat is idehívatom, de úgy hiszem, jobb lesz, ha a dolgot maguk között beszélik meg, mikor már mindannyian készen állnak rá. – Egyetértően hümmögte egyet, és lopva megint a bozontosra néztem a bal oldalamon. Találkozott a tekintetünk. Semmitmondó… Idegesített! Hagytam a fenébe. Némán ültünk. Az igazgató az asztal mögött, hátra dőlve, egyszer egyikünket, másszor másikunkat elemezgetve a tekintetével. Felhúztam a lábaimat, átöleltem a térdeimet, összegömbölyödtem. Szinte már vártam, hogy feltűnik előttem a barna bozont, és mosolyogva hozzám szól. Kinyílt az ajtó. Összerezzentem. McGalagony becsörtetett, aztán majdnem sikerült rám ülnie egy „Hol vannak Ms. Aradottirék?” kellős közepén.
- Tanárnő… - köszörültem meg a torkom, mire ő hátra fordult.
- Óh – mondta, és biccentett. Álltam volna fel, hogy átadjam a helyem, de Black megelőzött.
- Professzor asszony, foglaljon helyet – állt fel, de Dumbledore leintette.
- Minerva – szólt, és végül ő ültette le az egyre értetlenebbül figyelő házvezetőnőnket.
- Albus, talán… várhatnánk ezzel még egy kicsit, míg…
- Nem Minerva, Mr Amos már úton van. – Sóhajtottam. Black végre felém fordult. Komolyan nézett, aztán szemét visszafordította az eddig aktívan szemmel vert objektumra. Nagyon szuggerált valamit. Engem egyre jobban idegesített. Dumbledore rám nézett, fejével az ajtó felé intett. Felálltam. Léptem kettőt Black felé, mire ő felnézett rám. Kimentem. Becsuktam az ajtót. Hallottam, hogy az igazgató beszélni kezdett, a professzor asszony a szavába vágott, aztán elhallgatott, és Black beszélt. Aztán suhogás szerű robaj, halvány villanás szűrődött ki az ajtó alatt.
- Igazgató úr! – szinte láttam, ahogyan mosolyog. Két másodperc. – Professzor asszony?! – Elhallgatott. Talán nem tudta mire vélni házvezetőnőnk fagyos arckifejezését. Bár lehet, hogy a tanárnő mosolyog rá… Merlin sem tudhatja látatlanban! – Sirius? – ezt már kérdezte. Talán meg akarta ölelni… vagy valami.
- Szia, Nathan – hallatszott Black hangja, sóhajszerűen, hallhatatlanul, fülem ajtóra tapadása nélkül.
- Mr. Amos, kérem, foglaljon helyet. Ms. Aradottir hamarosan megérkezik… – hatásszünet - …remélhetőleg. – Gondolom, még az ajtóra is pillantott, azzal a rájellemző, félhold alakú szemüvege felett elrévedő tekintettel. Ez után a burkoltnak szánt (vagy nem is szándékozta beburkolni?!), ENYHE célzás után, ha van egy kis szerencsém, Nathan nyit ajtót… Mélyet lélegeztem, és rátenyereltem a kilincsre. Mindenki állt, Nathant kivéve. Persze, amint megpillantott, felpattant ültéből, és elém lépett.
- Szia – vigyorogta, és át akart ölelni.
- Szia – suttogtam, de közben erőteljesen ráztam a fejem, jelezve, hogy ha még egy lépést tesz felém, kifutok a világból. Megállt. Értetlenül bámult rám, de arcán ismét előtűnt a másíthatatlan mosolya. – Ülj le – mondta, és nekem hátat fordítva közelebb húzta a székét. Nem bírtam levenni róla a szemem. Csak akkor sikerült, mikor végre megfordult. Dumbledore beszélhetett hozzám egy ideje, de én semmit nem hallottam belőle.
- Ms. Aradottir, esetleg elismételjem? – kérdezte, mire én bocsánatkérően bólintottam. Biccentett. – Azért hívtuk ide Mr. Amost, hogy megbeszéljük a tegnap történteket.
- Az előzményeket sem ártana – morogta McGalagony, de Dumbledore sóhajtása elhallgattatta. Én is hallgattam. Black gondolom megelégelte az álldogálást, mert hanyatt vettette magát, és szolid puffanással a székében landolt. McGalagony megrovó pillantással illette, de ő is leült. Dumbledore is lejjebb ereszkedett. Már csak én álltam a szoba közepén, a lehető legközelebb a menekülés lehetőségét korántsem biztosító ajtóhoz.
- Mit kéne azon megbeszélni? – kérdeztem halkan, kerülve mindenki tekintetét, és el akartam szabadulni. A szobából, a tegnaptól, Nathantől és mindentől, ami vele kapcsolatos…
- A számból vetted ki a szót, Hópihe – mosolyogta Nathan. Összerázkódtam.
- Albus, ezt én nem nézhetem! Valamelyiküket ki kell, hogy küldjük. Láthatja, hogy Ms Aradottirnak ez mennyire kellemetlen…! – McGalagony talpon volt, egyszerre hadarta el az egészet, és közben lassan közém és a velem szemben ülő, halványan vigyorgó fiú közé helyezkedett. Egy darabig csend volt.
- Mr. Black, maga mit gondol? – Az igazgató Blackhez fordult, ő pedig felém. Esdeklőn pillantottam kék szemeibe, aztán inkább a tanárnő hátát szuggeráltam tovább.
- Szerény személyem szerint, jobb lenne, ha egymás jelenlétében beszélnének… de látva Thora jelenlegi állapotát, azt hiszem, nem mennénk vele sokra, ha így maradna a felállás. Persze, nem áll szándékomban, ilyen kérdésekben döntőbírónak lenni… - Nem fejezte be. Ha más helyen és időben hallom így beszélni, elkap a szapora fuldoklás, röhögéssel fűszerezve. De most csak még inkább a földbe döngölt.
- Nos akkor… Ms. Aradottir, kérem, fáradjon ki. Visszamehet a klubhelyiségbe, de csak oda. A félreértés elkerülése végett, azért kell, hogy ott legyen, hogy megtaláljuk, ha szükségünk van önre. – Az igazgató szelíden mosolygott, mellém lépett, karon fogott, és az ajtóhoz vezetett.
- Black nem jöhet? – kérdeztem szinte már kétségbeesve, mire ő kitárta az ajtót, és kijjebb tolt.
- Kisasszony, tényleg maradjon a klubhelyiségük körül… - Ezt még hangosan mondja, hogy a bent ülők is hallják, de aztán jóval halkabban szólalt meg. - … Lemehet a tóhoz is. – És becsukta az ajtót. Megfordult a fejemben, hogy ott maradok hallgatózni, de inkább meggondoltam magam. Szaladtam, gyorsan, fullasztón, ki a hidegre. Kiestem az ajtón, lebukdácsoltam a lépcsőkön. A lélegzetem markolható ködfelhőként tört elő a számból, élveztem, ahogy a hideg lesiklott a légcsövemen, le egészen a tüdőmbe. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy vékony jégpáncél terjed végig a nyelvemen, a torkomon, míg a hörgőimet törékennyé nem fagyasztja. A lépteim lelassultak, a zoknim nyirkos lett a hóból kibukkanó fű nedves érintésétől (vagy csak szimplán a tájat borító fehér lepedőtől). Nem érdekelt, hogy szinte egy szál semmi véd a fagy ellen, a fa törzséhez húzódtam, hanyatt dőltem. Pólómon áthatolt a hó, bőröm melegétől nem hogy nem olvadt el, úgy éreztem, rám fagyott, rögvest ahogy hozzám ért. A percek vánszorogtak. Azt akartam, hogy vánszorgás helyett ne is mozduljanak. Maradjanak, ahol vannak. Lehunytam a szemem. Hó hullott a szemhéjamra. Egyre több. Ránehezedett. Már nem éreztem a késztetést, hogy elsöpörjem onnan. Jótékonyan rakódott rám. Az arcomon is éreztem. Hópelyhek hullott rám. A faágak, a lehulló, vagy már megtelepedett pihék árnyékolják a csukott szememen átszűrődő halvány derengést, és lassan teljes sötétbe borulok. A bőröm szinte hangosan didereg az egyre vastagabb hóréteg alatt. Egyre kevesebb a levegő. Nem moccanok. Egyszer azért felemeltem a kezem… Az emberbe bele van építve a védekezési mechanizmus. El kell jutni egy szintre ahhoz, hogy ha baj van, ne reagálj rögtön pánikkal, hanem tűrd a dolgot, közbelépés nélkül. Mellesleg megjegyezném, ez a szint elég mélyen van ahhoz, hogy a csokibékák ugrálását mindig lentről figyelhesd. Mozdulatlanságba dermedtem. Karom a testem mellett, félúton az arcom felé állt meg. Aztán visszasüllyedt a hóra. Nem kaptam levegőt… gondoljunk csak bele… Puha, bársonyos hópihék hullnak rád... könnyűek... szállingóznak.. megtelepszenek a bőrödön... ha nem szállingóznak elég aktívan, mire egy másikat érezhetnél meg az arcodon, az első elolvadt a tested melegétől... és, mi van, ha tényleg lehetséges, hogy ezekbe az apró, semmit sem jelentő kristályokba fulladsz bele… Megállapíthatjuk, hogy ez nem tartozik a legszebb halálnemek közé, ha már választhatunk, akarunk-e ily módon elmúlni. Hörögve ültem fel, egész kis takaró hullott az ölembe. Dideregtem. Meddig lehettem kint? Felálltam. Épp akkor indultam el a grádics felé, mikor annak tetején megjelent Nayar. Közömbösen nézett rám, én is rá. Kihúztam magam, ujjaimat megkíséreltem zsebemben felmelegíteni, de a nadrágom teljes egészében csöpögött. Inkább összefontam az ujjaimat, és úgy léptem a rám várakozó fiú mellé.
- Dumbledore téged hív.
- Köszönöm – suttogtam, és rá sem nézve, ott hagytam.
- Hát… nincs mit… - na ez meg mi akart lenni? Úgy horkant fel, mintha turházni készült volna. Ránéztem, az arca ugyanolyan merev volt, csak a szemei változtak meg. Vészjóslóan csillantak a bejáratnál lángoló fáklyák fényében, mintha valami átsuhant volna rajtuk… Aztán már nem láttam. Nem is akartam. Siettem az igazgatóhoz.
*
Megálltam az ajtó előtt. Csend volt. Benyitottam. Black a székében ült, a többiek körbe állták a beépített, téglázott fűtőtestet. Nathan mosolygott rám, és a kezét nyújtotta. Megráztam a fejem. Ellépett a két tanár közül, hozzám sétált, és magával húzott. Úgysem hagynák, hogy magával vigyen… Különben is, minek vinne magával… Biztos, ami ziher, elhúzódtam tőle, nem értem hozzá. Felnevetett, úgy nézett rám, ahogyan a szülők szoktak a pici lányukra, ha valami bődületes baromságot csinál, minden hátsó szándék és tudatosság nélkül.
- Jól van – mondta halkan, hozzám hajolt. Csak a talárja súrolta a kezemet, szája apró puszit hintett a tűz közelségétől egyre langyosabb bőrömre. Nem húzódtam el tőle. Ajkai eltávolodtak a füleitől, és egy nagyon szolid mosolyt villantott rám. Fülembe suttogott. – Ne akarj elveszíteni…! Meus Glacies… – Aztán a hamuba lépett, bólintott Dumbledore- nak. Az igazgató felé nyújtott egy csokibékás dobozt, a fiú pedig belemarkolt, lehunyta a szemét, szemöldökét összevonta, majd kiengedte ujjai közül a szürke homokot. Eltűnt. McGalagony felszabadultan sóhajtott fel, de a professzor úr ritkán látott, inkább fagyos, mint szigorú tekintetét megpillantva aprót köhintett, és inkább visszahátrált a székéhez.
- Nos, kisasszony. – Dumbledore vállamra ejtette a kezét, Black felé lökött. – Magán a sor. – Nagyot nyeltem. Leültem. nem tudtam, mit mondjak. Honnan is kezdtem volna el? Annyi mindent lehetett volna mondanom. És annyi mindent hallgathattam volna el. Begubóztam.
- Ms. Aradottir… Próbáljon meg mesélni… Magának is jobb lesz, ha kibeszélheti magából. És, jobb előbb, mint később, nem igaz? – McGalagony próbált valamit javítani helyzetemet, elhanyagolható sikerrel. Az igazgató nem szólt. Black megfogta a kezemet. Felé fordultam. Nem mosolygott, csak felém nyúlt, és csókot nyomott az arcomra, pont Nathan érintésének tetejébe. Melegség árasztott el, jól eső melegség, elmosolyodtam. Én a száját csókoltam meg, aztán sóhajtottam, homlokomat az övéhez döntve egy halkat nyöszörögtem, és beszélni kezdtem…
*
Egy idő után már nem számoltam a teás csészéket. Kétvödörnyit ziher, lehajtottam. A végén összeszorított lábakkal, ujjaimat a karfába mélyesztve, magamba nyöszörögve (ez végül is, valamennyire elterelte figyelmemet jóval fontosabb, odafigyelést igénylő-élvező problémáimról) hallgattam Dumbledore köszönetét, amiért olyan „odaadóan avattam be az elmúlt napok fájdalmas történéseibe”. Aztán elmondta, hogy intézkednek majd, nem kell aggódnom. És elbocsátott. Kiszaladtam. Görcsölt a gyomrom, hányingerem volt. WC-t kerestem. Megleltem. Végre pisilhettem. Megkönnyebbülten léptem ki a fülkéből, akkor aztán rám tört a szédülés. Most, hogy életbevágó bajom megoldódott, előtérbe szorultak az eddig elnyomottak. A csaphoz támolyogtam, megmostam a kezem, aztán arcomat a vízsugár alá dugtam. Halántékomon lüktetett az ér, úgy éreztem, mintha közvetlenül arra ereszteném a vizet. Letérdeltem a csap előtt. Államról a pólómra csöppentek a szökevény könny- és csapcseppek. Megéreztem, hogy van valaki mögöttem. nem zavartattam magam. A valaki átölelte a vállamat, hátulról magához szorított. Majdnem felnevettem. Nem az volt, akinek gondoltam, ha csak a tippelt egyed (vajon ki?) nem növesztett melleket az elmúlt 10 percben. Megfordultam. Aztán megrökönyödtem. Megint nem találtam el. Széttárt karjaim, amikkel Lilyt készültem megölelni, most az ölembe hullottak. Lea könnybe lábadt szemekkel meredt rám, hátrébb húzódott, ajkába harapott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
