Ingajárat a valóságba

(részletek)

Werther frakkja

(lehalkított mobil)

Szíved lehalkított mobiltelefon, kicsöng, és nem veszed fel. Előlapja: virágmintás körmeid, kijelzője: Westel – kék szemed. Egyedül te ismered a számomat. Tükörbe nézel, és látod, hogy hívtalak, de nem hívsz vissza soha, megmondtad, hiába várom, hogy megszólaljon a lányos színű készülék, Turandot polifónikus áriája. Letöltöm arcod Tetrisét.

(mája)

A bejárati ajtó síkképernyőjén természetfilm: a virágba borult kert. A szomszédban aranyeső, liliomfa súlyos, fehér szirmokkal. A barackfák díszsorfala előtt animálom alakodat, miközben leradírozom róla érett kajszi garbódat, szilvakék farmerodat, és a barackvirág fehérébe, rózsaszínjébe öltöztetlek, erotikus hálóingbe, ami a mája fátylaként takarja testedet. Meditációm tárgya a végső kérdés: az a két rózsaszín folt: meztelen mellbimbóid vagy csak a rád tapadt csészelevelek bíbora?

 F@F.com

(páncél) 

   Valaki gyermekké tett, s te rámtalálsz, mint a csecsemő Mózesre a fáraó lánya, sírásom éppen, mint a pöttöm Akhilleuszé, de nem várnak rám nagy tettek, nem fürdök majd meg a sárkány vérében, mint Siegfried, pedig le kellene győznöm önmagam. Sírásom fohász: „Tégy sebezhetetlenné az emlékek ellen!” És mint a ravasz Thetisz gyermekét a Sztüxbe, belelógatsz a felejtés vizébe, bőröm páncél lesz.

    Állig felhúznám dzsekim cipzárját, s az odacsípi nyakamon bőrömet, nyugtalan vagyok, ezért megismétlődik ugyanez. A nyakamon két apró seb, mint vámpírfogak harapásnyomai. Egy harapással megölted az emléket, ami most új életre kelve szívja véremet. A bőröm páncél, a páncél börtönöm: te magad vagy a páncél, megvédesz mindenki ellen, csak önmagad ellen nem.

(meghívó)

Hegyek takartak előlem, országhatárok. Hűvös nyarunk volt, s te most is északra tartasz, ahol agykamráid mélyén csipkésre rágják meghívómat a tudat patkányai; olyan lesz széle, mint a rideg félsziget partjai. Mire megjössz, a nyár elbontja díszleteit, a kert hiú rózsái levetik vörös bársonyköntösüket, ahogyan levetkőzzük a szerelmet és a létezést a csontváz-meztelenség erotikájáig. Meg kellene kíméljelek a perverziótól, ahogyan az elmúlásban fürdőző kardvirágok kreppjelmeze szétázik a patakzó fényben, és számba tolulnak az ősz ízei, mint öreg szembe a könnyek.

(fájl)

Egymást ölelik a birkózók, birkóznak az egymást ölelők; köztünk üveg, fém és műanyag. Elmentem e-mail-jeidet, elmentem arcodat; de felülírható-e ez a fájl? Szerettem valakit, aki sohasem válaszolt, szeme kéken csillogott a monitor fényében, ahogy a tenger szikrázik a napsütésben, a tenger, amin átkelsz.

(jéghegy)

Ahogy uralkodók a hatalmat az öröklés rendje szerint, barátnőd rádtestálta szépségét elutazásakor, azon a szürke délutánon. Addig csak tartozéka voltál, testén burjánzó zigóta, ami kiszakadt belőle, mint Kronoszból lenyelt gyermekei. Hegyoldalból leváló gleccser, jégből csiszolt ékkő, csillogtak a napon briliáns verejtékcsöppjeid. Aztán eljött érted a tenger, és megszöktetett a sarkkörön túlra, képzeletem hízó jéghegyét, amin már megfeneklik, ropogva hull darabokra egy titanicnyi élet. Majd visszajössz, újra az a kis nő leszel, aki kis örömeiről, kis bánatairól mesél, és mellékesen megkérdezi, velem mi újság.

(hullámok)

Ősz van, gázolj bele a kertbe, mint egy tóba, simogassa a föld combodat. Gyökerek hínárja nyújtózik utánad, a levelek döglött madarakként lebegnek körülötted. Megborzongsz, mikor egy nyálkás pajor hozzádér. Ujjaid kacsok, karod indáival kapaszkodj a szőlőkarókba, eressz gyökereket a fénybe. Hunyd le szemed, mint a föld állatai, nézz befelé, pillants meg engem bőröddel. Búvárkodtam a halottak elsüllyedt hajóroncsai közt, apró hullámok jelzik jöttömet, megérintik ágyékodat.

Ingajárat a valóságba

VIII.

Bekapcsolva előbb fakó fénykép,

lassan kapja vissza színeit.

A reggelnek visszaad a mélység;

zűrzavar a tegnap, snittre snitt.

Másik tér: e-mailek, sms-ek.

Találkozás. Róluk szót sem ejt.

Csak akkor vannak, ha rákérdezek.

Hány beszúrás, átírás, selejt,

míg elküldöm végre az SMS-t,

az e-mailt, hányszor megtervezem,

hogy gyűlölök majd, hogyan szeretek.

Hogy nem hívom. Mégis megteszem.

XIII.

Mint sebből, amely most kezd vérzeni,

átüt a gézen bordó halálom,

mint szoknyáján, ha ül, a térdei,

átüt az álom a valóságon.

Ahogy a fölé tartott papírra

fest a gyertya lángja árnyakat,

s végül a papír a hőt nem bírva

megfeketedik, mert lángra kap.

Álmomban rám kulcsolódik karja,

forró a teste, mint kint a paplan,

íze egy magömlésre riadva

felhígul, mint álom az anyagban.

XXIV.

A három halmazállapot a nő,

most álom, légnemű, mindent betölt,

majd telefonom locsogó tömlő,

s lesz fogható való, akár a föld.

Mint évszakokban a csillagjegyek,

a föld, a víz, a levegő elem

fojt, tikkaszt, üres térben lebegek;

kék lángú szem, s nyirkos a tenyerem,

puha, ezüstfehér fém porítva:

ellobbant percek óvnak a korlát

s trapéz magasán. Üvegkalitka

ezüstfehér fémje, ingázom hát.

XXV.

Hajam, mint higany, ezüstfehér,

s ő üvegketrecbe zár, mikor

képlékennyé tesz, megfestve mély

rúzspirosra, nem óv kininpor.

Hajlataiban megtapadok,

lázam: láza. Kúszás terepen,

örvénylő hő, repeszdarabok,

Make war, not love! – osztja szerepem.

Üvegfal nem törik szét puha

bőrén, de űr nő közénk, kemény,

szilánkjaim közt szétgurul a

magát mérgező ezüst remény.

XXVI.

Ahogyan a hangok egymásba

átmennek: mint a kásás jég

halmazállapot-változása,

mint a szervekben az áttét

a hangja, egy másik nő arca,

mint ultrahangkép a nemet,

legbelső lényegét mutatja,

míg a kagylót le nem teszed,

a koponyádban visszhangot ver,

siklik, mint ultrahang gömbje,

s úgy tapad hozzá, mint revolver,

belehasítva a csöndbe.

A csengőhang

Ahogy beszélgetés közben

a telefonom megcsörren,

s zsebemben elkezd szólni a

g-moll Mozart-szimfónia,

olyan holt szívem dobbanása

a hétköznap zsebébe zárva,

az ólomfalú, levegőtlen

börtönben, hol nincs térerő sem,

mikor munka után lekésem

a buszt, és várok a sötétben,

s úgy ölel a hideg körül,

mint az utánad maradt űr,

s az égbolt sötét kijelzőjén

kigyúl egy csillag, remegő fény,

s a szívverésem, mint egy óra

egy helyben járó mutatója,

börtönfal morze-ütemére

csendül, hars országút zenéje,

az út, mely soha nem ér véget,

visszhangozza a nevetésed,

nem veszem fel, nincsen szavam rád,

maradj csak zene, hangkavalkád.

Menón újabb panaszaiból

IV.

Szélben lengedező függöny, kibomolva vitorla,

   nélküle indulok el, gálya a test, evező

rajta a láb, mely a vágy korbács ütemére lapátol,

   rönkként úszom az éj habzó illatain,

orgonabokrok, akác tajték-szirmán tovasiklok,

   míg alacsony lámpák sárga tüzét követem,

ott rajzó rovarok koszorújából ki-kihull egy

   rőt páncélu, amely vissza aligha talál.

Egy helyen izzik a lámpa fehéren, fent a magasban:

   márvány Aphrodité szórja a Szép sugarát.

Szempillák s a rovarszárnyak verdesnek a fényben,

   sok kis test zuhan ott földre, a talpak alá.

Origami

Hajnalban sorokat vetek papírra, kiteszem a kerítés elé a kukát, benne az összegyűrt levelek origamija, a műanyagflakonokból épített rakéták. Mint a szeméttartály helyén, a nyirkos, sebhelyes talajon riadtan futkározó rovarok, visszakívánom az édes teher fedezékét. Hiányzol, mint az eldobott, roncsolt pléhdoboznak a pezsgő, édes kóla. Szavaim nem eléd hintett rózsaszirmok, csak elszórt csikkek egy sehová sem vezető út repedéseiben. Láttam ma egy lányt, fantomkép volt, amit a valóság rajzolt rólad emlékeim alapján. Majdnem letartóztatott; olyan volt, mint mikor a képlékeny üveg kihűl és borospalackká vagy képernyővé szilárdul. Aztán szétrobbant, mint a tusfürdős flakon szappanbuboréka, mint fundamentalista álmok öngyilkos merényleteikor a valóság kirakatai. De az én hitem ma is megingott, éretlen suhanc vagyok csak, akinek jó móka éjjel összetörni az aszfalton az üveget, aminek tartalmától lerészegedett. A palackban hajómakett: az egyetlen jármű, amely elvihet hozzád.

Kotta

Csak szálkákat akartam kipiszkálni a bőröm alól, de a tű szabálytalan ritmusú mozgása magával ragadott. Szenvedélyemmé vált, s most köldököd köré fákat és csillagokat hímzek, közéjük az űrt, kórházat és atomreaktort, egy várost, amiben nincsenek utak, csak kitaposatlan ösvények. Lélegzetvételed taktusára bolygók buborékjait rajzolom az ég kottafüzetébe: szívdobbanásod hangjegyeit. Felhívlak, hogy hangod kioltsa a csend amplitúdóját, elsimítsa énem hullámait.

Rezgő üzemmód

   Hosszú, gyötrelmes beszélgetés volt, belepirult az arcom, és a telefon, amit úgy szorítottam bőrömhöz, mintha nemcsak a hangod, de egész valód kis testébe lenne zárva, egészen átforrósodott. A végén azt mondtad, majd keresni fogsz, és azóta ha meghallom, hogy felsír egy láncfűrész vagy csikorognak egy kocsi kerekei, rezgő üzemmódra kapcsolt szívemhez kapok: üzenet érkezett tőled, jelzi a csengőhanggá tett nevetésed, ami ott sikolt a megkésett fékezésben, jajongva tépi le elhalt részeimet, zakatolva visz ismeretlen tájakon hol közeledve hozzád, hol távolodva tőled; csilingel, mint a kisvárosi kocsmák nyerőautomatái, melyek mindig több pénzt nyelnek el, mint amennyit adnak, de mi csak apró, hazug diadalainkra emlékezünk: életünk értelmére. Vijjog a szirénákban, melyekről nem tudjuk, az álmok szabadságától megfosztani jönnek, vagy visszaadni létünket, s hozzá a célt. Kopog ablakomon az eső millió tűsarkával, ott van a szélben, melynek zúgásában felismerem a távoli tengert, mint e hangokban a nevetésedet, mellyel kinevetsz, s amely mégsem gúnyos sosem, hanem bölcs és szelíd; egyszer bong, mint a hideg, nemtelen fémek, máskor idegborzolóan csörren, mint a hamutartóba ejtett jegygyűrű.

   A szavakká kapcsolódó fátyolfelhőket olvasom hangulatod halmazállapot-változásairól, csillagképekkel tudatod érzelmeid állandóságát, kibetűzöm nukleotidjaid láncát. Azt üzented: Élet. És azt: Halál.

Metró

A lepukkant hotelszobában végigdőlök az ágyon, egyedül, holtfáradtan, de sokáig nem hagy még aludni a vékony falon át a szomszédból hallott kéjes sikolyok emléke. Álomtól álomig közlekedem az égalattival, metrózom tudatalattim üregeiben. Infraszemüveg kell, hogy lássam az önmagukat, egymást nyugtalanító vörös fényben fürdető testeket. Mikor egymáshoz érnek, a súrlódás hőjétől ellobbanok. Bizony, hamu vagyok csak elparázsló szépségeden, s ahogy a mozgólépcső az ébrenlétbe visz, izzadt homlokomat megcsapja az űri hideg. Lepöccintett hamu vagyok, sodródom a huzatos világegyetemben.

A J. nevű szerver

F. ingyen-SMS-t küld, a telefon a neve helyett egy honlap címét írja ki. Tudatalattimra küldözgeti MMS-eit, elvesztve nevét, küldi e-mailben arcait a J. nevű szerverről, része csak a másik nőnek, aki úgy fonja be a világot, mint az internet, modernebb, mint bármi, amit ember alkotott, és ősibb, mint a világegyetem, aki bárhol, bárkiben jelen lehet már origóját vesztve, székhelye minden gyengéd pillantás, gyilkos szó, érzékiség, erény. Instant emlékeimből készült álmaimat kavargatom egy kávéházban, ahol, mint Szindbádot minden kikötőben, várt egy nő, és fojtogat a nyakamban lógó medalionnal, amelyben J. arcmása lapul.