STEFAN ZWEIG

SAKKNOVELLA

 

FORDÍTOTTA: FÓNAGY IVÁN

 

 

A szokott járás-kelés, sürgés-forgás uralkodott a nagy személyszállító gőzös fedélzetén, mely éjfélkor indul el New York kikötőjéből Buenos Aires felé. Ott tolongtak a szárazföldi vendégek, hogy búcsút mondjanak barátaiknak, ferdesapkás sürgönyhordó fiúk rohantak a termeken át, s egy-egy nevet kiáltoztak. Mások koffereket, virágokat cipeltek. Kíváncsi gyerekek futottak fel-le a lépcsőkön, s eközben a zenekar rendületlenül játszott a fedélzeten nyüzsgő tömegnek. Én a forgatagon kívül álltam, és egy ismerősömmel beszélgettem éppen, amikor két vagy háromszor felvillámlott mellettem. Nyilván valamelyik neves egyéniséget interjúvolták meg és fényképezték le közvetlenül az elutazása előtt. Barátom mosolyogva pillantott oda.

- Ritka madárral utazik együtt, amint látom. Az az úr ott: Czentovic.

S miután meglehetősen értelmetlen képet vágtam, magyarázólag hozzáfűzte:

- Mirko Czentovic, a sakkvilágbajnok! Végig kipegett-kopogott egész Amerikán, napkelettől napnyugatig, s most új babérokat akar szerezni Argentínában.

Most már én is emlékeztem erre a fiatal világbajnokra, sőt eszembe jutott rakéta ívelésű karrierjének egynémely részlete is. Barátom, aki szorgalmasabb újságolvasó volt nálamnál, egész sor anekdotával egészítette ki fogyatékos ismereteimet. Czentovic, körülbelül egy esztendővel ezelőtt, egy csapásra a legnevesebb sakkmesterek sorába emelkedett. Aljechin, Capablanca, Tartakover, Lasker, Bogoljubov nevével együtt emlegették az övét. Amióta Rzecewski, a hétéves csodagyerek részt vett az 1922-es New York-i sakkversenyen, sohasem keltett ilyen feltűnést, hogy ismeretlen ember tört be a hírneves céh sorába. Czentovic intellektuális képességei sehogy sem engedtek volna ilyen csodálatos pályafutásra követ­kez­tetni. Csakhamar kiszivárgott a nagy titok, hogy ez a kiváló sakkmester a magánéletben képtelen volt bármely nyelven egyetlen mondatot helyesírási hiba nélkül leírni. S amint egyik kollégája csípősen megjegyezte: általános volt a műveletlensége minden téren. Koldus­szegény, délszláv, dunai hajósgyerek volt. Apja kis bárkájára ráfutott egy éjszaka egy tehergőzös. A tizenkét éves fiút apja halála után egy isten háta mögötti kis helység papja vette magához. A jó páter mindent megtett, hogy a lassú észjárású, tompa agyú, alacsony homlokú parasztfiú otthon tanulja meg mindazt, amit a falusi iskolában nem tudott elsajátítani.

De minden igyekezete hasztalan volt. Mirko idegenül és idegenkedve meredt a már százszor és százszor elmagyarázott írásjelekre. Lassan, nehézkesen dolgozó agya a legegyszerűbb tantárgyakat sem volt képes befogadni. Ha számolnia kellett, még tizennégy éves korában is az ujjait hívta segítségül, és serdült korában is nehezen birkózott meg egy újsággal vagy könyvvel. Pedig Mirko nem volt makacs, rosszindulatú gyerek. Engedelmesen megtette mindazt, amit parancsoltak. Vizet hordott, fát aprított, dolgozott a földeken, kitakarította a konyhát, s általában idegborzoló csigalassúsággal, de rendesen, lelkiismeretesen elvégezte a rábízott munkát.

De a jó pátert főképpen az bosszantotta, hogy a begyöpösödött fejű fiúból minden érdeklődés hiányzott. Semmit sem tett külön felszólítás nélkül. Nem kérdezősködött, nem játszott más fiúkkal, s ha nem szólították fel rá, eszébe se jutott, hogy elfoglaltságot keressen. Ahogy Mirko elvégezte a háztartás körüli teendőket, némán ült a sarokban, és tekintete leginkább a réten legelő birkáéhoz hasonlított. A körülötte zajló események hatástalanul peregtek le róla. S ha esténként a pap hosszú szárú parasztpipáját szíva hagyományos három sakkpartiját játszotta a csendőrőrmesterrel, a szalmaszőke kamasz szótlanul ült mellettük, és elnehezült szempillákkal, látszólag álmosan, közönyösen meredt a kockás táblára.

Egy téli estén, mikor a két partner éppen mindennapi játszmájába mélyedt, az országút felől szánkócsilingelés hallatszott, egyre közelebbről. Parasztfiú rontott be az ajtón. Sapkáját hó födte. Haldoklik az anyja. Siessen a tisztelendő úr, ha még idejében akarja feladni az utolsó kenetet. A pap habozás nélkül követte. A csendőrőrmester nem itta még ki a korsó sörét, rágyújtott hát még elmenetel előtt a pipájára. Éppen nekigyürkőzött, hogy felhúzza nehéz csizmáit, mikor egyszerre csak feltűnt neki, milyen mozdulatlanul mered Mirko a megkezdett sakkjátszmára.

- No, nem akarod befejezni a tisztelendő úr helyett? - kérdezte tréfálkozva, hiszen meg volt győződve róla, hogy a lassú észjárású kamasz egyetlenegy figurával sem tudna helyesen lépni.

A fiú ijedten kapta fel a fejét, azután bólintott, és leült a pap helyére. Tizennégy lépés után a csendőrőrmester elvesztette a partit. És méghozzá azt is el kellett ismernie, hogy nem figyelmetlen lépés miatt szenvedett vereséget. A másik partinál ugyanaz történt.

- Bálám szamara! - kiáltott fel meglepetten a lelkész, amikor visszatért. És a bibliában kevésbé járatos csendőrőrmester kedvéért hozzáfűzte, hogy már kétezer évvel ezelőtt is hasonló csoda történt, mikor is egy lelketlen állat a bölcsesség nyelvén szólalt meg.

Bár igen késő volt már, nem állhatta meg, hogy párharcra ne hívja fél-analfabéta famulusát. A fiú vele is könnyen elbánt. Szívósan, lassan, rendíthetetlen nyugalommal játszott, anélkül, hogy csak egyszer is felemelte volna alacsony homlokát. De ellenállhatatlan biztonsággal tolta előre a kis fabábukat. Sem a csendőrőrmesternek, sem a papnak nem sikerült megvernie a rákövetkező napokban.

A pap, aki mindenkinél jobban tudhatta, milyen fogyatékosak voltak neveltjének más irányú képességei, most már tudni szerette volna, vajon ezek után komoly próbát is kiáll-e a fiú különös tehetsége. Miután a borbélynál lenyíratta szalmasárga bozontját, hogy némiképpen szalonképessé tegye, felültette a szánjára, és a szomszédos városba hajtott. Jól ismerte itt a főtéri kávéház egyik sarkában ülő szenvedélyes sakkozókat, akik már sok ízben különb játékosoknak bizonyultak nálánál. Nem kis meglepetést keltett a pap a sakkozók körében, amint betuszkolta a kávéház ajtaján a szalmaszőke, pirospozsgás tizenöt éves parasztlegényt, aki most is befelé fordított báránybőrbekecsét és ráncos csizmáját viselte. A fiú zavartan, lesütött szemmel állt a sarokban, míg oda nem hívták az egyik asztalhoz. Az első játszmában Mirko vereséget szenvedett, mert az úgynevezett szicíliai nyitást a derék papnál sohasem láthatta. A második partiban már a legjobb játékossal szemben remis-t ért el, a harmadik és negyedik játszmától fogva egyiket a másik után verte meg.

Az ilyen kis délszláv vidéki városkában igen ritkán történik valami rendkívüli, s így parasztbajnokunk első fellépése nagy feltűnést keltett az egybegyűlt előkelőségek körében. Egyhangúlag elhatároztatott, hogy a csodagyereknek feltétlenül a városban kell maradnia másnapig, hogy a klub valamennyi tagját értesíthessék, főként Simczic grófot, a fanatikus sakkjátékost és sakkmecénást, aki kastélyában tartózkodott.

A pap most már büszkén tekintett neveltjére, de a vasárnapi misét felfedezésének örömére sem akarta elmulasztani. Beleegyezett tehát abba, hogy Mirko Czentovic a városban maradjon, és további próbáknak vessék alá.

A kis Czentovicot a sakk-kör költségére a szállodában szállásolták el, ott látott életében először angol W. C.-t. Rákövetkező vasárnap délután a sakkterem zsúfolásig megtelt. Mirko szótlanul, mozdulatlanul ült négy órán át az asztal mellett, s anélkül, hogy akár csak egyszer felpillantott volna, sorra legyőzte ellenfeleit. Végül a városbeliek szimultán-partit javasoltak. Jó ideig tartott, míg a tanulatlan fiú megértette, hogy szimultán játszmánál egyedül játszik különböző ellenfelek ellen. De ahogy felfogta ezt a számára ismeretlen játékmódozatot, gyorsan beletalált új szerepébe. Nehéz, csikorgó léptekkel járt asztaltól asztalig, és a játék során nyolc parti közül hetet nyert meg.

Nagy tanácskozások kezdődtek ekkor. Bár a fiatal bajnok voltaképpen nem volt a város polgára, az esemény mégis a legnagyobb mértékben felkeltette a helybeliek lokálpatrio­tizmusát. Az a tisztesség éri talán végre ezt a kis várost, melyet eddig alig vettek észre a térképen, hogy híres embert küldhet a világba. Egy Koller nevű ügynök, aki egyébként chansonokat és énekesnőket szerzett a garnizon kabaréja számára, vállalkozott arra, hogy kiképezteti Bécsben a fiatalembert az egyik kevéssé ismert, de kiváló sakkmesternél, ha vállalják egy évig a költségek fedezését. Simczic gróf, aki mindennapi sakkjátszmái közben hatvan év alatt egyetlenegyszer sem találkozott ilyen rendkívüli partnerrel, azonnal aláírta a szerződést. Ezen a napon kezdődött meg a hajósfiú csodálatos karrierje.

Fél év múlva Mirko ismerte már a sakkjáték minden csínját-bínját, egy bizonyos megszo­rítással; s erről később sokat beszéltek és gúnyolódtak szakkörökben. Tökéletesen képtelen volt ugyanis arra, hogy egy partit fejből, azaz, ahogy sakknyelven mondják, vakon játsszon le. Nem tudta a sakktáblát a képzelet végtelen síkjára vetíteni. Mindenkor látnia kellett a hatvannégy fekete-fehér mezőt és a harminckét figurát. Mikor már világhírű játékos volt, még mindig állandóan magánál hordta összerakható zsebsakktábláját, hogy plasztikusan, mintegy szemmel tapinthatóan jelenítse meg az állásokat, valahányszor mesterjátszmát akart rekonstru­álni, vagy ha valamilyen sakkproblémát akart megoldani. Ez az önmagában lényegtelen defektus a képzelőerő hiányáról tanúskodott, s ezt éppen olyan élénken vitatták szakkörökben, mintha valamelyik karmester vagy zenevirtuóz képtelen lett volna partitúra nélkül játszani vagy vezényelni.

E furcsa jelenség cseppet sem zavarta Mirko pályájának merész ívelését. Tizenhét éves korában már tucatnyi sakkdíjat nyert, tizennyolc éves korában magyar bajnok lett, huszadik életévében pedig világbajnok. Szívós és hideg logikájának súlya alatt egymás után terültek el ellenfelei, a legbátrabb bajnokok is, noha tehetség, képzelőerő és merészség dolgában mind magasan fölötte állottak; amint Napóleon is vereséget szenvedett a lomha Kutuzovtól, Hannibál pedig Fabius Cunctatortól, kiről Livius azt írja, hogy gyerekkorában a flegma és imbecilitás rokon tünetei jelentkeztek nála. Így történt, hogy a szellemi fölény különböző típusait, filozófusokat, matematikusokat, számító, képzelő s gyakran alkotó elméket egyesítő illusztris sakkbajnok-táborba először tört be egy ilyen intellektuális outsider, ez az ostoba parasztfiú, akiből a legügyesebb újságíró sem tudott egyetlen publicisztikailag használható szót kihúzni. De az el nem mondott csiszolt mondatokért bőségesen kárpótolta őket Czentovic a személye körül keletkezett anekdotakinccsel. Ugyanis, alighogy felkelt a sakkasztal mellől, ahol verhetetlen bajnoknak bizonyult, óhatatlanul groteszk, csaknem komikus alakká vedlett át. Ünnepélyes, fekete öltönye, pompás nyakkendője, kissé hivalkodó nyakkendőtűje, gondosan manikűrözött körmei ellenére, mozdulataiban, modorában ugyanaz a korlátolt parasztfiú maradt, aki annak idején a pap szobáját söpörte fel.

A kollégák mulatságára és bosszúságára esetlenül és szinte szemérmetlen nyíltsággal, kicsinyes, sőt gyakran közönséges kapzsisággal váltotta aprópénzre tehetségét és hírnevét. Városról városra utazott, a legolcsóbb hotelszobát szemelte ki, a legsiralmasabb egyletekben játszott, ha megfizették a kívánt honoráriumot; szappanreklámokon díszelgett a képe, sőt odaadta a nevét „A sakkjáték filozófiája” című könyvhöz, melyet valamilyen kis galíciai diák írt egy élelmes kiadó megbízásából, s mit sem törődött a konkurrensek gúnyolódásával, kik pontosan tudták, hogy Czentovic három mondatot sem tud helyesen leírni. Mint a szívós akaratú embereknek általában, neki sem volt érzéke a komikum iránt. Mióta a világ­bajnokságot elnyerte, úgy érezte, hogy ő a földkerekség legfontosabb embere. S az a tudat, hogy ezeket az okos, kifinomult, szellemes írókat és társalgókat saját birodalmukban győzte le, s mindenekelőtt az a nyilvánvaló tény, hogy náluknál többet keres, korábbi félszegségét hideg és többnyire esetlen formában megnyilvánuló büszkeséggé változtatta.

- De hogyisne szédített volna meg ilyen üres fejű embert ez a gyors dicsőség - fejezte be barátom, miután éppen Czentovic gyermekded prepotenciájának néhány klasszikus esetéről emlékezett meg. - Hogyne esne cezaromániába egy huszonegy éves bánáti parasztfiú, ha egy kis fabábutologatással egy hét alatt többet keres, mint az egész falu favágással és a leggyötrelmesebb munkával. Egyébként átkozottul könnyen tarthatja magát nagy embernek, mikor halvány sejtelme sincs arról, hogy élt valaha egy Rembrandt, egy Beethoven, egy Dante, egy Napóleon. A kölyök szűk elméjében csak egy gondolat élt, hogy hónapok óta egyetlen sakkpartit sem vesztett, s minthogy fel sem ötlik benne, hogy sakkon és pénzen kívül más értékek is vannak a földön, minden oka megvan rá, hogy el legyen ragadtatva önmagától.

Barátom elbeszélése a legnagyobb mértékben felkeltette kíváncsiságomat. Mindig vonzottak az egyetlen gondolatkörbe börtönzött monomániások, mert minél szűkebbre vonja valaki ezt a kört, annál jobban közeledik másfelől a végtelenhez. Éppen ezek az emberek, akik látszólag elfordultak a világtól, a maguk területén a termeszek vakbuzgalmával építik fel a világ­mindenség sajátos, egyszeri, miniatűr mását, így hát nem is titkoltam barátom előtt, hogy tizenkét napos utunk alatt, míg Rióba érünk, szeretném majd közelebbről szemügyre venni az intellektuális egyoldalúságnak ezt a különös példányát.

- Nem hiszem, hogy sok szerencséje lesz! - mondta barátom. - Tudomásom szerint még senkinek sem sikerült Czentovicból pszichológiai adalékot kicsikarnia. Egy dologról végtelen korlátoltsága ellenére sem feledkezik meg ez a ravasz parasztfiú: gondosan ügyel arra, hogy senki ki ne puhatolhassa gyengéit. Módszere igen egyszerű. A vele egyívású földieken kívül, akikkel kiskocsmákban olykor elborozgat, lehetőség szerint senkivel sem áll szóba. Ha művelt embert sejdít valahol, sebtében visszahúzódik csigaházába, s így senki sem dicsekedhetik azzal, hogy valaha is butaságot hallott volna szájából, vagy hogy módjában lett volna mérőónját műveletlenségének mélységeibe eresztenie.

Úgy látszott, hogy barátomnak tökéletesen igaza van. Utazásunk első napjaiban egyszerűen képtelen voltam ízléstelen tolakodás nélkül - ami végtére nem a kenyerem - Czentovic közelébe férkőzni. Néha végigsétált ugyan a fedélközön, de ilyenkor hátán összekulcsolt kézzel, büszkén, öntelten, magába mélyedve járt, mint Napóleon az ismert képen. Egyébként is mindig olyan hirtelen végezte el peripatetikus körsétáját, hogy szinte szaladnom kellett volna utána, ha meg akarom szólítani. A társalgóban, dohányzóban, bárban sohasem mutatkozott. Amint ezt bizalmas kérdezősködésem eredményeképpen sikerült a stewardtól megtudnom, a nap nagy részét kabinjában tölti, és hatalmas sakktábla fölött játszmákat tanulmányoz, játszmákat gyakorol.

Három nap múlva már komolyan bosszantott, hogy ügyes elhárító taktikája eredmé­nye­sebbnek bizonyult makacs ismerkedési szándékomnál. Sohasem nyílott még alkalom életemben, hogy egy sakkmesterrel személyes ismeretséget kössek, s minél jobban igyekeztem beleélni magam e típus lelkivilágába, annál elképzelhetetlenebbnek éreztem, hogy emberi elme egy életen át kizárólag hatvannégy fekete és fehér négyzet körül keringjen. A magam tapasztalatából is igen jól ismerem a „királyi játék” vonzóerejét. Jól ismertem ezt a játékot, mely egyedül áll az emberteremtette játékok között, mert teljesen kivonja magát a véletlen zsarnoki uralma alól, és a győzelmi pálmát kizárólag a szellemnek, helyesebben a szellemi tevékenység egy bizonyos válfajának adja át. De nem sértő korlátozás-e a sakkot egyszerűen játéknak nevezni? Nem tudomány, nem művészet-e egyúttal, mely úgy lebeg e kategóriák között, mint Mohamed koporsója ég és föld között? Az ellentétek sajátos, egyszeri összetalálkozása: ősrégi és örökké új, természetében mechanikus, de csak a képzelet eleveníti meg, szűk mértani térre szorul, és ugyanakkor kombinációs lehetőségeiben határtalan. Szün­telenül fejlődik, és teljesen terméketlen. Olyan gondolkozás, amely semmihez sem vezet. Matematika, ami semmit ki nem számít, művészet, ami nem hoz létre műveket, anyagtalan szobrászat. S mindezek ellenére lényében és létében tartósabbnak bizonyult minden törvénynél, minden más alkotásnál. Egyetlen játék, amelyet minden idők minden népe egyaránt magáénak vallott, s amelyről senki sem tudja, melyik isten hozta a földre, hogy unalmat űzzön, elmét élesítsen, lelkeket hevítsen. Hol itt a kezdet, hol itt a vég? Szabályait minden gyermek könnyedén megtanulja, minden kontár kipróbálhatja benne ügyességét, s ugyanakkor a szűk négyzet különös mestereket teremt, kik élesen különböznek mindenki mástól. Olyan embereket, kiknek tehetsége csupán ezeken a határokon belül érvényesül, specifikus lángelméket, kikben a meglátás, a türelem és a technika éppen olyan meghatározott mértékben keveredik, mint a matematikusokban, költőkben, zenészekben, csupán más sorrendben, más kapcsolatban.

A fiziognómia fénykorában egy Gall talán felmetszette volna az ilyen sakkmester koponyáját, hogy megállapítsa, vajon van-e a sakkgéniusznak megfelelő agytekervénye a szürke agykéreg­ben, valamilyen sakkizom vagy sakkcsomóféle, ami jellegzetesebben rajzolódik ki, mint más koponyákban. S mennyire izgathatta az ilyen fiziognómust Czentovic esete, ahol ez a sajátos géniusz teljes intellektuális renyheségbe ágyazva jelenik meg, mint a hatalmas kőtömbben húzódó, keskeny aranyér. Elvben mindig megértettem, hogy az ilyen egyedülálló zseniális játék sajátos bajnokokat teremt. De milyen nehéz, milyen lehetetlen olyan embert elképzel­nünk, aki előtt a világ a fehér és fekete szín ellentétére szűkül, aki sikerét csupán harminckét fabábu ide-oda tologatásában keresi. Olyan embert, akinek nagy cselekedet a nyitásnál lóval kezdeni paraszt helyett, s aki szegényes halhatatlanságát egy sakk-könyv oldalain éri el. Nehéz, igen nehéz olyan embert elgondolnunk, olyan intellektust, aki nem őrül bele abba, hogy tíz, húsz, harminc, negyven éven át csupán annak az egyetlen nevetséges célnak szenteli teljes szellemi energiáját, hogy sarokba szorítson egy fakirályt a sakktáblán.

S most, amikor először lakik tőszomszédságomban ilyen különös lángelme, ilyen rejtélyes csodabogár, mikor ugyanegy hajón utazunk, hat kabin távolságban egymástól, és én szegény szerencsétlen, kiben az intellektuális kíváncsiság minduntalan szenvedéllyé fajul, képtelen vagyok közelébe férkőzni.

A legképtelenebb terveket eszeltem ki, hogy hiúságát csiklandozzam; valamelyik fontos napilapnak készülő interjúról beszélek majd, vagy kapzsiságán keresztül nyerem meg, jövedelmező turnét ajánlok Skóciába. De végül is eszembe jutott, hogy a vadászoknak úgy sikerül legkönnyebben a fajdkakast magukhoz csalni, hogy a dürgését utánozzák. Vajon mi keltheti fel jobban egy sakkjátékos érdeklődését, mint hogyha valaki sakkozni kezd a közelében.

Nem voltam soha életemben komoly sakkjátékos, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy a sakkal mindig csak felületesen, csupán a magam mulatságára foglalkoztam. Ha le is ültem egy órára a sakktábla mellé, ez sohasem azért történt, hogy megerőltessem az agyamat, hanem éppen ellenkezőleg, azért, hogy feloldjak valami szellemi feszültséget. Én csak „játszottam” a szó legszorosabb értelmében, míg az igazi sakkozó nem is sakkjátékos, hanem sakkmunkás.

De a sakkban, mint a szerelemben, nélkülözhetetlen a partner, s jelen pillanatban nem tudtam, van-e a hajón más sakkamatőr? Hogy előcsaljam őket rejtekükből, együgyű csapdát eszeltem ki. Leültem feleségemmel a dohányzóban a sakktábla elé, holott ő még nálam is gyöngébben játszik. S valóban még hat lépést sem tettünk, már megállt mellettünk az egyik sétáló utas, utána egy második kért meg bennünket, hogy végignézhesse a játszmát. Végül megjelent a várva várt partner, aki kihívott egy partira. McConnornak hívták. Skót bányamérnök volt, aki, mint hallottam, olajkutakat fúrt Kaliforniában, és ezekkel nagy vagyont szerzett. Hatalmas ember volt, álla előreugró, markáns, csaknem négyszögletű. Alsó állkapcsa, erős fogazata és bíborvörös arcszíne arra vallott, hogy nem veti meg a whiskyt. Feltűnően széles díjbirkózó válla - sajnos - a játékára is rányomta bélyegét.

Ez a McConnor ugyanis az öntelt sikerembereknek ahhoz a fajtájához tartozott, akiket a leglényegtelenebb játékban is öntudatukban sért minden vereség. Ez a keménykötésű self-made-man annyira megszokta, hogy minden téren érvényesül, és annyira elkényeztették a vitathatatlan sikerek, hogy fölényének rendíthetetlen tudatában, mindennemű ellenállást láza­dás­nak, csaknem szabályos sértésnek vett.

Miután elvesztette az első partit, elkomorodott, és körülményesen, ellentmondást nem tűrő hangon magyarázta el, hogy mindez csupán pillanatnyi figyelmetlenségének következménye lehet. Három játszma után a szomszédos szoba zajongó közönségét tette vereségéért felelőssé, és ahogy egy partit elvesztett, azonnal revánsot kért. Eleinte mulattatott makacs önteltsége, később pedig tudomásul vettem, hogy olyan elkerülhetetlen kísérő jelenségről van szó, mely nélkül nem csalhatom a sakkmestert asztalunkhoz.

Harmadik nap sikerült, de csak félig. Lehet, hogy Czentovic a fedélközről az ablakon át figyelt, lehet, hogy csak véletlenül tisztelte meg a dohányzót jelenlétével. Tény az, hogy mikor észrevette, hogy illetéktelenül belekontárkodunk mesterségébe, önkéntelenül közelebb lépett, s tiszteletteljes távolból bíráló pillantást vetett a sakktáblára. Éppen McConnoron volt a sor. S már ez az egyetlen lépés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Czentovic lássa, menynyire érdemtelen dilettáns próbálkozásunk a mester további figyelmére. Ahogy mi ösztönösen félretoljuk a könyvkereskedésben a felkínált rossz detektívregényt, s még csak fel se lapozzuk, ugyanolyan mozdulattal fordult el a sakktáblánktól, s elhagyta a dohányzót. „Megméretett és könnyűnek találtatott” - gondoltam magamban, és kissé bosszantott ez a hűvös, megvető pillantás. S hogy valamiképpen levezessem ingerültségemet, így szóltam McConnorhoz:

- Úgy látszik, a mester nem volt a lépésével megelégedve.

- Micsoda mester?

Elmagyaráztam, hogy ez az úr, aki elhaladt az asztalunk mellett, s helytelenítő pillantást vetett a táblánkra, Czentovic volt, a sakkbajnok, s hozzáfűztem, hogy ezt azért mind a ketten túléljük, s fájdalom nélkül bele fogunk törődni abba, hogy illusztris vendégünk csupán megvetésre méltatott. Szegény ember vízzel főz. De legnagyobb meglepetésemre, ez a néhány odavetett mondat nem várt hatással volt McConnorra. Olyan izgatott lett, hogy elfeledkezett a játszmáról, és szinte hallani lehetett becsvágyának lüktetését.

Nem is sejtette, hogy Czentovic egy hajón utazik velünk, neki feltétlenül játszania kell Czentoviccsal. Soha életében nem játszott még világbajnokkal, csupán egyszer szimultán partiban, másik negyven emberrel együtt. Már ez is hallatlanul érdekfeszítő volt, s csaknem megnyerte a partit. Hogy ismerem-e személyesen a sakkbajnokot? Nem, nem ismerem. Hogy nem akarom-e megszólítani és az asztalunkhoz hívni?

Ezt is elhárítottam, mégpedig azzal a megokolással, hogy Czentovic tudtommal nem óhajt új ismeretségeket kötni. Különben is mi érdeke fűződnék egy világbajnoknak ahhoz, hogy leereszkedjék magunkfajta, harmadrangú játékosokhoz.

Nos, jobb lett volna, ha olyan öntelt ember előtt, mint McConnor, nem használom a „harmad­rangú játékos” kifejezést. Haragosan hátravetette magát a székben, és ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy a maga részéről nem hiszi, hogy Czentovic visszautasítaná egy gentleman udvarias meghívását. Na, ő majd gondoskodik róla, bízzam csak rá. Kívánsága szerint röviden ecseteltem a sakkbajnok pályafutását és jellemét. McConnor máris faképnél hagyta a sakktáblát, s izgatottan kirohant Czentovic után a fedélközre. Megint csak azt tapasztaltam, hogy ilyen széles vállak tulajdonosát senki sem térítheti el akaratától, ha egyszer valamit a fejébe vesz.

Magam is feszült kíváncsisággal vártam. McConnor tíz perc múlva visszatért; szemmel­láthatólag nem volt valami jókedve.

- Nos? - kérdeztem.

- Igaza volt - felelte kissé bosszúsan. - Nem valami kellemes ember. Bemutatkoztam, meg­mondtam, ki vagyok. Még csak kezet sem nyújtott. Megmagyaráztam, milyen büszkék lennénk, milyen megtiszteltetés lenne mindnyájunk számára, hogyha egy szimultán partit játszana ellenünk. De ő igen magas lóról beszélt. Nagyon sajnálja, de olyan szerződést kötött ügynökeivel, melynek értelmében a turné tartama alatt nem játszhat, csupán tiszteletdíj ellenében. Kétszázötven dollár a legkevesebb, amit egy játszmáért elfogadhat. Nevettem.

- Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen jövedelmező lehet a fabábtologatás. Remélem, ön is hasonló hangnemben válaszolt az ajánlatára?

De McConnor komoly maradt.

- Holnap délután három órára beszéltük meg a partit. Itt a dohányzóban fogjuk lefolytatni. Remélem, nem bánik el velünk egykönnyen.

- Csak nem? Ön belement a kétszázötven dolláros honoráriumba? - kiáltottam föl megdöbbenve.

- Miért ne? C’est son métier! [1] Ha fáj a fogam, és fogorvost találok a hajón, tőle sem kívánom, hogy ingyen húzza ki a fogamat. Abban is igaza van, hogy borsos árakat szab. Minden szakmában az igazi mesterek egyúttal a legjobb üzletemberek is. Ami pedig engem illet, szeretem a tiszta ügyeket, inkább fizetek bankóval, semmint hogy Czentovic kegyet gyako­rol­jon velem, és végül nekem kelljen köszönetet mondanom. Vesztettem már egyetlen estén többet is, mint kétszázötven dollárt, a klubban, és ráadásul még csak nem is játszottam világbajnokkal. „Harmadrangú játékosnak” nem szégyen, ha Czentovictól vereséget szenved.

Nevettem magamban, milyen mélyen megbántottam McConnor önérzetét ezzel az ártatlan „harmadrangú játékos”-sal. De miután hajlandó volt a drága mulatság költségeit fedezni, semmi ellenvetésem sem lehetett erősen túlzott önérzetével szemben, hiszen ennek köszönhettem, hogy végre mégis sikerül majd megismerkednem a csodabogárral.

Azonnal értesítettük a nagy eseményről azt a négy-öt urat, akik mind ez ideig sakkjáté­kosoknak mondták magukat, s hogy a járás-kelés ne zavarja játékunkat, nemcsak a saját asztalunkat foglaltuk le jó előre, hanem a szomszédos asztalokat is.

Másnap a megbeszélt órában teljes létszámban megjelent kis csapatunk. McConnor foglalta el természetesen a fő helyet a mester helyével szemben. Egyik vastag szivarról a másikra gyújtott, hogy levezesse valahogyan idegességét, s újra meg újra az órájára pillantott. De a világbajnok, mint ezt barátom elbeszéléséből előre sejtettem, jó tíz percig váratott magára, s ez csak növelte megjelenésének varázsát. Nyugodt, méltóságteljes léptekkel közeledett asztalunkhoz. Be sem mutatkozott, mintha azt akarta volna mondani: „Tudjátok, ki vagyok és hogy ti kik vagytok, az nem érdekel.” Rutinos, száraz modorban tette meg a szükséges előkészületeket. Minthogy szimultán partit a hajón a szükséges sakktáblák híján nem játszhat, azt indítványozta, hogy együttesen játsszunk ellene. Minden lépés után átmegy a terem másik végében levő asztalhoz, hogy tanácskozásunkat ne zavarja. Ahogy ellenlépésünket megtettük, csöngessünk egy kanállal a poharunkon, minthogy asztali csengővel sajnálatos módon nem rendelkezünk. Tíz percet indítványoz maximális gondolkodási időnek, ha nekünk nincs valami más indítványunk. Mi természetesen mindenre csak bólogattunk, mint a félszeg iskolás fiúk. A színválasztásnál Czentovicnak jutott a fekete. Még álltában tette meg első ellenlépését, s máris megindult imént kijelölt várakozóhelye felé. Hanyag mozdulattal beleült a karosszékbe, és egyik képesújságot lapozgatta.

A játszmáról magáról nem érdemes szólni. Úgy végződött természetesen, ahogyan végződnie kellett: teljes vereségünkkel. Pontosan a huszonnegyedik lépésnél kaptunk mattot. Semmi meglepő nem volt abban, hogy a világbajnok fél kézzel végzett egy fél tucat közepes vagy közepesnél gyengébb játékossal; minket csak az bosszantott, hogy Czentovic prepotens modorában nagyon is éreztette, hogy fél kézzel vert meg bennünket. Látszólag csupán röpke pillantást vetett a sakktáblára, s úgy elnézett felettünk, mintha csak élettelen fabábok lettünk volna mi is. Bántóan emlékeztetett hetyke gesztusa arra a mozdulatra, mellyel rühes kutyának vetnek oda koncot. Ha valamivel több tapintat és jó érzés lett volna benne, véleményem szerint figyelmeztethetett volna hibáinkra, s talán néhány barátságos szóval bátoríthatott, biztathatott volna. De még a játszma végeztével sem szólalt meg ez az embertelen sakk­automata. Miután mattot mondott, mozdulatlanul meredt maga elé, s arra várt, hogy felkérik-e egy további játszmára vagy sem. Én már ekkor fel is álltam, s miután ilyen vaskos goromba­sággal szemben az ember mindig tehetetlen, udvarias kézmozdulattal Czentovic úr tudtára akartam adni, hogy a dollárüzlet ilyeténképpen történt lebonyolítása után ismeretségünknek - legalábbis részemről - vége szakadt, midőn legnagyobb bosszúságomra megszólalt mellettem rekedt dühvel McConnor: - Revanche!

Szinte megijesztett kihívó hangja. Ebben a percben McConnor kétségkívül jobban hasonlított egy összecsapásra készülő, nehézsúlyú bokszolóhoz, mint udvarias gentlemanhez. Hogy Czentovic kellemetlen modora következtében történt-e, vagy beteges érzékenységének számlájára kell-e írnunk, tény az, hogy McConnor tökéletesen megváltozott. A hajatövéig nekivörösödött, orrlyukait kitágította a nagy belső feszültség, lassan elöntötte a veríték, és összeszorított ajka s harciasan előreugró álla közé éles ráncot vetett a visszafojtott indulat. Ijedten pillantottam meg tekintetében a féktelen szenvedély lobogását, mely a rulettezőket fogja el olyankor, midőn már hatodszor vagy hetedszer jön, mindannyiszor kettőzött tét után, a második szín. Most már tudtam, hogy fanatikus becsvágyában akár egész vagyonát is feláldozza, ha kell, s addig kér újabb és újabb revanche-ot, szimpla vagy kettőzött téttel, míg végül is sikerül partit nyernie. Ha Czentovic kitart, szinte kiapadhatatlan aranybányára akad McConnor személyében, és könnyedén beseperhet egy-kétezer dollárt Buenos Airesig.

Czentovic mozdulatlanul ült a helyén.

- Kérem - felelte udvariasan. - Most az uraké a fekete szín.

A kép a második játszma alatt sem változott. Csupán néhány érdeklődővel gyarapodott és élénkült a kör. McConnor meredten tekintett a sakktáblára, mintha akaratával delejezné a figurákat. Éreztem, hogy szíves-örömest adna ezer dollárt, ha diadalittasan kiálthatná hűvös ellenfele arcába, hogy: „Matt!” Különös módon akaratlanul ránk is átterjedt némiképp becsvágyának láza. Minden lépés fölött sokkalta szenvedélyesebben vitatkoztunk, mint a megelőző játszmánál, és utolsó pillanatban mindig visszatartotta egyikünk a másikát, mielőtt közös elhatározással jelt adtunk volna Czentovicnak, hogy visszatérjen asztalunkhoz.

Végre elérkeztünk a tizenhetedik húzáshoz, s mindnyájunk meglepetésére meglepően előnyösnek látszó helyzet állott elő. Sikerült ugyanis a c-vonalon álló parasztot az utolsó előtti c2-es kockára hoznunk, csak egy lépés: előretoljuk c1-re, s királynőre cserélhetjük. Mégsem mertünk tiszta szívből örülni a túlságosan könnyen kínálkozó lehetőségnek. Gyanítottuk, hogy Czentovic, aki sokkalta jobban átlátja a helyzetet, ezzel a csalétkül odadobott látszólagos előnnyel lépre akar bennünket csalni. De bármennyit törtük a fejünket, bármennyit is tanakodtunk, nem találtuk meg a dolog nyitját. S mikor már majdnem túlléptük a kitűzött gondolkodási időt, elhatároztuk, hogy megkockáztatjuk ezt a lépést. McConnor már megérintette a parasztot, hogy az utolsó kockára tolja, mikor valaki hirtelen megragadta a karját, és izgatottan súgta oda neki:

- Ne! Az Isten szerelmére!

Mindnyájan önkéntelenül a hang irányába fordultunk. Egy, mintegy negyvenöt éves úr, kinek keskeny, éles metszésű, sajátosan sápadt arca már előzőleg feltűnt nekem a fedélközön, a jelek szerint az utóbbi percekben, mialatt teljes figyelmünket a problémának szenteltük, hozzánk csatlakozott. Kérdő tekintetünk láttára izgatottan tovább magyarázott:

- Ha kiváltják a királynét, mindjárt leüti a c1-et támadó futóval. Önök lecserélik a lóval. Ezalatt azonban ő parasztjával d7-re megy, bástyájukat fenyegeti, s ha a lóval sakkot is adnak, kilenc-tíz lépés után mattot kapnak. Csaknem ugyanaz a helyzet állott elő, mikor 1922-ben Aljechin Bogoljubov ellen játszott a pöstyéni bajnokságon.

McConnor meglepetésében elengedte a figurát. Mi ugyanolyan elképedten meredtünk az idegenre, aki mint valami égből pottyant angyal termett hirtelen közöttünk, hogy megmentsen a romlástól. Az, aki kilenc lépéssel előre kiszámítja a mattot, csak elsőrangú szakember lehet, sőt talán éppen egy konkurrens bajnokjelölt, aki szintén turnéra utazik. Kétségtelenül volt valami természetfeletti ebben a kritikus pillanatban történt közbelépésben. McConnor tért először magához.

- Ön mit tanácsol? - suttogta izgatottan.

- Még ne lépjenek előre. Térjenek ki inkább. Mindenekelőtt lépjenek királlyal a veszélyeztetett g8-ról a h7-re. Erre ő valószínűleg a másik szárnyra veti át a támadást. Ezt a bástyával parírozzák: c8-c4. Ez két lépésébe, egy parasztjába kerül, és ezzel elveszítette előnyét. Akkor paraszt paraszttal áll szemben, és ha helyesen védekeznek, remis-t érhetnek el. Többet ebből már nem lehet kihozni.

Újabb ámulatba estünk. Szinte ijesztő volt ez a pontos és gyors kombinatív készség. Mintha nyomtatott könyvből olvasta volna a helyzeteket. Varázserővel hatott ugyanakkor a váratlan, új lehetőség, hogy segítségével remis-t érhetünk el egy világbajnokkal szemben. Mindnyájan ösztönösen félrehúzódtunk, hogy szabad pillantást vethessen a sakktáblára. McConnor még egyszer megkérdezte:

- Szóval a királyt g8-ról a h7-re?

- Úgy van! Egyelőre ki kell térni!

McConnor eszerint cselekedett, mi pedig megkoccantottuk a poharat. Czentovic szokott egykedvűséggel lépett asztalunkhoz. Egy rápillantással tudomásul vette ellenlépésünket. Utána a király oldalán álló parasztot h2-h4-re tolta, úgy, ahogy ezt ismeretlen segítőtársunk előre megmondotta.

- Elő a bástyával, elő a bástyával! c8-ról c4-re - suttogta az idegen. - Akkor először a parasztot kell fedeznie. De ez már nem segít rajta. A paraszttal mit sem törődve, a lóval c3-d5-re lépnek. Ezzel az egyensúly helyreállott. Előre teljes erővel! Nem védekezünk már!

Nem értettük, hogy mire gondol. Számunkra talányokban beszélt. De már megejtett a varázsa. McConnor habozás nélkül úgy tett, amint az idegen mondta. Csengettünk a poháron, hogy Czentovicot visszahívjuk. Most történt először, hogy nem lépett azonnal. Feszülten nézte a sakktáblát. Azután úgy lépett, mint ahogy az idegen megjósolta, és megindult az asztal felé. De távozása előtt valami meglepő történt, ami nem fordult elő eddigelé. Czentovic felpillantott a sakktábláról, és szeme végigmustrált bennünket. Nyilván tudni akarta, ki az, aki egyszerre ilyen erélyesen szembeszegült vele.

Ettől a perctől fogva izgalmunk nőttön-nőtt. Eddig számottevő nyerési esély nélkül ját­szot­tunk. Most azonban vérünket perzselte a gondolat, hogy megtörhetjük Czentovic hideg gőgjét. Újdonsült barátunk már bemondta a következő lépést, s visszahívhattuk Czentovicot. Remegtek az ujjaim, ahogy a pohárhoz ütöttem a kanalat. S most következett első diadalunk. Czentovic, aki eddig mindig csak állva játszott, habozott, gondolkozott, s végül leereszkedett a székre. Lassan, nehézkesen ült le. Így azonban már csak fizikailag sem kezelhetett minket többé felülről lefelé. Legalább a térben sikerült velünk egy szintre kényszerítenünk. Hosszasan töprengett, tekintete a sakktáblára tapadt, pupillái alig látszottak ki sűrű szempillái alól. Fejtörés közben lassan szétváltak ajkai, s ez kerek arcának meglehetősen együgyű kifejezést kölcsönzött. Néhány perc után lépett egyet és felemelkedett.

- Feltartó lépés! - súgta mindjárt a barátunk. - Nem rossz! De nem ugrunk be. Lecserélést kell kikényszerítenünk. Mindenáron! Akkor remis-t érünk el, s az Úristen sem segíthet rajta.

McConnor engedelmeskedett. A következő lépések alatt számunkra érthetetlen párharc folyt kettejük között. Mi, többiek, színtelen statisztákká süllyedtünk. Talán a hetedik lépésnél, Czentovic hosszabb gondolkodás után felpillantott.

- Remis - jelentette ki.

Egy percig halotti csend uralkodott. Hallottuk a hullámok zúgását, a rádió dzsesszzenéje átszűrődött a szalonból. Hallottuk a fedélközi sétálók minden léptét és az ablakrésen át fújó szellő finom halk fuvalmát. Megállt a szívünk verése. Túl hirtelen tört ránk ez az esemény. Szinte megrémített bennünket, amit senki sem álmodhatott, hogy ez az idegen rákényszeríti akaratát egy már félig vesztett játszmában a világbajnokra. McConnor hátravetette magát a székben. Visszafojtott lélegzete kéjes sóhajban szabadult fel. Én csak Czentovicot figyeltem most is. Már az utolsó lépéseknél, úgy vettem észre, kissé elsápadt. De erősen uralkodott magán. Látszólag egykedvűen nézett maga elé, s miközben nyugodt mozdulattal leseperte a bábokat a tábláról, hanyagul odavetette:

- Óhajtanak az urak egy harmadik partit játszani?

Szenvtelen, üzletszerű kérdés volt ez. Csak az tűnhetett fel némiképpen, hogy eközben nem McConnorra tekintett, hanem egyenesen, élesen az idegen szemébe nézett. Amint a ló is megérzi, ha jobb lovas ül a nyeregben, úgy ismerte fel az utolsó lépésekről ő is tulajdon­képpeni ellenfelét. Önkéntelenül követtük pillantását, és mi is feszülten néztük az idegent. De mielőtt még felelhetett, vagy akár csak válaszon gondolkodhatott volna, McConnor így kiáltott fel a diadal lázában:

- Természetesen! De most ön játszik egyedül Czentovic ellen!

A jelenet azonban nem úgy folytatódott, mint ahogy vártuk. Az idegen, aki különös módon még most is mereven nézte a sakktáblát, tekintetünk súlya alatt s a lelkes szavak hallatára hirtelen felkapta a fejét. Zavarban volt:

- De kérem, erről szó sem lehet... teljesen alkalmatlan vagyok erre a szerepre... húsz... nem... huszonöt éve nem láttam sakktáblát... s csak most veszem észre, milyen lehetetlenül visel­ked­tem, hiszen engedelmük nélkül egyszerűen beleavatkoztam a játékba... Kérem, bocsássanak meg tolakodásomért... világért sem akarok tovább alkalmatlankodni.

S mielőtt még magunkhoz térhettünk volna csodálkozásunkból, már el is hagyta a termet.

- De hiszen ez képtelenség! - dübörögte a temperamentumos McConnor, és öklével az asztalra ütött. - Lehetetlen, hogy ez az ember huszonöt éve nem sakkozott! Hiszen minden lépést, minden védekezést öt-hat lépéssel mondott be előre. Ezt senki sem rázhatja ki a kisujjából. Képtelenség! Nem gondolja?

Ezt az utóbbi kérdést önkéntelenül Czentovichoz intézte McConnor. De semmi sem törhette meg a világbajnok hűvös modorát.

- Nem tudok erről a dologról véleményt mondani. Az úr mindenesetre érdekesen és kissé szokatlan módon játszott. Ezért adtam neki egy kis előnyt.

S miközben szokott hanyag mozdulattal felállt, üzleti hangon hozzáfűzte:

- Ha az úr vagy az urak holnap újból játszani óhajtanak, három órától rendelkezésükre állok.

Nem bírtunk elfojtani egy halvány mosolyt. Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy Czentovic nem nagylelkűségből adott „egy kis előnyt” ismeretlen segítőtársunknak, s hogy ezzel a gyermeteg kifogással akarta leplezni balsikerét. Annál erősebb lett bennünk a vágy, hogy végre megtörjük hideg gőgjét. Vad harcivágy szállt meg mindnyájunkat, békés hajó­lakókat. Ellenállhatatlanul vonzott a szédítő lehetőség, hogy éppen a mi hajónkon, az óceán kellős közepén ragadják el a sakkbajnoktól a pálmát, s a csodálatos eseményt szétkürtölnék a világ minden tája felé a sajtóirodák. S az esetet körüllengő misztikum - melyet a kritikus pillanatban váratlanul közbelépő idegen idézett fel - továbbá az idegen félénk szerénységének és a professzionista megingathatatlan önbizalmának éles ellentéte még csak fokozta a dolog varázsát. Ki volt ez az idegen? Ismeretlen sakk-géniuszt fedett fel a véletlen? Vagy híres mester titkolta előttünk nevét valami érthetetlen okból? Lázasan mérlegeltük ezeket a lehetőségeket, de a legmerészebb hipotézisek sem magyarázták meg kellőképpen az idegen különös félszegségét, s még kevésbé hozhatták összhangba vallomását művészi játékával. Egyben azonban tökéletesen egyetértettünk: nem voltunk hajlandók lemondani arról, hogy egy újabb mérkőzés tanúi lehessünk. Elhatároztuk, hogy mindent elkövetünk, hogy segítőtársunk másnap megmérkőzzék Czentoviccsal. A játszma anyagi kockázatát természe­tesen McConnor vállalta. Minthogy kérdezősködésünk folyamán kiderült, hogy az ismeretlen úr osztrák, engem bíztak meg, mint honfitársát, közös kérésünk tolmácsolásával.

Néhány perc alatt rátaláltam a fedélzeten a hirtelen eltűnt idegenre. Nyugágyában feküdt és olvasott. Nem szólítottam meg azonnal. Jól megfigyelhettem néhány lépésnyi távolságból. Feje kissé fáradtan pihent a vánkoson. Újból feltűnt, milyen szokatlanul sápadt, milyen finom metszetű az arca. Nem lehetett idős. Vakító fehér haja halántékára simult. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy ez az ember hirtelen öregedett meg. Ahogy elébe léptem, udvariasan felemelkedett és bemutatkozott. Nevét jól ismertem. Köztiszteletben álló, régi osztrák család neve volt. Emlékeztem, hogy a név egyik viselője Schubert legszűkebb baráti köréhez tartozott, és hogy az öreg császár egyik háziorvosa is ebből a családból származott.

Amikor a társaság nevében megkértem dr. B.-t, hogy játsszék egy partit Czentovic ellen, szemmelláthatóan megdöbbent, kiderült, hogy sejtelme sem volt, hogy a sakkbajnokkal, és méghozzá napjaink legnevesebb sakkbajnokával szemben küzdött ilyen sikerrel. Valamilyen okból különösen mély benyomást gyakorolt rá ez a tény, mert ismételten biztosítanom kellett, hogy ellenfele valóban hivatalos világbajnok. Észrevettem csakhamar, hogy ez a körülmény igen megkönnyíti megbízatásomat. Csak érzékenységére vigyáztam, és elhallgattam ezért, hogy egy esetleges vereség anyagi kockázatát McConnor viseli. Hosszas habozás után dr. B. végül is beleegyezett a mérkőzésbe, de nyomatékosan megkért rá, hogy jó előre figyelmez­tessem az urakat, hogy semmi esetre se tápláljanak túlságosan vérmes reményeket.

- Mert igazán nem tudom - tette hozzá finom mosollyal -, hogy képes vagyok-e annak rendje és módja szerint lejátszani egy partit. És kérem, ne gondolja, hogy álszerénységből mondottam, hogy gimnazista korom óta, azaz, több mint húsz éve nem volt kezemben sakkfigura. S akkor sem voltam különösebben tehetséges játékos.

S mindezt olyan természetesen beszélte el, hogy egy percig sem kételkedtem őszinteségében. De nem titkoltam, mennyire meglepett, hogy ennek ellenére ilyen pontosan emlékezett a mesterjátszmák egyes helyzeteire. Ez arra mutat, hogy legalábbis elméletileg sokat foglal­kozott sakkal. Ekkor dr. B. ajkán újból megjelent a sajátos, álomszerű mosoly.

- Hogy sokat foglalkoztam, hát igen, ezt bátran mondhatjuk, hogy sokat foglalkoztam sakkal. De mindez egészen különleges, mondhatnám soha többé vissza nem térő körülmények között történt. Elég bonyolult história ez, s azt hiszem, csinos kis adalék nagy idők történetéhez. Ha van egy fél óra szabad ideje...

Helyet mutatott maga mellett az egyik nyugágyon. Örömmel fogadtam el a meghívást. Nem volt senki a közelünkben, dr. B. levette szemüvegét, maga mellé helyezte, s belefogott történetébe:     (folytatása következik)