Az utolsó esély

Írta: Diós Anita (Dione)

Milyen szép ez a nap! A vásár fogatagában árusok kiáltozása hallatszik messze, míg a finom étel illata a levegőben kavarog. A Nap eközben melegen simítja végig bőrömet. Messzebbről állatok hangja hallatszik. Cseppnyi kölyökkutyák elbűvölő vonyítása vegyül a vásári zajok közé. Mindenki megáll a kiskutyák előtt… Én is. Ez persze nem is csoda, hiszen tündériek. Minden kiskutya bájos, olyannyira, hogy minden ember érinteni szeretné puha bundájukat. Minden ember, akinek a szívében egy egészen csepp szeretet is van.

Mintha valaki figyelne… Hátranézek. Egy ló mélybarna szempárával találom magam szemben. Egy fiatal lóéval. Nagyon nehéz szívvel hagyom ott a kiskutyákat, de közelebb lépek az állathoz. Az árus az érdeklődésemet látva már elém is rohan. El akarja adni a lovat. Azt mondja, ha nem veszem meg, vágóhídra fogja adni. Én persze azonnal megkérdezem, mennyiért adja, ám a válaszán megdöbbentem… Nagyon drágán adta volna azt a sebesült, beteges lovat. Nagy felháborodásomban azonnal tovább is állok. Út közben gondolkozok, mi lesz, ha senki nem veszi meg…?! Végül egészen mélyen a feledésembe merül a ló. A kutyákat már mindet elvitték. Nem is csodálom, én is hazavittem volna egyet, ha nem lenne otthon már egy kutyám.

Érdekes, de most nagyon sokáig maradok. Máskor már délben el szoktam menni. Mintha valami itt tartana. Indulok vissza a lóért, hogy megvegyem. Nem sok esélyem van, hogy még itt találom őket, de talán…! Nagyon sietek. Sok gondolat száguld át a fejemen és mind épp oly gyorsan és rendetlenül száguld keresztül a fejemen, mint ahogyan én a piactéren. Vagy mint a hűvös szél, mely lefújta fejemről a kalapot. De ezt most észre se veszem, semmit, ami körülöttem van. Talán csak a szelet, a hűvös esti szelet, ami csak egy újabb jel, hogy nincs sok reményem… Hogy talán a lónak sincs sok reménye… Körülöttem szinte senki. Az ételek finom illatát felváltja valami más, a ló szaga, az a jellegzetes szag… Bár valószínűleg ez csak képzeletemben él, mindennél erősebbnek tűnik. Mg mindig nem vagyok ott. A piactér most mintha egy végtelen labirintus lenne, amin ha sikeresen átjutok, talán egy életet mentek meg. Hideg van… Bőrömet már nem a nap sugara érinti lágyan, hanem az eső apró cseppjei hűsítik. Miért jött ez az eső most? Talán egy jel? Egy jel, hogy vége, nem érdemes futnom… Mert elmosta az össze reményt… Jaj, dehogy! Sietnem kell! Ott vagyok… Megérkeztem!

Én már ott állok, ahol a ló volt. De a ló és az árus sehol… Talán valaki megvette a lovat! Vagy… Most körbenézek. Sehol egy árva lélek… vagy csak elmentek, mert vége a vásárnak! Nem! Mély férfihang hallatszik most a hátam mögül. „Elkéstél…” jelenti ki minden érzelem nélkül. Elkéstem… Elkéstem!!! Én voltam a ló utolsó esélye… A reményt nem az eső mosta el, hanem én… Most szinte látom, ahogyan a ló élettelenül összeesik egy hatalmas, fájó, vérző sebbel… Miattam is… Sokáig csak tétlenül állok a -már- zuhogó esőben. Miattam is…

(A novella fiktív történet, tehát nem történt meg...)