Nos, elérkezett az utolsó fejezet, lehet, hogy sokaknak csalódás lesz, valahol mélyen nekem is az, hogy csak ennyit tudok nyújtani nektek. Remélem tetszik majd, nekem a szívem lelkem benne van ebben a kisregényben. Remélem kárpótol titeket a WFTAL csúnya befejezéséért, bár tudom, a helyzet így sem változott annyira sokat. Kritikákat nagyon szívesen veszek, puszi, dorkuci.

Arra ébredt, hogy valaki óvatosan végigsimít az arcán. Lassan nyitotta ki a szemét, majd kisfia tekintetével találta magát szemben. Christian kíváncsian nézett anyjára, nem értette, miért csillognak könnyek mamája szemében. Hermione örült, hogy megszabadult lidérces álmától, melyben újra, s újra látta meghalni élete egyetlen szerelmét, még álmában is zokogott. Magához vonta Christ, s erősen szorította a gyermeket, rettegett, hogy őt is elveszítheti, akárcsak a gyerek apját. Fia nem értette a reakcióját, de érezte, most csak támasznak anyja mellett kell lennie, mert szüksége van rá.

-*-

Délutánra már összeszedte magát annyira, hogy újra barátai közé merészkedjen, nem érezte a gombócot a torkában, s a könnyeket a szemeiben. A túlélési ösztönei ismételten működésbe léptek. Túlélni, Draco nélkül…

-         Hermione, te aztán igazán fáradt lehettél – jegyezte meg Vick, mikor megjelent a konyhában -, teljesen végigaludtad a tegnapot. Biztos nagyon éhes vagy, gyere, maradt még az ebédből.

-         Vicktoria, komolyan mondom, te rosszabb vagy, mint Molly valaha is volt – nevetett barátnője, majd leült, s vonakodva ugyan, de hagyta magát kiszolgálni.

-         Legalább kipihented magad? – érdeklődött a Piton-lány, mikor Hermione befejezte az evést.

-         Azt hiszem igen, sokkal jobban vagyok – bólintott a boszorkány. – Történt valami érdekes tegnap?

-         Oh, semmi, csak a szokásos. A gyerekek rosszalkodtak, és ebbe értsd bele a fiúkat is. Merlinre, hogy ezek sosem fognak felnőni – nevetett jóízűen Vick, s a másik nő is halványan elmosolyodott.

-         Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a második gyerekkorukat élik, túl korán kellett felnőniük a háború miatt. S most, hogy nekik is kis gyerekeik vannak, béke és nyugalom van, nyugodtan visszafejlődhettek a kisiskolás szintre – összegezte gondolatait Hermione, Vicktoria pedig egyetértően bólogatott.

-         Gyere, csatlakozzunk a többiekhez! – indítványozta a szőke hajú nő.

És a túlélési ösztönök valóban munkálódtak Hermionéban, mindenkivel megpróbált jókedvűen csevegni, játszott a gyerekekkel, elviselte barátai ugratásait, majd este ő volt a soros az estimesével a gyerekszobában. Valamennyien elhitték, hogy a nő csak kimerült volt eddig, s most tényleg jól van, kivétel egy embert. Perselus Piton túllátott egykori tanítványa álarcán, mikor a nő azt hitte, nem figyelik, mindig elengedte arcizmait, s a bájitalmester láthatta a szomorú vonásokat. Tudta, beszélnie kell a nővel.

-         Hermione, ráér egy kicsit? Beszélni szeretnék önnel – kérte Piton, mikor a nő után becsukódott a gyerekszoba ajtaja.

-         Parancsoljon professzor, hallgatom – felelte készségesen, bár félt, hogy mit akar tőle a férfi.

-         Talán menjünk ki a kertbe, ott nem hall meg minket senki – ajánlotta, mire Hermione bólintott, s követte lefelé a lépcsőn a tanárt.

-         Miről van szó? – tért a tárgyra, mikor kezdte már kissé zavarónak érezni a csendet.

-         Tudja önt azt nagyon jól, Hermione. Miért akarja átverni a barátait? – kérdezte a férfi, hangja korholó volt, mégis hozzá képest lágy, mint aki átérzi a másik fájdalmát.

-         Honnan veszi ezt? – kérdezett vissza a boszorkány, de már nem figyelt arra, hogy jókedvűnek látszódjon. Vonásai egy szempillantás alatt megváltoztak, kiült az arcára a fáradtság, a kedvetlenség.

-         Hát éppen innen. Amikor leemeli a maszkját, minden fájdalom kiül az arcára. Hol van már az a kislány, aki egykor belépett a Roxfort kapuin, aki benne volt minden csínytevésben? – Piton próbálta megfejteni a kérdéseire a választ, mert nem hitte el, hogy csak a háború változtatta meg ennyire.

-         Meghalt, amikor a szerelmét megölték. Professzor, kedves öntől, hogy ennyit aggódik értem, de felesleges. Túl sok az én veszteségem ahhoz, hogy egy önfeledt, kissé mohó kölyök maradjak. El kellett temetnem a szüleimet, a férjemet, a barátaimat és életem nagy szerelmét, egyedül kell felnevelnem a kisfiamat, aki nagy fájdalmamra már nem is olyan kicsi, hiszen hamarosan a Roxfortba megy, s utána már csak egy lépés, és felnő, én pedig végleg egyedül maradok – magyarázta keserűen, majd hagyta, had guruljon le egy könnycsepp az arcán.

-         Sosem leszel egyedül, a barátaid mindig melletted lesznek, és ha Christian fel is nő, akkor is szüksége lesz az anyjára. Tudnod kell, én is mindig melletted leszek, Hermione – Perselus úgy érezte, itt az ideje, hogy végre tegezze a lányt, aki örült az őszinte gesztusnak. Hozzábújt a férfihoz, s szabadjára engedte visszatartott könnyeit, Piton pedig nyugtatólag simogatta a hátát.

A nő számára ez az ölelés olyan volt, mint mikor egykoron édesapja karjaiban sírta ki magát, mikor még kislány volt. Az oltalmazó ölelésben biztonságban érezte magát, s tudta, ott bármikor menedékre lel. Oly sok hosszú magányos év után rátalált az oly nagyon keresett mentsvárra. Perselus Piton, az egykori kőszívű tanár valamilyen megmagyarázhatatlan okból épp úgy megszerette ezt a fiatal nőt, mint a tulajdon gyermekeit, boldog volt, hogy segíthet az asszonynak.

Hosszú percekkel később szólalt csak meg újra a férfi, mikor Hermione kibontakozott az ölelésből.

-         Hatott a bájital, amit adtam? – kérdésében nem a tudományos érdeklődés volt jelen, csupán az aggódás, a reménykedés.

-         Nem igazán tudnám megmondani. Félek, olyan dolgot kívántam, ami nem válhatott soha valóra. Kísérletezz valaki mással is, nem hinném, hogy az itallal volt a baj, sokkal inkább velem – Hermione is átvette ugyanazt a fesztelen hangnemet, amit a férfi kezdeményezett korábban.

-         Sajnálom, hogy nem segíthettem.

-         Többet segítettél, mint hinnéd – mondta, majd egy apró puszit nyomott Perselus arcára, s bement a házba.

-*-

Hihetetlen sebességgel múlt el a tél, s átvette helyét a tavasz, a kopár táj újra színt öltött, reggelente madarak csiripelésére lehetett ébredni. Hermione az ünnepek elmúltával egyre gyakrabban fordult meg a varázsvilágban, titkon előkészített mindent, hogy nyár elején visszaköltözzön a muglivilágból. Tudta, hogy kisfia szeptembertől a Roxfort padjait fogja koptatni, s ő minél közelebb akart maradni a gyerekhez, ezért vásárolt egy kis lakást az Abszol úton. Christian mindebből semmit sem sejtett.

Egyik délelőtt, míg kisfia az iskolában volt, Hermione meglátogatta Ginnyt, aki gyógyítóként dolgozott a Szent Mungóban. Végső kétségbeesésében fordult barátnőjéhez.

-         Milyen kellemes meglepetés, de hát mit csinálsz itt? – kérdezte, miközben megölelték egymást.

-         Ginny, tudnod kell, hogy én már voltam mugli orvosnál is ezzel a bajommal, de az valami egészen hihetetlen dolgot mondott, ami képtelenség, hogy igaz legyen – felelte sápadt arccal Hermione, mire barátnője is megijedt.

-         Miért, mit mondott?

-         Először kérlek, vizsgálj meg te is, képtelenség, hogy igaz legyen – rimánkodott a nő, mire a gyógyító elvégzett néhány varázslatot, s jegyzetelt néhány sort. Arca elhűlt, mikor rájött, hogy a vizsgálatok milyen eredménnyel jártak.

-         Hermione… te… kisbabát vársz? – dadogta Ginny, mire barátnője a tenyerébe temette arcát. – Mégis ki az apja?

-         Gin, ki fogsz nevetni, ha ezt az egész képtelen történetet elmesélem neked. De attól tartok, Draco…

-         Mármint Draco Malfoy, aki több mint hat éve halott? Nem egészen értelek, sőt, egyáltalán nem értelek! – akadt ki teljesen a Weasley-lány, mire Hermione megértően bólintott.

-         Az egész ott kezdődött, hogy karácsonykor… - azzal elmesélte, mi történt az alatt a néhány nap alatt, míg a Grimmauld téren voltak, Ginny pedig elhűlve hallgatta a történetet. A végére megértően átölelte a bőgés szélén álló barátnőjét.

-         Akkor mégsem álmodtam, hanem valóság volt – summázta a vörös hajú, s még jobban megölelte a nőt. – De ezek szerint hatott Piton bájitala, és a válasz egyszerűen az, hogy úgy volt elrendeltetve, hogy neked legyen még egy babád Dracotól…

-         De Ginny – szólt közbe Hermione, közben törölgette könnyeit -, az álmomban ő élt.

-         Az nem lehet, hogy csak úgy akartad látni, hogy éljen, de igazából ő csak egy szellem volt. Mármint úgy értem, ha létezik ez az egész HOLD dolog, ő ezzel a tettével tud tovább lépni, csak még előtte utoljára meglátogatta a családját, hogy tudja, biztonságban hagy itt benneteket. Simán lehet ez is – próbálkozott Ginny.

-         Talán igazad van. Kérlek, ne szólj erről senkinek, nem szeretném, ha egyelőre kiderülne, mert akkor mindenki erről fecsegne a varázsvilágban. Szinte látom a szalagcímeket, „Hermione Granger, a nő, aki egy szellemtől vár gyereket”. Én erre még nem vagyok kész – beszéd közben tekintete üvegesen meredt a semmibe, Ginny pedig kedvesen végigsimított a barna haján.

-         Ígérem, tőlem senki nem tud meg semmit!

-*-

Néhány hét elteltével már nem lehetett letagadni a nyilvánvalót, hogy Hermione gyermeket vár. Barátai ugyan nagyon meglepődtek, de valamennyien támogatásukról biztosították a nőt, tudták, a boszorkánynak most támaszra lesz szüksége. Júniusban segítettek neki a költözködésben, s szinte egész nyáron valaki volt nála, hátha problémák merülnének föl a terhességben.

Christian valóban megkapta a roxforti levelét, Hermione pedig nehéz szívvel engedte el kisfiát, de meg kellett tennie. Eszébe jutott, az ő szülei hogy aggódtak anno, mikor ő készült elhagyni a családi fészket, s akkor ő bíztatta a szüleit, hogy minden rendben lesz. Annyi évvel később lejátszódott ugyanaz a jelenet, csak most őt kellett nyugtatgatni, s Chris mindent megtett, hogy anyukája nyugodt maradjon, ha másért nem, hát születendő kistestvéréért.

Szeptember közepe volt, még kellemesen meleg volt az idő, mikor jöttek az első fájások. Barátai kivétel nélkül jelen voltak, mikor világra jött a kicsi, egy gyönyörű kislány, aki a Beatrix – a boldogságot hozó – nevet kapta. A gyermek épp úgy nézett ki, mint egy angyal, néhány szép szőke hajszála volt, és tengerkék szemei, pont, mint a papája.

-*-

-         Nem lehet okod panaszra, megszabadultál ugyan a fiadtól, de a gyerekzsivajtól nem – nevetette Perselus, mire Hermione lemondóan megcsóválta a fejét.

-         Ha rajtam múlna, Christiant is magamhoz láncolnám – mondta a nő, miközben a kis Beatrixot lefektette a bölcsőjébe.

-         Képes leszel egyedül felnevelni? Mert ha szükséged van segítségre, Lettyhez és hozzám bármikor fordulhatsz – felelte készségesen a férfi, mire felesége is helyeslően bólintott.

-         Köszönöm, de menni fog, elvégre egy gyereket már felneveltem. Tőletek csak annyit kérnék, legyetek a nagyszülei helyett a nagyszülei!

-         Ez csak természetes, kedveském – mosolygott Leticia kedvesen, s férje is bólintott, mire a lány felindultságában megölelte mindkettejüket.

-         Köszönöm, hogy valósággá tetted az álmom! – súgta Perselus fülébe, majd egy cuppanós puszit nyomott a bájitalmester arcára.

-         Ne köszönj semmit, szívesen tettem! Az álmok halnak meg utoljára.

-*-

Perselus Piton jól mondta, az álmok halnak meg utoljára, és ezzel Hermione tökéletesen egyetértett. Karácsonykor teljesen valórávált az a sok évvel ezelőtti álom, karjaiban ringatta a kis Beatrixot, Christian a szőnyegen játszott, ő pedig érezte szerelme ölelő karjait.

Az utolsó ölelés…

Érezte, ahogy csókot nyom az arcára.

Az utolsó csók…

Beleborzongott, mikor végigsimított a haján, majd az arcán.

Az utolsó érintés…

Draco Malfoy azon kevesek egyike volt, akik annyi év fogság után ki tudtak szabadulni a HOLDról, teljesítették a küldetést. Mindketten tudták, ez volt az utolsó találkozásuk, de nem sírt már egyikük sem. Draco megtarthatta a fogadalmát, örökre kedvesével maradt, a szívében. Hermione pedig elölről kezdhette életét, új esélyek által. Hiszen az álmok halnak meg utoljára…