Halihó! Előre bocsátom, gyűlölni fogtok, ha ennek a végére értek, több okból is. Először is nagyon rövid (átvezető rész), másodszor pedig nem egészen az történik a fejezetben, amit a megelőzőből várni lehetett volna. Ha meg akartok lincselni, elfogadom, legszívesebben én is ezt tenném saját magammal :P Remélem azért néhány kritikával megtiszteltek. Dorkuci

Mikor Hermione felébredt, megrémülve konstatálta, hogy Draco nem fekszik mellette, és hiába nézett körbe a szobában, kereste a fürdőben, sehol nem lelt rá.

-         Álmodtam volna? – kérdezte saját magát remegő hangon, szemeiben könnycseppek gyülekeztek.

Mikor kitekintett az ablakon, sötét volt. Nem volt róla meggyőződve, hogy az elmúlt nap megtörtént-e, és már újra éjszaka van, vagy ez még ugyanazon éjjel-e, amikor a bájitalt bevéve lefeküdt aludni. Nem csiripelt a kismadár sem az ablakpárkányon, csillagok sem csillogtak az égen, mindössze a Hold majdnem tökéletes kereksége a tündökölt a sötétségben. Az égitestről újra csak kedvese jutott eszébe, majd nem bírta tovább, s néhány könnycsepp gördült végig szépvonású arcán. Nem akart sírni, úgy érezte, sírt már eleget Draco miatt, de abban a csalódott pillanatban mégsem tudott uralkodni keserűségén. Kisietett a fürdőbe, és hideg vízzel mosta meg arcát, hátha az nyugtatóan hat rá. A falióra a szobában éjfélt kongatott már, mikorra ő végre abbahagyta a sírást.

Nem volt álmos, nem is mert volna aludni, ezért felöltözött, majd átment a könyvtárba. A plafontól földig érő polcok roskadoztak a kötetek sokasága alatt, melyek közül nem egyet már olvasott. Nézegette a címeket, de nem lelt semmi érdekesre. Már éppen feladta volna a kutatást, mikor tekintete megakadt egy ősrégi könyvön, melynek gerincére cikornyás betűkkel írták a címét: Élet a HOLDon .

Azonnal leemelte a helyéről, majd elhelyezkedett az egyik fotelben, és olvasni kezdte. Ugyanazokat a dolgokat olvasta, amelyeket álmában – vagy valóság volt? – Dracotól hallott. Fájdalmas fintorral vette azonban tudomásul, a könyv szerint a HOLDról csak a következő életbe lehet továbbmenni, az előzőbe nem lehet visszatérni.

-         Tehát mégis álmodtam… - suttogta halkan, majd becsukta a kötetet, és visszahelyezte oda, ahol találta.

Kissé már fáradt volt, amikor kilépett a könyvtárból, de képtelen lett volna lefeküdni aludni. Rettegett, hogy álmában ismét megjelenne szerelme, mert az újabb illúziókba taszítaná, s a végén ismételten olyan mély gödörbe kerülne, amiből most is hat évébe került kimászni.

Léptei automatikusan a kert felé irányultak, csak egy vékony póló volt rajta, így beleremegett a hideg fuvallatba, ami fogadta, mégsem tudta meghátrálásra kényszeríteni. A fagyos széltől könnyezett a szeme, nem is érzékelte, hogy közben valóban újra sírni kezdett. Hosszan nézte a fekete eget, a fénylő Holdat, s közben újra és újra érezte a forró csókokat ajkain, a szoros öleléseket teste körül, a puha, cirógató kezeket arcán.

Az elmúlt hat évben – Draco halála óta – mindent megtett, hogy újra talpra álljon, a varázstalan világba költözött, mugli munkát keresett magának, próbálta olyan emberekkel körbevenni magát, akik nem ismerik szomorú történetét. Christiant is beíratta egy jó nevű iskolába, titkon reménykedett benne, hogy a fiát nem fogja vonzani a varázsvilág. Persze ebben csalódnia kellett, mert a gyerek egyre többet vágyott rá, hogy varázsló ismerőseiket meglátogassák, imádott az Abszol úton kószálni, kifejezetten vonzónak találta a kviddicst.

A boszorkánynak is be kellett látnia, egyetlen gyermekét nem tilthatja el a gyökereitől, így lassan megszaporodtak a varázsvilágban tett látogatásaik. Sokszor azon kapta magát, hogy sóvárog a barátai társasága után, és már maga előtt sem tagadhatta le, nem tud mágia nélkül élni. Persze továbbra is muglik között éltek, de minden egyes barátaiknál tett látogatás után nehezebb lett a visszatérés saját életükbe.

Hermione mindig is próbálta még maga előtt is letagadni, de az a hatalmas csodálat, amit kezdetben érzett a varázslat iránt, kissé megingott szerelme elvesztésekor. Utálta a gondolatot, hogy olyan varázslat nincs, ami feltámasztaná a halottakat – szülei is szörnyen hiányoztak neki. Az érzést, amit eddig el tudott nyomni a szíve mélyére, most azonban feltört, s lavinaként ömlött ki. Áltatta magát, hogy kedvesét visszakaphatja, de ismét csalódnia kellett, hiszen már az álmot sem tudja megkülönböztetni a valóságtól.

Könnyei lassan elapadtak, teste már kellően remegett a hidegben, ezért úgy döntött, eljött az idő a bemenetelre. Nem volt ereje felmenni emeleti szobájába, így a szalonba ment, s leheveredett a kandallóban pislákoló tűzhöz legközelebbi fotelbe, majd hamarosan mély álomba merült.

5. fejezet