A WFTAL folytatása egy kisregény formátumban, eredetileg karácsonyi ajándéknak szántam, de nem készült el, így megmarad újévi ajándéknak. Kérlek titeket, ne olvassátok, ha elégedettek voltatok az eredeti befejezéssel, mert annak ez már nem tetszene. Puszi: dorkuci

Nagy pelyhekben hullt a hó, fehérre színezte egész Londont. Egy-egy apró légfuvallatnál a fákon megpihenő hópihék megrezdültek, majd csatlakozva társaikhoz szálltak tovább a földön heverő kupacok irányába. December 24.-ét mutatott a naptár, a Szeretet ünnepét egy békés, boldog új életben.

Egy fiatal nő haladt végig az Abszol úton, erősen szorította kisfia kezét, hogy el ne vesszen a hatalmas tömegben. Másik kezében csomagokat tartott, melyek karácsonyi ajándékok tucatjait rejtették a hozzá közel állók számára. Útját a Foltozott Üst felé vette, ahol reményei szerint végre megmelegedhetnek didergő gyermekével együtt. A kocsma az évek hosszú sora alatt mit sem változott, ugyanúgy rengetegen lebzseltek arrafelé, hisz a hely amolyan átjáró volt a varázs- és muglivilág között. A boszorkány egy sarki asztalhoz vezette kisfiát, lefejtette róla a vizes talárt, majd a pultnál rendelt számukra egy-egy meleg italt. Ahogy visszatért, ő is megszabadult hosszú köpenyétől, s így láthatóvá vált szép göndör haja, és gesztenyebarna szeme. Leült szőkésbarna hajú kisfia mellé, majd a szatyrokban kezdett kotorászni, mígnem elégedetten vette tudomásul, hogy valamennyi barátjának sikerült beszereznie meglepetést.

Megkönnyebbülve dőlt hátra és kortyolt bele vajsörébe, s alaposabban is szemügyre vette a kocsmában tartózkodókat. Jó aurorhoz híven mindent megfigyelt, majd tekintete megakadt egy fekete taláros idősödő férfin, aki egyenesen az asztalukhoz tartott. A boszorkány kedvesen rámosolygott egykori tanárára, aki aprót biccentett neki és leült vele szembe. Kisfia ekkor szaladt el játszani egy pajtásával, aki akkor érkezett szüleivel a kocsmába.

- Mi szél hozta erre, professzor? – érdeklődött, mire a varázsló fáradtan felhorkantott.

- Nincs is annál rosszabb, mintha az ember felesége elvárja, hogy valami egyedi ajándékkal kápráztassák el. A lányomról és az unokáimról nem is beszélve… - sóhajtotta, mire a lány nevetni kezdett.

- Ugyan már, nincs is annál édesebb teher, mint örömet szerezni azoknak, akiket szeretünk. Vagy ön nem így gondolja?

- Tudja, Hermione, ezzel nem is lenne baj, csak lejártam már mindkét lábamat, de még mindig nem tudom, mit is adhatnék Lettynek – morogta kelletlenül, s ezzel a hanglejtéssel roppantul emlékeztette a nőt az egykori undok bájitaltan tanárra.

- Sokszor egy-két kedves szó, egy gesztus többet ér mindennemű pénzköltésnél.

- Mire akar kilyukadni, kisasszony? – nézett kissé rosszallóan a nőre, mire az lágyan elmosolyodott.

- Gondolt már arra, hogy ne mindig feketét hordjon? Vick folyton próbálja önt rábeszélni a kissé színesebb öltözékre, itt lenne az idő, hogy hallgasson rá! – tanácsolta, mire a férfi megcsóválta a fejét.

- És akkor mégis hová lenne a tekintélyem? A tanításban csak hátráltatna…

- Ugyan, ezt ön sem gondolhatja komolyan. Tekintély? Ahh… az nem attól függ, hogy hogyan öltözködik – na jó, nem kell úgy kinézni, mint Gilderoy Lockhart -, de én őszintén hiszek benne, hogy kevesebb diákja rettegne öntől, és sokkal jobb eredményeket lennének képesek elérni. Hát még a felesége mennyire örülne mindennek… - felelte ravaszul, mire a férfi megadóan bólintott. – Professzor, csak nem beteg?

- Honnan veszi ezt, Granger? – mordult rá kissé erélyesebben, mint szerette volna.

- Tévedtem, kizárt, ön sosem volt, és nem is lesz beteg. Csak egy pillanatra nem hittem a szememnek, hogy valamiben egyetért velem – nevetett vidáman a nő, mire a férfi is kissé elmosolyodott.

- Hol tölti a ma estét? – terelte el a szót Piton, mire a nő elgondolkozó arcot vágott.

- Azt hiszem a Grimmauld téren, Christian biztos örülne neki, ha játszhatna a többiekkel, és ami azt illeti, rám is rám fér a társaság.

- Hát az igaz, nem sokat forog mostanában a varázsvilágban. De legalább végre újra látom önt mosolyogni, Hermione. Túl sokáig tartott.

- Igen, sokáig. Ez az elmúlt hat évem bizony ráment az újrakezdésre, a felejtésre, s az elfogadásra. Újra kellett kezdenem az életemet, el kellett felejtenem azt a hajnalt, hogy Draco az én hibámból halt meg, s el kellett fogadnom, hogy nem csak a szerelmemet vesztettem el, hanem sok barátomat is, illetve a férjemet. De a fiam érdekében muszáj volt, hisz nemsokára már késznek kell lennie arra, hogy a varázsvilágban éljen, s talán a Roxfortban tanulhasson.

- A Roxfort miatt ne aggódjon, még hogy egy Malfoyt ne vegyenek fel oda, ki látott még ilyet?

- Kérem, professzor, ne felejtse el, annak ellenére, hogy ki volt az apja, ő még Granger marad. Nem akarom, hogy a halálfaló nagyapjával azonosítsák, vagy akár az apjával, akiről sokan a mai napig sem hiszik el, hogy a mi oldalunkon állt, hisz ott volt a karján a Sötét Nagyúr bélyege – mondta, miközben tekintete kissé elfátyolosodott.

- Én is viseltem a sötétjegyet, ne felejtse!

- Az más, hiszen önt látták szembeszállni Voldemorttal, viszont Dracoról mindezt csak én mondhatom el, és egy ember szava nem ér fel egy egész társadaloméval!

- Talán igaza van – nyugtázta Piton, majd hosszú percekig egyikük sem szólt semmit. -Kérdezhetek valamit? – szólalt meg végül Perselus.

- Persze, bármily furcsa is, maga előtt nincsenek titkaim – nevetett fel a nő, mire a férfi együtt érzően rámosolygott.

- Nem gondolkozott még azon, hogy újra férjhez mehetne?

- Többször nem akarok olyan hibát elkövetni, mint akkor, amikor Sandronak meggondolatlanul igent mondtam. Csak akkor házasodnék meg újra, ha szerelmes lennék, s az a frigy Christian érdekeit is szolgálná, máskülönben örökre egyedül maradok. De miért kérdezi? – pillantott kíváncsian egykori tanárára, aki kissé elgondolkodott a hallottakon.

- Csak azért, mert azt hittem, a magányán segíthetne egy társ a mindennapokban – mondta kissé habozva, mire Hermione megcsóválta a fejét.

- Ez a társ nekem a kisfiam.

- És ha ő a Roxfortba fog járni, akkor teljesen egyedül marad?

- Harry és Ron már régóta mondják, hogy itt lenne az ideje visszatérnem a varázslóvilágba, és ami az illeti, nekem is megfordult a fejemben. Lehet, hogy veszek valahol egy kis lakást, vagy házat, és akkor közelebb lehetek a barátaimhoz és Chrishez.

- Kevés dologban értek egyet a vejemmel és Potterrel, de ebben a lehető legnagyobb mértékben. Nem szabad elszigetelődnie a mágiától olyan mértékben, mint az elmúlt hat évben, hisz maga egy rendkívüli tehetségű boszorkány, és nagyszerű barát is – mondta Piton tőle szokatlan kedvességgel a lánynak, mire az kissé elmosolyodott.

- Professzor, látja? Képes maga olyan apró gesztusokra, amivel nagyobb ajándékot adhat valakinek, mint a vagyonokat érő ajándékokkal. Köszönöm – felelte elérzékenyülve Hermione, majd egy apró könnycsepp hullott alá szeméből, a boldogság könnye. – Nekem most mennem kell, remélem este még találkozunk! – azzal fölállt, magára terítette a köpenyét, s intett fiának, aki odaszaladt, fölvette talárját, s a szatyrokkal megrakodva elindultak kifelé a kocsmából.

- Boldog karácsonyt, Hermione! – hallotta még a háta mögül Piton mély hangját, mire visszafordult, s széles mosoly terült szét az arcán.

- Magának is, professzor! – felelte, majd kisétált a hóesésbe.

Perselus Piton magába mélyedve ült még hosszú percekig a sarokban, miközben szívét átjárta a karácsony boldog hangulata, s fejében egy kósza gondolat ütött szöget.

- Miért is ne? – suttogta halkan, míg egy ravasz mosoly jelent meg szája szegletében, majd felpattant – már amennyire kora engedte – s elindult kifelé a kocsmából.

2. fejezet