Másnap Cath-el együtt mentünk dolgozni. Amikor volt egy kis szabadidőm, kimentem megvenni néhány dolgot a bulira, és a kocsimban hagytam, nehogy észre vegye Catherine. Mikor visszamentem Greg állított meg.

- Hello! Jól vagy? – kérdezi tőlem.

- Kezdem úgy érezni magam, mint egy hímes tojás. – morgom neki.

- Szóval igen. Amúgy Nick keresett. Warrick-nál van.

- Kösz!

Amikor beléptem az irodába, szinte egyszerre fordultak felém.

- Szia! Hírünk van számodra. – kezdte Rick. – Tegnap voltunk az ujjlenyomat tulajdonosánál. Kiderült ő külön bizniszt folytat az üvegekkel, persze saját zsebre.

- Az is kiderült kinek adta el a neked küldöttet. – folytatja Nick. – Hodges most néz utána.

Fél órával később Vegas egyik legfélreesőbb részén, valami lepukkant házféleség ajtaján kopogtunk, immár harmadjára. Ezt megunva Jim és a többi rendőr berontott a házba, én pedig Grissom-mal és Rick-kel követtem őket.

Zárt szag terjengett a lakásban.

- Ezt nézzétek meg! – szólt Warrick a konyhából.

Oda is mentünk, s a félrehúzott hűtő mögött egy szobába vezető folyosó volt.

- Atya Isten! – szólalt meg Warrick ahogy beért.

Mindenfelé kések a földön – némelyik véresen -, a falakon női fényképek voltak felaggatva, az íróasztalon pedig rengeteg rajz hevert.

- Csak nem művész volt? – kérdezem a tökéletesen kidolgozott képeket nézve.

Választ nem kapva tovább nézelődtem.

Kicsit rosszul éreztem magamat az odúszerű szobában, de biztos voltam benne hogy találni fogunk valamit, ami nyomra vezethet.

- Sara! Mikor voltál utoljára vásárolni? – kérdezi egyszer csak Grissom.

- Úgy egy órája. Miért? – válaszoltam furcsállva.

Egy fényképet mutatott, amin éppen a boltból jöttem kifelé. Ezzel elmondott mindent.

- Szerintetek hogy lehet az, hogy az összes fényképet a lehető legprecízebben le is rajzolta? – fordul felénk Warrick.

- Tudod, mindenkinek van egy szerelme. A többségnek egy másik személy, a maradéknak pedig valami teljesen más. – feleli Gil komoran, továbbra is a késeket mustrálva.

- És neked mi a szerelmed? – ez a kérdés valahogy kicsúszott a számon.

Felém fordult és a szemembe nézett. Keveset gondolkozott, majd megszólalt:

- A munkám.

Helyszíneléssel telt el a nap, aztán eljött a kedd.

Mindent beszereztünk, ami a meglepetéshez kellett. Úgy beszéltük meg hogy 8-ra mindenki a pihenőbe jön, Catherine-t pedig majd Nick csalja be.

Így is történt. Cath teljesen meglepődött, de nagyon örült. Pezsgőt bontottunk, és mindenki adott valami csekélységet az ünnepeltnek.

Ekkor jutott eszembe, hogy az én ajándékom még a kocsimban van.

 - Mindjárt jövök! – mondtam a többieknek és elindultam kifelé.

Az autó hátsó ülésén matattam, amikor valaki hátrarántott és befogta a számat.

- Kussolj, vagy nagyon megjárod! – suttogta dühösen egy férfihang.

Elráncigált egy másik autóhoz. Ott jól fejbe vágott, ettől az eszméletemet is elvesztettem.

Fogalmam sincs mennyivel később egy szinte steril berendezésű, vakítóan fehér szobában találtam magamat az ágyon fekve.

Észre vettem hogy az elrablóm is a szobában van. Egy kisasztalnál ülve rajzolt, és csak most vette észre éberségemet.

- Hát nem gyönyörű? – kérdi felemelve a lapot.

Én voltam a rajzon, ahogy itt fekszem.

Feltűnt hogy a vékony, szőke férfinak szokatlanul hosszú ujjai voltak, és akcentussal beszélt.

- Talán elküldöm a kollégáinak – folytatja vigyorogva – De lehet, előtte csinálok egy olyat is, amelyiken már vérben ázik az a gyönyörű teste.

- Mit akar tőlem? – kérdem kissé szédülve, bizonyosan az ütéstől. Beszéd közben érzem csak meg, hogy a szám vérzik.

- Én? – kacag fel halkan – Nem vagyok nagyravágyó. Nem fogom éheztetni vagy ilyesmi. Csak megvizsgálom a kezecskéit. Aztán hogy lássam milyen jószívű – már ha addigra még lesz szíve – ide adja nekem.

Undorító volt, ahogy beszélt. A mozgásában is volt valami taszító, ahogy az ágy melletti székbe átült.

- Mondja, miért ölte meg a másik két nőt? – kérdezem az arcát fürkészve.

- Kellett a tehetségük. – feleli nemes egyszerűséggel – Az egyik remek vívó, a másik írónő volt. Gondoltam kölcsönveszem tőlük azt, ami már úgysem kellett nekik.

Hánynom kell ettől a szeméttől.

- Egyedül nincs tehetsége? – kérdezem cinikusan, nem is sejtve, hogy ez dühkitörést okoz nála.

Hirtelen nekem rontott. Iszonyatosan hosszú ujjaival fojtogatni kezdett. Alig kaptam levegőt. Csak az egyik kezem volt megkötve, de a másikat sem tudtam mozgatni. Biztosan eltört.

Egy tiszta pillanatában elengedte a torkomat. Megigazította az ingét és olyan mozdulatokkal, mintha misem történt volna, az asztalhoz sétált.

- Nem tudtam, hogy ilyen hamar akar meghalni. – nem rám nézett, az asztalt fürkészte.

- Tudja mit? – kezdem óvatosabban. – Ha bele is döglök, magát elkapják!

- Elkapnak? – röhög vinnyogás szerűen. – Ki? A barátja? Grissom-nak hívják, ha jól tudom… De a maga kedvéért kedves leszek vele. Hagyok neki egy darabot magából. Mondjuk a kezét. És nagylelkűen elküldöm neki.

A szívembe döfött azzal, ahogy Grissomról beszélt. Sírni és ordítani akartam.

- Rohadék! – kiabálok rá dühösen.

Egy pillanat mellett az ágyon termett. Elkezdett pofozni. A ruháimat a késével szaggatta szét. Nyál fröcsögött a szájából, ahogy ordítozott:

- Kinyírlak, te szuka!

Sikítottam volna, de befogta a számat. Ahogy a késsel hadonászott, többször is belém vágott. Kerestem valamit, amivel hátráltatni tudom, de a szobában alig volt berendezés, és a kezeim is alig mozdultak.

Nem csak a vérem, a könnyeim is folytak.

Már alig kaptam levegőt, amikor óriási zajjal betört az ajtó.

Érzékeltem a sok feketeruhást, és azt is, hogy nagyon nehezen, de leszedik rólam a szabdalót. Ha jól láttam a kavarodásban, meg is bilincselték.

A csapat többi tagja is ott volt. Alig láttam, de éreztem őket.

- Sara! Sara! – Grissom próbált élesztgetni a félig kómás állapotomból.

Válaszolni nem volt erőm. Hihetetlenül szédültem, de mivel tudtam, hogy Gil mellett biztonságban vagyok, átadtam magam az ájulásnak.

Két órával később – legalábbis az óra mutatója szerint – egy kórházi ágyon ébredtem.

A kezem be volt gipszelve, és néhány helyen, a testemen kötést éreztem, de már tisztán láttam és gondolkoztam.

Felültem az ágyon. Ekkor lépett be az ajtón Cath, Nick és Warrick. Őket Greg és Grissom követte.

- Szebb nem is lehetnél! – mosolygott Catherine és megölelt.

- Hogy vagy? – kérdezte Nick, majd leült Greggel az ágy végébe.

- Már teljesen jól! – örültem, hogy mind itt vannak. – Mi lett vele? – kérdezem a gyilkosra célozva mindannyiuktól.

- Brass szerint életfogytiglanit kap. – feleli Greg. – Amúgy imádott rajzolni, ezért volt számára a keze „A mindene”.

- Na jó. Szerintem, nem ezt akarja hallgatni Sara! – mosolygott rám Warrick.

- És biztos fáradt is, úgyhogy hagyjuk pihenni! – folytatta Cath.

Mindenkitől kaptam egy puszit, majd kimentek.

Egyedül Gil állt ott az ajtó mellett, ahol eddig is.

Egy darabig csak egymás szemébe néztünk, aztán ő törte meg a csendet:

- Megrémisztettél!

- Nem volt szándékos. – felelem.

Közelebb jött és leült az ágy szélére mellettem.

- Féltem hogy ez az őrült bántani fog! – ekkor a gipszre és a látható kötésekre nézett – ennél is jobban – teszi hozzá.

Nem akartam az egészre még csak gondolni sem, témát váltottam.

- Beszéljünk másról!

- Miről? – kérdezi a szemöldökét felhúzva.

- Szöktess meg! – vágom rá.

- Hogy mit csináljak? – néz értetlenül.

- Nézd, a közérzetem jó, a fejem sem fáj, a többi meg mindegy hogy itt vagy otthon van bekötve.

Elgondolkozott az érveimen, majd rám nézett.

- Biztos vagy benne?

- Teljesen! – felelem határozottan.

Meggyőztem.

Segített fölállni, és a nem rajtam lévő ruháimat is hozta.

Félúton valami furcsa dolog jutott az eszembe, és nem tudtam rajta uralkodni.

Megtorpantam a folyosón és ránéztem.

- Gil… - szólaltam meg - … köszönöm! – és olyan átszellemültem csókoltam meg, mint még senkit sem. Amikor abba hagytuk vissza fordultam és indultam volna. De ő a derekamnál fogva magához húzott, és szenvedélyesen csókolt.

- Szívesen! – mondta válaszul, egy halvány mosollyal a szája szélén.

Átölelt, és így mentünk tovább a kórházi folyosó félhomályában.