Éjjeli búcsúcsók

Ryu nyugodtan sétálgatott a kertben. A virágokat öntözte, Yukinának segített. Egyszercsak zajt hallott az egyik bokorból.

- Ki az? - kérdezte és közelebb lépett a bokorhoz. Iszonyatos fájdalom mart belé. Keresztüldöftek egy kardot a hasán. Felüvöltött és térdre rogyott. A kard tulajdonosa, egy magas feketeköpenyes démon kilépett a bokor mögül és kihúzta áldozatából a kardot. Ryu felnyögött és a sebet szorította, majd hanyatt esett a füvön.

- Idióta! Nem kellett volna megölnöd! - sziszegte egy alacsonyabb démon az előző után lépve ki a bokorból. - A főnök nagyon dühös lesz ezért. Ő lett volna a csali...

- Hallgass! - a másik démonnak kemény, durva hangja volt. - Még van benne élet, a mesternek ez bőven megteszi. Ha sietünk és időben odaérünk vele hozzá, akkor a lelkét fogva ejtheti. Ezt az egyszerű kis testi sebet pedig simán meggyógyítja.

Yukina lépett ki a ház sarka mögül. Sietett Ryuhoz, hogy megnézze, mi történt vele. Mikor meglátta a vérbefagyott lányt a földön, felsíkított, majd a szájához kapta a kezét és minden erejét összeszedve elfutott a démonok elől. Nem lett volna elég ereje szembeszállni velük. Az egyik, az alacsonyabb démon elindult utána, de a másik megállította.

- Nem ezért jöttünk! Az a lány semmit nem tud tenni, hagyd futni. El kell vinnünk őt. - mutatott a haldokló Ryura - Raidon Nagyúr megöl minket, ha ő idő előtt meghal.

A másik démon kelletlenül bólintott, majd felvette Ryut a földről és mindhárman köddé váltak.

Kurama fáradtan ült le a helyére az iskolában. Egész éjszaka nem aludt semmit, de nem bánta.

- Szervusz Shuichi! - futott felé Mida. - Rég találkoztunk!

- Öhm... Igen... Szia! - motyogta álmosan Kurama - Hallottam, hogy kórházban voltál. Minden rendben?

- Igen, már meggyógyultam. És veled mi a helyzet? Nem találkoztunk, mióta majdnem elütött téged az autó és az a fura kis fickó meg nem mentett. Remélem azóta jobban vigyázol! - mosolygott a lány.

- Igen, igyekszem odafigyelni... - ásított a fiú. - Bocs. Nagyon fáradt vagyok.

- Ugyan, nincs semmi. Izé... Figyelj, nincs kedved együtt ebédelni velem? - kérdezte félénken Mida. Kurama meglepődve nézett rá.

- De, végülis miért ne. - mondta végül.

- Tényleg? Jó, akkor ebédszünetben találkozunk! Addig is szia! - mondta a lány és elfutott, mert már becsöngettek.

- Hello! Bocs a késésért! Megvárattalak? - kérdezte Kurama, mikor megérkezett az ebédlő ajtajához.

- Ugyan dehogy! Én is még csak egy perce vagyok itt. - mondta Mida mosolyogva. - Bemegyünk?

- Aha... - Kurama elindult a lány után. - Mi lenne, ha inkább kinnt ennénk? - kérdezte, mikor Mida már épp el akart indulni egy asztal felé. A lány megfordult és bólintott.

- Jó ötlet! - mondta és elindult Kurama után. Odakint viszont sajnos tele volt az összes asztal, úgyhogy nem tudtak leülni. - Mit szólnál, ha oda ülnénk? - mutatott egy távolabbi padra Mida.

- OK. Nekem megfelel. - válaszolt Kurama és elmentek a padhoz. Mialatt megették az ebédüket, nem igazán beszélgettek. Nem volt miről és egy kicsit mindketten zavarban is voltak.

- Figyelj... - kezdte Mida és a fiúra nézett, majd felállt és letette a tálcáját a padra. - Velem jönnél egy kicsit? - kérdezte félénken a lány. Kurama felállt és követte. Mida a pad mögötti fás részbe vezette a fiút. Kb. a fák közepénél megállt és szembefordult Kuramával. - Öhm... Szóval... Azt hiszem, én igazán kedvellek. - mondta bizonytalanul. Kurama nem reagált, csak nézte a lányt és várta a folytatást. Ám az nem egészen az volt, amire számított. Mida ugyanis közelebb lépett hozzá és megcsókolta. Kurama nem mozdult. Legszívesebben ellökte volna a lányt, de nem akarta megbántani, így hát csak gyengéden eltolta magától.

- Bocsáss meg, Mida. - kezdte óvatosan. - De én mást szeretek. - A lány lehajtotta a szemét és az arca elsötétült. Eközben egy mellettük lévő fáról zaj hallatszott. Kurama odakapta a fejét és rögtön felismerte a halvány rózsaszín hosszú hajat, amit látott egy másodpercig. - Ne haragudj! - mondta még egyszer a már-már zokogó lánynak és otthagyva őt, elfutott a látni vélt személy után.

- Aina! - kiáltott a fiú. A lány már majdnem a kerítésnél járt, mikor Kurama utol érte. Megfogta a csuklóját, hogy visszatartsa őt az ugrástól, ám ekkor egy hatalmas pofon csattant az arcán. Aina lesütötte a szemét és arcán könnycseppek gördültek végig. Kurama az arcát dörzsölte. - Nem is tudtam, hogy ekkorát tudsz ütni. - nyögte keservesen, még mindig rákvörös arcát nyomkodva. Aina nem nézett rá. Kurama értette, mi bántja a lányt, ezért kertelés nélkül belekezdett a történetbe. - Sajnálom. De, amint láttad, nem én csókoltam meg. - a lány tovább zokogott. - Nem lehetsz rám mérges ezért! Ha az egész jelenetet láttad, akkor tudod, hogy nem szeretem őt! - a lány bólintott, majd letörölte arcáról a könnyeket és hozzábújt Kuramához.

- Sajnálom... - sírta, miközben Kurama átölelte. -  Ne haragudj, átjöttem utánad az átjárón, mert...

- Semmi baj. Ne sírj! - suttogta a fiú gyengéden. Megsimította a lány haját, aztán elengedte. - Ne haragudj, de mennem kell. - mondta szomorúan, mert hallotta, hogy megszólalt a szünet végét jelző csengő. Aina lehajtotta a fejét, már nem sírt, csak egy kicsit könnyezett. Kurama közelebb lépett hozzá, végigsimította az arcát és gyengéden megcsókolta az ajkát. De szinte csak egy másodpercig maradtak úgy, mert Kurama elhajolt tőle.

- Öhm! - egy erőltetett krákogás hallatszott a hátuk mögül. Kurama egy pillanat alatt megpördült és szembetalálta magát Hieijel. - Üdv! - köszönt közönyösen a fiú.

- Hello! - mondta zavartan Kurama. - Őőőőő... Szóval... Ő itt Aina. Touya húga. - lépett a lány mellé Kurama. Hiei ravaszul elmosolyodott.

- Értem. És Touya már tudja? - kérdezte kajánul. A két alany egyszerre rázta a fejét. Hiei megeresztett egy gonosz vigyort és barátjára nézett. - Nyugi nem mondom el neki. - mondta, mivel látta, hogy a két "álszent" riadt arcot vág. - Na én megyek is. Csak épp erre jártam, mert egy idióta kiscsaj már megint átjött. Őt hoztam vissza és gondoltam közben meglátogatlak. Bocs, hogy rosszul időzítettem. Na szasztok! - mondta, majd egy szempillantás alatt eltűnt, iszonyú gyorsaságának köszönhetően. Kurama kedvese felé fordult és még egyszer gyorsan megcsókolta, majd elfutott, ugyanis legalább öt perce becsöngettek.

Már öt óra is elmúlt, mire Kurama holtfáradtan hazaért. Mikor belépett a kapun, közben kivette a posta tartalmát. Nem nézte meg, érkezett-e neki levél, csak ledobta az összeset az asztalra. Álmosan dőlt le a kanapéra, a nappaliban és közben Ainán gondolkodott.

- Hello Shuichi! - kiáltott az öccse, mikor megpillantotta Kuramát a nappaliban.

- Szervusz, öcsi. - mondta álmosan a fiú. - Mi történt?

- Ez a levél neked jött. - adott át egy borítékot mostohatestvérének a fiatalabbik Shuichi.

- Kössz. - mondta Kurama és felült az ágyon. Megnézte, ki küldte és döbbenten látta, hogy Genkai anyó volt. Gyorsan felment a szobájába és csak ott olvasta el.

'Kurama, mivel te hoztad ide Ryut úgy gondoltam, egyelőre csak téged tájékoztatlak, hogy elrabolták. A rablók hagytak neked egy levelet. Azt is elküldtem, a borítékban megtalálod.

Üdv: Genkai'

Kurama idegesen széthajtotta a mellékelt papirost. Azon csupán ennyi állt:

'A drága kis barátnőd 24 óra múlva meghal. Gyere a Démon Várba és ott megtalálod őt. Persze, csak, ha eljutsz odáig. Raidon'

Kurama ökölbe szorította a kezét, ezzel összegyűrve a papírt. A szekrényéhez sietett és gyorsan felvette harci gúnyáját, majd anélkül, hogy bárkinek szólt volna az ablakon keresztül távozott és az Alvilágba ment, hogy megtalálja Ryut.

Egy lány rémálmok közepette forgolódott az ágyában. Kedveséről álmodott, amint épp megöli őt egy csapat démon. A lány felsikított álmában. 'KURAMA!' Nem ébredt fel, csak álmában ordította a nevet. Oldalra fordult és két könnycsepp gördült le az arcán. De még mielőtt elérhették volna a párnát, egy gyengéd kéz letörölte őket. A lány a hátára feküdt és a kéz kisimította az arcából a hajtincseket, amelyek belelógtak. Majd a kéz tulajdonosa közelebb hajolt Ainához és gyengéden megcsókolta az ajkát. Pár másodpercig úgy maradt, majd felállt, mert nem akarta felébreszteni a lányt. Még elnézte az arcát egy percig és egy borítékot tett a párnájára.

Kurama ezután odasétált az ablakhoz és visszanézett az alvó szépségre. Majd lesütötte a szemét és letörölt egy könnycseppet az arcáról. Végül még egy utolsó pillantást vetett a lányra és az ablakon keresztül távozott.

To be continued...