A nevem Heaven. Egy északi kis faluban születtem, huszonhárom éve. Szüleim rendes házasságban éltek egy tökéletes kis közösségben. A házunk, mint a faluban mindegyik, fehér falú, cseréptetős kis lyuk volt, minden különleges felszerelés nélkül, mégis a gazdagabb családok közé tartoztunk, hisz fürdőszobánk is volt, ahová sokan jártak fürdeni. Ez a mi időnkben már ritkaságnak számított, ahogyan az is, hogy a házakba bevezették a vizet.

Testvérek nélkül nőttem fel, anyám elvetélt, mielőtt öcsém megszülethetett volna, és a vetélésbe bele is halt.

A sivár, jellegtelen kis faluban, az egyforma emberek között különlegesnek számítottam, és ők ahelyett, hogy figyeltek volna rám, kitaszítottak maguk közül. Mivel szürke szemem és sötétszőke hajam volt, ezért iskolába sem engedtek, nem hogy a gyerekek közé játszani. Magányosan, apámmal együtt éltünk a házunkban, apám minden nap dolgozni járt a közeli ültetvényekre, én pedig otthon, magányos tanulással töltöttem a mindennapjaimat.

Mikor tizenhárom éves lettem, apámat az egyik hatalmas gép, amelyik az ültetvényt szántotta fel, darabokra szedte. Csak három nappal később, miután nem jött haza, tudtam meg, hogy mi történt, de a részletekről senki nem volt hajlandó beszélni… Hogy aznap mi történt, már nem emlékszem, hisz miután meghallottam a hírt az egyetlen embertől, akivel kapcsolatban álltam, a tanítómtól, sokkot kaptam.

Három év telt el, amíg alig történt valami említésre méltó. Szürke hétköznapok követték egymást: nem dolgozhattam, hisz fiatal voltam hozzá, éheznem kellett, hiszen senki nem volt, aki törődött volna velem, csak az ételmaradékok között turkálva találtam valamit, amivel megtölthettem üres gyomromat. A szüleim házát elvették tőlem, és kitaszítottak. Nem vígasztalt semmi, és gyakran bántam, hogy egyáltalán megszülettem erre a sivár világra. Az utcán kellett laknom, a többi, őrült hajléktalan között, akik már túl öregek voltak ahhoz, hogy a házukat megtartsák – a birtoklási mániában szenvedő falusiak elvették tőlük a házaikat. Árva gyerekek lopták el éjjelente a fejem alól az összegöngyölt rongyokat, kutyák téptek meg nem egy alkalommal, és csak annak köszönhettem az életemet, hogy sebeim nem fertőződtek el – hisz senki nem látta el őket, csak a kölyökkoromban kapott védőoltások segítettek.

A falunk utcáin gyakran lázasan, betegen, a felkeléshez is gyengén feküdtem egy-egy hűvös parkban, fáztam meg telenként a fátyolvékonnyá kopott ruháimban. Embertelen körülmények voltak, egy embertelen világban… ki tudja, mikor és hol… már nem számít.

Egy nap, mikor már azt sem tudtam, hogy hogy hívnak, fogalmam sem volt arról, hogy hány éves vagyok, vagy mennyi ideje fekszem mozdulatlanul, friss és régi sebekkel a testemen, melyeket a kóborkutyák okoztak, és már nem volt erőm védekezni ellenük, ha megvadultak… de a levegőben a változás apró villámai cikáztak.

A szemeim már nem láttak semmit, vakok voltak a szürke világra, de a testemben még lüktetett a fájdalom… s a lüktetés egyszerre még erősebbé vált, ahogy két erős kar emelt fel a járdaszegélyről. Beszélgetések foszlányát hallottam, és a férfi, aki rám talált, magával vitt. Furcsa volt, hogy törődnek velem, és el sem mertem hinni: azt gondoltam, talán halottnak hisz, és a halottégetőbe tart velem… de ahhoz túl gyengéd volt, óvatosan kerülte ujjaival a sebeimet, és hamarosan – vagy talán hosszú órák után – egy kényelmes ágyon találtam magam.

Ahogy kinyitottam a szemem, végre látva a magam körüli dolgokat, hihetetlen kép tárult a szemem elé. Bár nem mozdíthattam meg a fejemet sem, hisz szorosan kötöttek az ágyhoz, körülnéztem többé-kevésbé. Körülöttem minden vörösben és aranyszínben pompázott, a gazdagság felfoghatatlannak tűnt. Fátyolfüggöny lógott az ágy mennyezetéről, aranyozott oszlopok tartották… A falakon megfejthetetlen mintájú képek voltak, talán az élet, talán a halál képei, olyan mindegy volt… színeik gyönyört sugalltak.

Az, hogy a sebeimet már nem érzem, szintén hihetetlennek tűnt… azokat egyetlen éjszaka alatt gyógyították meg azzal a szerrel, amiről én is hallottam már, de ugyanakkor olyan drága volt, hogy soha nem is álmodtam róla, hogy valaki rám akarná pazarolni.

Egy órával később, vagy talán sokkal hamarabb - nem tudhatom, hisz az időérzékem még mindig nem tért vissza – egy jóképű, magas férfi lépett a szobába. A mi világunkban rémesen idősnek tűnt, talán túl volt az ötven éven is, de a teste nem tört meg a munkában, ugyanolyan egészségesen állt előttem, mintha csak húsz éves lenne. Odajött hozzám. Halkan beszélt, de nem értettem a szavait, azok értelme nem volt tiszta számomra. Talán egy másik nyelvjárást beszélt, talán egy egész másik nyelvet, amiről annakelőtte nem is hallottam. Lassan kezdtem megérteni csak az alap szavakat, melyek a szerelem témája körül forogtak. A férfi fölém hajolt, lágyan megcsókolt, majd egy nedves ronggyal mozsdatni kezdett, de ez a fürdetés furcsán bizsergetőnek hatott… nem ellenkeztem, hálás voltam a törődésért, és a csekélyke ár, amit fizetnem kellett érte később, nem jelentett megerőltetést… A férfi, Nicolas gyengéd volt, és óvatos.

Ott volt másnap és harmadnap is, és utána mindig. Megerősödtem, kaptam rendes ételeket, gyönyörű, kényelmes ruhákat, és ezért roppant kevés fizetség volt, hogy a férfi ágyasaként tartott. A világ, így gyönyörű volt… de Nicolast nem találtam soha a hatalmas, talán száz négyzetméteres házban, ahol lakott, csak amikor engem látogatott meg. Azt mondta, egy egész más világban jár, mikor kérdeztem. Mint később kiderült, hogy meglátogassa a háborúk világát, és mint mondta, az, ahol elhelyezett engem, a béke világa, és jobb nekem, ha itt maradok.

Valóban csodálatos volt. A szobám ablaka egy kis kertre nézett, ahol nyaranta gyönyörű virágok nyíltak, télen pedig hó szikrázott a napsütésben. A házban mindig lágy, megnyugtató zene szólt, rejtett hangszórókból. Csak a madarak veszekedése és éneke zavarta meg a dallamot. Könyvek rengetege állt a számukra kijelölt szobában, és gyakran én is olvasgattam belőlük, hogy az új nyelvet, amit meg kellett tanulnom, minél hamarabb elsajátítsam. Nicolas segített mindenben, és egy nap, engedve kíváncsi kérésemnek, magával vitt a másik világba.

Három napja történt mindössze, hogy megszerezte az engedélyt nekem is az átlépésre. A háború világa az öreg kora miatt veszélyes volt számára, de fontos dolgokat kellett itt intéznie. Sivár, mégis ismerős világ volt, a maga romlottságában, értelmetlenségében. Egy pillanatra sem akart magamra hagyni, és nem is tette volna, ha egy lesből támadó nem lő rá… a golyó őt terítette földre, engem pedig a hangja rémített meg annyira, hogy elájultam… szerencsére a támadó úgy hitte, hogy halott vagyok én is, így nem lőtt újra. Nem sokkal később, bár fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idő telt el, magamhoz tértem. Nicolas hullája mellett feküdtem, egyedül, magányosan, segítő, barátok nélkül, anélkül, hogy bármit tehettem volna. Nincs engedélyem ahhoz, hogy egyedül menjek vissza, nem tudok mozdulni erről a helyről, ahová kerültem, és itt nem tudok mozdulni, hisz minden, ahová lépek, ugyanolyan, mintha egy helyben állnék. Félek, talán jobban, mint azelőtt, a külső világban töltött hajléktalan évek alatt: most, hogy megismertem a békét, a nyugalmat és kényelmet, félek, hogy örökre elveszítettem.

Külső leírásom: A szemem szürke, a hajam hosszú és sötétszőke, a bőrömet könnyen fogja a nap, kreolbarna vagyok általában, de valószínű, hogy ebben a napsütés nélküli világban ismét sápadt leszek heteken belül. A kezeim nem szoktak soha munkához. Általában rövid ruhákat hordok, míg tehettem, gyönyörűeket, most ismét megelégszem egy, a testem köré csavart ronggyal. A nyakam alatt, nyakláncként van a testemre tetoválva vékony betűkkel: Heaven. Nicolas szerint ezt a nevet kell viselnem, és büszkén vállalom, még a pokol világában is… De a saját mennyországomat örökre elvesztettem.