Arsenia Sagittarius

Hát itt vagyok, én, Arsenia Sagittarius, a 20 éves boszorkány, az Alkatraz egyik házalapítója (aki nem találja ki, hogy melyik házé, az le van sajnálva…) és a bájitaltan tantárgy oktatója. Ennyit kell tudnotok rólam hivatalosan. Nem hivatalosan pedig sokkal több mindent elárulok, ha van kedvetek jobban megismerni

Kezdjük mondjuk ott, hogy mint a többi házalapító, én is Hesztia családjába tartozom, a legfiatalabb „húga” vagyok, de nem ugyanoda születtem, ahová ő. A szüleim muglik voltak – jobban mondva három generáció óta kviblik a felmenőim, és én vagyok az első boszi Samantha Black óta a saját családfámon. Hesztiánál természetesen más a helyzet. Az édesanyám, Vivien Black tartozik ehhez a családhoz, az apám, Theodor Sagittarius egész biztosan varázslóvér nélküli mugli volt. A nővérkémmel, Hesztiával együtt családfamániás korszakomban (nála még mindig tart) kutakodtunk egy kicsit, de nem találtunk egyetlen „normális” felmenőmet sem arról az ágról. De apám még a születésem előtt meghalt, állítólag belekeveredett a varázsvilág háborújába. Nem mintha csodálkoznék rajta, Voldemort Nagyúr a mi kvibli családunkat sem kímélte. Miután megszülettem, nem sokra rá az anyám is meghalt.

Árva lettem volna, ha Castor és Jade Lestrange nem fogadnak örökbe. A mostohanővéreim, Hesztia, Cleopatra és Nicole kedveltek, de a mostohaszüleim számára „selejt gyerek” voltam, ami érthető volt, mivel semmi varázstehetséget nem mutattam. Hesztia már 4 éves korában remekül tudott varázsolni, akár embert ölni is, engem viszont hét éves koromig muglinak bélyegeztek. Legjobban Cleoval jöttünk ki akkoriban, bár nem sokra emlékszem ebből az időszakból – nagyon fiatal voltam. Rémlik, hogy Hesztiával nagyon sokat veszekedtünk, jó néhányszor megátkozott, úgyhogy sokat szenvedtem kisgyerekként. Ennek ellenére nem féltem tőle, és napjában többször provokáltam, aminek eredménye az lett, hogy jobb esetben ájultan, rosszabb esetben korházi kezelésre szoruló állapotban találtak rám a mostohaszüleim, amikor hazaértek.

Csak miután a szüleinket Azkabanba csukták, hét éves koromban mutatkozott meg a tehetségem. Nithia Heledir, a nővéreim tünde nagyanyja adott a kezembe életemben először varázspálcát, és ő maga tanítgatott, hogy valamire képes legyek használni. Először félő volt, hogy szégyenszemre még a varázslóiskolába sem fogok bekerülni, vagy ott is hugrabugos leszek.

Nagyon jól éreztem magam Alkatraz szigetén – akkoriban a szigetről elnevezett varázslósulinak álmainkban sem volt nyoma. Szerencsém volt, hogy Nithia türelmes tanárként nevelt, mert nélküle valószínűleg mugli maradtam volna. Az igazi áttörést azonban nem is az ő tanítása jelentette, hanem az, amikor a nővéreim és én rájöttünk, hogy az elemek bennünk testesülnek meg. Én a VÍZ vagyok.

Mikor kilenc éves lettem, el kellett válnunk a tündéktől, hiszen a nővéreimet felvették a Roxfortba, és már arra a nyárra Darthrose-ba költöztünk. Ez egy csodaszép kastély volt, bár nem ragyogó, inkább sötét. Ha a fényeivel nem is, de a titokzatosságával elkápráztatott. Ott már a rengeteg „rokon” között bátrabban használtam a varázserőmet, de akkor már nem voltam olyan ostoba, hogy belekössek a nálam sokkal erősebb varázslókba vagy boszorkányokba. A víz erejét használva talán lett volna esélyem ellenük, de nem éreztem tisztességesnek, hogy ilyet tegyek. Különben is, nagyon szerettem őket, és remekül éreztem magam köztük.

Két év múlva én is a Roxfortba kerültem. Ha a mostohaszüleim szabadlábon lettek volna, és tudtak volna róla, hogy Cleopatra után engem is a Griffendélbe osztott a Teszlek Süveg, akkor valószínűleg meghaltak volna szégyenükben, hogy valaha valami közöm volt hozzájuk. Nagyon szerettem az iskolát, egyre ügyesebben bántam a varázserőmmel, és piszok gyorsan bájitalmesterré váltam.

A bájitalok a szenvedélyemmé váltak. Akkoriban szokatlan volt, hogy egy „vérbeli” griffendéles a kotyvasztással vesződjön, hiszen sokkal népszerűbb volt a pálcát használni, ha el akartunk érni valamit, de nekem tökéletesen megfelelt az aljasnak is mondható gyilkos szerek kiötlése. Ezt különben is kevésbé veszélyesnek tartottam, mint szemtől szemben párbajozni. Őszintén szólva, máig jobban szeretem a bájitalokat, mint a varázsigéket. Arra is rájöttem, még Darthrose-ban, hogy az én erőmet nem bírja olyan tökéletesen koncentrálni a varázspálca, mint a többiekét. Az átkaim nem tévesztettek célt, de könnyedén kivédték őket. Az okklumenciához és a legilimenciához remekül értek, mivel ezek nem követelik a pálca használatát, de például a főbenjáró átkok – melyeket, a családhoz híven – én is elsajátítottam, rendkívül gyengék az én kezemből.

Éppen ezért már gyerekként is előszeretettel vettem körbe magam olyan varázstárgyakkal, amelyek megvédenek, vagy segítenek a támadásban. Aki veszi a fáradtságot, és elolvassa a szobám leírását, az rájöhet, hogy mennyire szeretem ezeket. Régebben is így volt. Csak hogy néhány példát említsek: mind a bőröndöm, mind a táskám tökéletesen lopásbiztos volt, mivel egy jól irányzott átokkal leterítette azt, aki megpróbált belenyúlni a gazdáján – vagyis rajtam kívül. A szobám – kivéve a roxfortit – ajtaja csak az én kezemnek érintésére nyílt ki. Hesztia meg is fenyegetett egyszer, hogy levágja a kezem, ha nem engedem be… És még számtalan hasonló bolondság vett körül, amelyektől úgy tűnhetett a felületes szemlélőnek, hogy hatalmas és gonosz boszorkány lesz belőlem. Most közlöm: nem lett.

A Roxforti évek alatt a nővéreimmel és néhány más családtaggal együtt előszeretettel szöktünk ki éjszakánként az erdőbe párbajozni, és bevallom, hogy ezeket a kis összejöveteleket én nem élveztem annyira. Szerencsére találtam magamnak olyan ősi bájitalokat, amelyek a gyógyulást segítik, így aránylag gyorsan felépültem minden párbajest után, és olykor – bosszúból, vagy ki tudja, miért – én is előszeretettel okoztam fájdalmas sérüléseket a nővéreimnek. Általában ezekhez nem varázspálcát, hanem titkos bájitalokat használtam, amelyek közül nem is egy a saját találmányom volt, hiszen még a legmerészebb fekete-mágiás könyvekben sem találtam nekem megfelelő recepteket.

Előszeretettel kísérletezgettem, főleg azzal, hogy Hesztiára milyen hatással vannak a különféle gyilkos bájitalok. Tudtam, hogy ő, a vérének köszönhetően nem fog belehalni egyikbe sem. A teszt nagyjából úgy nézett ki, hogy ha észrevette egyáltalán, hogy történt valami, akkor fél-sikert értem el, ha dühös volt, és másnap sajgó tagokkal ébredtem egy elhagyatott területen, amiről azt sem tudtam, hogy hol van, akkor a bájital kitűnően sikerült. Ebből látszik, hogy én sem vagyok szent. Bolond lettem volna szemtől szemben megátkozni valakit, ha a háta mögött olyan szenvedést idézhettem elő számára, amit pálcával sosem érek el.

De térjünk vissza az idő vonalára… A Roxfortot befejeztem, az RBF és RAVASZ vizsgákat mind letettem, bájitaltanból végig K-val végeztem, és az összes többiből is elértem a szükséges eredményeket. SVK-ból sem voltam olyan szörnyű, mint amilyen lehettem volna, hiszen az éjszakai párbajok nagyon sokat lendítettek rajtam.

Az iskola elvégzése után nem nyilvánítottak bűnözőnek, hanem sikerült befurakodnom a Szent Mungóba, és ott készítettem gyógyító főzeteket. Utáltam ezt a munkát, mert nem volt lehetőségem a saját főzeteimmel kísérletezgetni, és a gyógyító kotyvalékok igencsak kiestek az érdeklődési körömből. Két év múlva, amikor Hesztia felkeresett az Alkatraz varázsiskola ötletével, gondolkodás nélkül hagytam ott a biztonságos állást a bizonytalan, de annál izgalmasabb élet reményében. Hogy az iskola alapítása egész pontosan hogyan történt, azt Hesztia fogja elmesélni. Én is részt vettem benne, és előre megsúgom, hogy a VÍZ erőmnek köszönhetően lettem használható „kőműves”. Azóta itt tanítok. Imádom ezt csinálni, és örülök, hogy találtam olyan helyet, ahol a nekem tetsző bájitalokkal foglalkozhatok, hiszen azok nem térnek el az iskola hangulatától, és egyáltalán nem lógok ki a sorból. Nálam a diákok nem számíthatnak sérülésekre, de szidásokra, fenyegetésekre és ugratásokra annál inkább – aki pedig nem érti a viccet, az repül. Ablakon át.

A házam a Sagittarius ház valamivel talán fehérebb, mint a többi. A diákokra igyekszem vigyázni, de aki nem úgy viselkedik, ahogy kéne, annak a kinyírásába nem szólok bele. Erre már volt példa. Egyébként szeretek a diákokkal foglalkozni, átadni a tudásomat, és külön kísérletezgetni az új bájitalokkal, vagy az órákon saját fejlesztésű recepteket tanítani. Ha valaki nagyon nem tetsző módon viselkedik, azon egészen nyugodtan próbálom ki a bájitalokat. Felnőtt(ebb) fejjel nem szívesen veszekszem Hesztiával, és legkevésbé sem akarom megöletni magam. A látszat ellenére nem vagyok öngyilkos típus. Az ugratások szintjén szeretem kiakasztani a nővérkémet, de jelentem, egyelőre még életben vagyok…

A fekete macskát csak azért választottam a Sagittarius jelképének, mert külön jelentése is van. Ha valami mást jelöltem volna meg, mondjuk baglyot, vagy, ne adj’ Isten, oroszlánt (ami eszemben is volt, a régi házam után), akkor bizonyára ismét hülye csitrinek néznek, mint gyerekkoromban is. De szerencsére a fekete macskával nem ellenkezett senki, én pedig, bár nem említettem még, cicamániás vagyok! A Roxfortban is egy Lydia nevű feketemacskám volt a háziállatom. A színeim pedig: fekete és vörös. A fekete a macska színe, gondolom, erre nem nehéz rájönni, a vörös pedig a griffendéles korszakom maradványa.

Talán most ennyi elég is lesz rólam. Az összes többit, ami még hiányzik, majd megkérdezitek tőlem személyesen.

Egyelőre búcsúzok tőletek:

Arsenia Sagittarius