1840-ben születtem Virginiában, Észak Amerika déli államában, Virginia Elisabeth Ravens néven. Apám gazdag dohányültetvényes volt, egy hatalmas kúriában laktunk a földjeink mellett. A dadám, egy néger rabszolga nevelt fel. Anyám és apám sok partit adott a szomszédoknak, népszerűek voltak a társasági életben. Akkoriban nem volt divat, hogy az anya nevelje a gyerekeit, legalábbis az előkelő családoknál semmiképp. A dadám volt nekem az igazi anyám, legalábbis a szívemben.

Volt négy bátyám, két nővérem és egy öcsém. Az elsőszülött bátyám volt apám örököse, nővéreimet születésem után nem sokkal férjhez adták, bátyáimat Bostonba küldték tanulni.

A családi életet nem ismertem, legalábbis nem azt a fajtát, amit manapság annak hívnak. Apám és anyám távolinak tűnt, öcsém jelentéktelennek. Nővéreim, amikor hazalátogattak csak a gyerekeikről tudtak beszélni, a háztartásról meg a pletykákról, ami a szomszédok vélt és viselt dolgairól szóltak. Roppant unalmas volt mindezt hallgatni, de muszáj volt ott ülnöm velük, hogy felkészüljek a jövőmre, ezt hangoztatta mindig anyám. Bátyáimat is ritkán láttam, ők még csak észre sem vették hogy élek, az öcsémmel foglalkoztak, mert ő legalább fiú volt.

Születésem óta eldöntött tény volt, hogy az egyik szomszédos ültetvényes egyetlen fiához menjek feleségül. Az apja szüleim legjobb barátja volt, így nem is volt kérdéses a frigy.

Tizenhat éves koromig arra neveltek, hogyan lehetek tökéletes feleség. Illemtanórákat vettem, megtanítottak olyasmikre is, amit egy hölgy használni tud feleségként, egy kúria, egy kis birodalom vezetésénél. Megtanítottak számolni, olvasni, kifinomultan írni. Olvastam nagy filozófusoktól könyveket, tanultam történelmet, festészetet, zongorázni, hímezni. Csupa haszontalan dolog.

Tíz éves voltam, amikor vőlegényem anyja elhalálozott pestisben, tizennégy, amikor a fia is áldozatul esett a betegségnek. Apám becsületes ember volt, és amikor a gyászidő letelt a hozományommal akarta megvigasztalni barátját. A felesége öt éve halott volt, és már erősen gondolkozott azon, hogy újranősül. Az én kezemet kérte, jóllehet az apám lehetett volna, de akkoriban nem volt ebben semmi meglepő.

Tizenhat éves voltam, amikor örök hűséget esküdtem neki. Jó ember volt, jó lelkű. Azon kevesek közé tartozott, akik ellenezték a rabszolgaságot, mégis tartott ő is a földjein négereket. Képmutató volt? Igen, azt kell, hogy mondjam. Négy évig voltam a felesége, ez idő alatt két lányt szültem neki, de természetesen fiú örökös lett volna az eszményi, ezt a témát szüleim igyekeztek is minden alkalommal felhozni. A példa természetesen a tenyészkanca nővériem voltak, meg a bátyáim feleségei. Én viszont csak mosolyogtam, mert boldog voltam a két lányommal. Én nem bíztam őket dadákra, én magam foglalkoztam velük. Ők voltak a vigasz a szívemnek, amely nem ismerhette a szerelmet, vágytam a szeretetre és lányaimtól megkaptam.

Egy éjjel idegen férfi kért szállást éjszakára. Esett egész nap az eső, sártengerré változtatva az utakat, hidegebb volt az átlagnál. A férjem megszánta a férfit és marasztalta. Megkedvelte a vendéget, aki hónapokig maradt nálunk. Nekem gyanús volt túl fakó bőre és hogy a nappalokat átaludta, de egy különleges betegségre hivatkozott. Időközben a rabszolgáink száma megfogyatkozott, azt hittük megszöktek.

1860-at írtunk akkor már, és javában dúlt a rabszolga felszabadító háború az északi államokkal. A mi rabszolgáink is mozgolódtak, de a különös eltünedezések miatt. Meg voltak győződve arról, hogy nem megszöktek azok a társaik, akik eltűntek.

Egy éjjel arra ébredtem, hogy a rabszolgák szállásánál kiabálnak és sikoltoznak, és a zaj egyre inkább közeledett. A rabszolgák a férjem holttestét hozták és az idegen férfit követelték, mert szerintük ő volt a gyilkos és a felelős az eltűnésekért. Annyira sokkolt férjem élettelen teste és a tudat hogy özvegy lettem, hogy elájultam. Mikor magamhoz tértem a rabszolgák nagy része elmenekült. Megpróbálták Daemont elkapni és megbüntetni a vélt tette miatt, de a férfi elkergette őket valahogy és eltűnt.

A házban csak két hűséges szolgálóm maradt és a két lányom. Átköltözhettem volna a szüleimhez, de élveztem a hirtelen rám tört szabadságot, sajnos csak rövid ideig.

Eltemettük férjemet már és hónapokig éltünk viszonylagos nyugalomban, amikor egy éjjel megjelent a gyilkosa. Az istállóban vészelte át a hónapokat és úgy tűnt nincs magánál. Bezárkóztunk a házba, de könnyedén betörte az ajtót. Elkapta két szolgálómat, akik védve engem közénk álltak. Én felrohantam az emeletre a lépcsőn, csak később tudtam meg mi történt velük. Nem jelentettek komoly ellenállást.

Lányaim szobájában talált rám, szájából csorgott a vér és eszelős tekintettel nézte a gyerekeimet. Most én álltam el az útját és hiába lökött félre, én belekapaszkodtam, és nem hagytam magam. Könnyedén legyűrt. Csak arra emlékszem, hogy fájdalom hasított a nyakamba és lassan elsötétült előttem a világ.

Az ágyamban ébredtem hihetetlen fájdalomra, ami átjárta egész testemet. Még a szülések sem voltak ennyire borzalmasak. Önkéntelenül nyeltem le valami sós folyadékot. Vért. Enyhült a fájdalom. Elhallgattak a sikolyok is, az én sikolyaim. Csönd volt, semmi más, és csak mi ketten léteztünk.

Ott ült az ágyamon és engem nézett ridegen. Daemon mesélni kezdett a vámpírokról, s én hitetlenkedve néztem rá, nem akartam hinni neki.

A következő, amire emlékszem a vérszomjam volt. Bezárt a szobámba, a testem egyre gyengült és nem voltam képes kitörni börtönömből.

Küldött egy meghívót a szüleimnek, még a távolabb élő bátyáimnak is. Aznap engedett csak ki, amikor már ott voltak a ház halljában. Odacsalta őket, már nem is tudom mivel.

Azt a vérengzést, amit aznap éjjel végeztünk nehéz elfelejteni és még nem is sikerült. Egész családomat elpusztítottuk. Akkor kaptam rá az ölésre és a vér mámorító ízére, megrészegített az erőm, amit vérükkel feltöltődve éreztem testemben.

Hiába lettem halhatatlan, mégis visszavágytam halandó életembe. Szeretek vámpír lenni, szeretem, hogy nem vagyok ember, s mégis vonz a halandók törékeny élete, amit éjjelente kiszívok belőlük, így tudom, és emlékeztetem magam arra, hogy mi mindent köszönhetek mesteremnek. Az örök életet.

A mészárlás utáni éjjel elutaztunk, előbb Bostonba, onnan pedig a világot jártuk be. A szeretője lettem, más választásom nem volt. Mesterem fogva tartott, és nem az erejével vagy a kettőnk közti kötelékkel. A lányaimmal.

Megfenyegetett a lányaim életével, a törékeny halandó létük végével. Ha nem engedelmeskedem neki, bezár engem és amikor kiéheztem, bezárja hozzám őket. Ez a fenyegetés hatott, nálam jobb tanítványa kétlem, hogy lett volna. Még élénken élt bennem a kúrián elkövetett vérengzés, mennyire elvesztettem az önuralmamat, és nem akartam ártani a lányoknak.

Négyesben utaztuk körbe a világot. A lányaim az elején még féltek Daemontól, de végül hozzászoktak, ahogyan megváltozott anyjukhoz is. Amikor elég idősek lettek, felfedtem előttük fajtánkat.

Élvezték az utazásokat, nem törődtek azzal, hogy mi éjszaka éltünk. Ők is átálltak az éjszakai életre, nappal aludtak és tudták, hogy amikor eltűnünk egy kis időre, akkor nyugton várjanak minket.

Daemon nagyjából ezer éves vámpír volt már akkor is, amikor halandó voltam. A pontos életkorát nem tudom, valahányszor kérdezősködtem bezárkózott, egyébként mint kiderült, egészen normális mester volt. Megtanított mindenre, amit tudott.

Lányaim felnőttek, férjhez mentek, gyerekeik, unokáik születtek. Mi vigyáztuk minden lépésüket, óvtuk őket.

Harminc éve voltam vámpír, amikor végre Daemon megnyugodott és nem fenyegetőzött a lányaim megölésével. Már kettesben jártuk a világot egy ideje és elégszer biztosítottam hűségemről.

Leszármazottaim mindig is tudták, hogy vámpír vagyok. A titok, a pártfogó kiléte szülőről gyerekre szállt. A legszörnyűbb számomra lányaim halála volt, látni őket öregen, miközben én még mindig húsz évesnek néztem ki. Unokáim, dédunokáim halála nem viselt meg ennyire, de azok a pillanatok is kegyetlenek voltak.

Daemon sokszor megkínzott az érzelgősségem miatt, amiért még mindig ennyire emberi maradtam, de ezt szerette is bennem. Igazodjon ki valaki egy hímen, főleg ha vámpír… Képtelenség.

A családom kiirtásának éjjelén Daemon új nevet adott nekem, Virginiának nem volt hajlandó hívni többet. Arra a kérdésemre is csak nehezen válaszolt, hogy miért tett vámpírrá. Nem szerette a kérdéseket, de erre hajlandó volt válaszolni. Meglátott bennem valamit, míg nálunk vendégeskedett. Nem lettem ettől okosabb, de ráhagytam. Az új nevemet, amihez idővel hozzászoktam, hajlandó volt bővebben is megmagyarázni. Szerinte olyan vagyok, mint az a bizonyos démon, főleg amikor ölök. Van benne valami, nem bírom elviselni a férfiuralmat, halandóként is csak eltűrtem.

1940 óta Európában, mesterem kastélyában élek, Lupusban. Végre találkoztam vámpírokkal is. Míg kóboroltunk száz évig nem találkoztam vámpírral, Daemon ügyelt rá, hogy még véletlenül se fussunk össze egyel.

Mostanában hallottam egy szomszédos kastélyról, Darkmoonról, amit többen támadnak, köztük mesterem és bandája is. Addig nem is tudtam a környező kastélyuradalmakról, azt hittem csak Lupus létezik.

Meglepetésként ért a tudat, hogy minket is támad a többi kastély. Nem tudom megérteni, miért ez az ellenségeskedés. Elvégre egy fajtához tartozunk.

Úgy egy hónapja két kastély vámpírjai megtámadtak minket. Daemon bolondoknak nevezte őket, szerinte ostobaság egy kastélyt nyíltan támadni. Az ellenség is belátta ezt és megtalálták a rést a védelmünkön, persze ehhez hetek kellettek, nem volt könnyű dolguk.

Megkezdődött a harc a falakon belül, a túlerővel szemben esélyünk sem volt. Daemont még láttam elmenekülni, de én nem jutottam messzire.

Bloodforest városa mellett kaptak el, megerőszakoltak és majdnem megöltek, de az élet maradék szikrája még életben tart, ki tudja meddig…

Hosszú fekete hajam van, amit hátrafésülve hordok. Szemem színe barna, de vörösnek tűnik. Vörös ruhát hordok az esetek 99%-ban.

Lázadó, érzelgős mégis démoni nő vagyok. Tudok hideg fejjel is gondolkodni, de ez ritkán jön össze. Átlag az érzelmeim vezérelnek. Sok kínzást kaptam ügyetlenségeimért, ilyenkor persze Daemon nem Lilithnek nevezett volna el…

Komoly családi pártfogó szerepem ellenére, amit önként vállaltam, sokszor szeleburdi vagyok, feledékeny és meggondolatlan. Többször sodrom magamat bajba, mint kéne. Tanítványom eddig nem volt, lefoglalt a családom és mesterem. Daemon szerint addig örüljön minden halandó, amíg nem kerül a kezeim közé. Szerinte nem vagyok mesternek való.

Meghalt Armeret Fiona Calanor kezétől, usere beleeggyezésével: 2007.05.28.