-Na várj egy kicsit.- Állította meg a távozni készülő Murtagh-ot Aviel, elkapta köpenye szélét, és visszaráncigálta. Az ifjú lovas értetlenül nézett vissza rá, a villa fölött.

-Mért?- kérdezte egyszerűen.

-Visszaváltoztál. – Jelentette ki komoran a lány. Murtagh megrázta fejét, és a tükörben megszemlélte magát, és csakugyan: Teljesen úgy festett, mint mielőtt megitta volna a varázsitalt.

-Nem értem miért történt ez… talán elszáradt a növény, vagy csak bizonyos ideig hat, nem tudom.- Találgatott Aviel. Murtagh felemelte karját, intve, hogy hall valamit. Az ajtóhoz lépett, és a kintről beszűrődő hangokat figyelte. Halk beszélgetés, majd egy kiáltás, és káromkodás hallatszott, s egy nagy koppanás a végén.

-Indulnunk kell.- Dörmögte Murtagh. Előhúzta kardját, és már vetette is volna ki magát a „küzdőtérre”, mikor Aviel ismét eltántorította szándékától.

Murtagh dühösen hátrafordult, és arckifejezése alapján ordítozott volna a lánnyal, de mégis higgadtan felelt.

-És még is mért nem engedsz?

-Figyelj, én… nem tudok harcolni.- Mondta Aviel, még mindig a fiú ruháját markolva, de most nem Murtagh szemébe nézett, hanem szemé lesütötte, fejét eltakarta barna hajzuhataga. Az ifjú megenyhülve, már-már mosolyogva fordult meg. Felemelte a lány fejét, hogy pont egyvonalban legyen a szemük.

-Hidd el, tudsz te annyit, amit kell. – Mondta.

-Nem. De…- Azzal felkapta a Murtagh-tól kapott kardját- Küzdeni, kell. – Jelentette ki.

-Ez a beszéd. Most, hogy ezt tisztáztuk, tűnjük el ebből a porfészekből, mégpedig, ha lehet, élve!

Abban a pillanatban, ahogy kimondta, az ajtó kitárult, és három páncélba öltözött ember robbant be a kis szobába. Kardjuk Aviel-re és Murtagh-ra szegezték. A két fiatal röpke pillantást váltottak, majd egy gyors suhintással végeztek is a hívatlan vendégekkel.

Követjük Eragonékat?- kérdezte Tövis, amint a két alak feltűnt előtte

Igen. Mivel Aviel-t el kell kísérnünk, elmegyünk egy bizonyos ideig. Aztán… aztán nem tudom mi lesz.

Jól van… én készen álok az útra.

Mindketten felültek a sárkány nyergébe, Tövis, pedig azonnal elrugaszkodott a földtől, és egy szempillantás múlva már a hűvös esti levegőben szárnyaltak.

-Murtagh…már rég meg szerettem volna kérdetni valamit…- Szólalt meg Aviel. Muratgh kíváncsian előre hajolt, hogy a süvítő menetszélben is hallja a lány hangját.

-Hát, kérdezd!

-Szóval…te mit fogsz csinálni, miután engem elvittetek a vardenekhet?- Bökte ki Aviel.

-Nem tudom. – Felelte őszintén a fiú.

-Aha. Tudod…én nem…nem fogok a tündékhez menni.- Mondta a lány, hangja különös volt, hangján hallatszott, hogy nehezére esik kiejteni a szavakat.

-És mért nem?

-Egyszerű válaszként azt tudom mondani, hogy, mert az apám az egyik esküszegő volt, néhány tünde hallott már rólam, és nem örülnének, ha én ott lábatlankodnék Ellesmérában. Szóval csak elkísérem Eragont, Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak elköszönök tőle.

-Tarthatnál velünk.- Csúszott ki az ifjú száján. Tövis helyeslően morgott, figyelmeztetve a fiatalokat, hogy ő pontosan hall mindent.

-Nem tudom. Ti véletlenül nem vagytok Urú’baen-hez kötve az eskü miatt? – Kérdezte vigyorogva a lány. Maga sem értette igazán, hogy mire föl van ilyen jó kedve. Talán csak mert üdítő volt a csípős menetszél.

-De… bujkálni lehet.- Jelentette ki vállvonogatva Murtagh, pedig jól tudta, hogy egy idő után így is, úgy is megtalálnák.

-És meddig? – Vágott vissza Aviel. A fiú megvakarta a fejét, gondolkodást színlelt, pedig csak a megfelelő választ kereste a „szótárában”.

-Akár itt hagynám Alagaesiát.- Dörmögte végül. Meglepődött saját szavain, nem csak a tartalma miatt, de a drámai hangzás nem volt hozzá illő.

Tövis megrázta fejét, mint aki nem akarja felfogni a szavak értelmét. Szó nélkül, sebesen feljebb szállt, majd onnan zuhanórepülésbe kezdett, és a földtől két méterre egy szaltót mutatott be. Murtagh, amikor észbekapott, hogy sárkánya mire készül, gyorsan átölelte Aviel-t, és Tövis nyergébe kapaszkodott. Aviel sikítva ölelte magához a sárkány nyakát, és amint egyenesben repültek tovább, veszekedni kezdett Murtagh-al, és Tövissel.

-Megőrültél, Tövis?!

-Nyugodj meg, én sem tudtam, mire készül!- Tárta szét a karját Murtagh.

-Lehet, de… szálljunk le.- Kérte rekedten a lány.

-Tövis, hallottad.- Morogta az ifjú. Tövis morgott egyet, de készségesen lelassított, és megállt a hóban. A táj teljesen kihalt volt. A Beor-hegység hófödte csúcsai kis foltokként virítottak a pirkadatban. Észre sem vették, hogy átutazták az éjszakát.

Aviel leugrott a nyeregből, és messze elhátrált Tövistől. Murtagh lassabban, de követte. A lány tanácstalanul álldogált a hóban, és várta, hogy Murtagh szólaljon meg előbb. Percegik csak némán, ácsorogtak, majd végül az ifjú törte meg a csendet.

-Te akartad, hogy leszálljunk.

-Igen… apró hányingerem lett, de elmúlt.- morogta megszeppenve Aviel.

-Aha. És mit akartál IGAZÁBÓL mondani?

-Hogy, hogy igazából?- kérdezett vissza a lány, de aztán még is belátta, hogy más aggodalmai vannak.

-Na jól van. Szóval csak az a bajom, hogy… tudod, te most gyakorlatilag a vardenekhez hoztál, nemde? És… te nem mehetsz hozzájuk. És én se.

-Már mért ne mehetnél? Nem tudják, hogy ki vagy.- Sóhajtotta Murtagh. Hozzá képest a lányt tárt karokkal fogadnák.

-Nem. De mit csinálhatnék ott? Úgy érzem, jobb lenne, ha eltűnnék az életetekből, és nem utaznék se veled, se Eragonnal tovább. Köszönök minden segítséget. – Jelentette ki, és egy búcsúintés végeztével sarkon fordult, és elindult a kelő nap, fényes sugarai felé.

(Folyt. Köv.)