Saphira! Gyere, szállj le közénk!- Kérte Eragon a sárkánytól. Az egésznapot átutazták, így észrevétlenül kijutottak az erdőből. Az erdő szélén kipányvázták lovaikat, és tűzet, raktak. A táj nyugalmat árasztott magából, az ember elhitte volna, hogy e földön béke uralkodik.

Az ég felöltötte rózsaszínes, lilás narancssárga öltözetét. Messze Észak-kelet felé már egész sötétkékes fényt festett az éj. Az égtakaróra lassan kiültek a csillagok, melyek megannyi villódzó fényként ragyogtak. Persze e nyugodt órán sem lehetett mindenki békés, és boldog.

Itt vagyok, kicsim. – felelte Saphira, és kecsesen földet ért.

Eragon mosolyogva megsimogatta Saphira zafírkék pikkelyes fejét. A sárkány jókedvűen morgott.

Roran a tűzön sütött, és Katrinával beszélgetett. Eragon tekintete Yvonne felé fordult. A lány mogorván dobálta a köveket a tábor melletti tó sekély vizébe.

Egy szót sem szólt mióta elindultunk.  Jegyezte meg Eragon.

Lehet, hogy nincs miről szólnia. Vélte Saphira, és lefeküdt.

Eragon a lány kardjára meredt. Kihúzta hüvelyéből, amely szintén olyan metálos színű volt, mint a kard markolata, és ilyen színben fénylett a kard pengéje a napfényben.

„Olyan Zar’roc méretű lehet. „-gondolta.

-         Yvonne, ismersz valamilyen ízesítő növényt? – kérdezte Eragon. Yvonne csodálkozva felé fordult, és helyeslően megrázta fejét.

Tudok hozni ilyet. Ismerem a legtöbbet…- mondta Roran. Eragon figyelmeztetően rávillantotta szemét. Roran felvonta szemöldökét, és visszaült.

- Tudnál keresni az erdő szélén?

-Természetesen. – Mondta, a lány, és felugrott. Csizmájából egy ezüstös tőrt kapott ki.

-Ugye ezt a „fegyvert” használhatom?- kérdezte negédesen.

-Igen. – felelte Eragon, és megvárta, míg Yvonne elsiet az erdőbe.

- Szóval? – kérdezte Roran.

-Mért küldtem el? Csak kíváncsi voltam, mit mond.- válaszolta szórakozottan Eragon, és leült unokatestvére mellé.

Mért küldted el?

Elsősorban azért, mert nem jönne rosszul valami fűszer. Másrészt így akarata ellenére felderít is egyszerre.

De aztán ne vonzza ide az ellenséget…

Eragon megszakította a beszélgetést. Saphira prüszkölve lehajtotta fejét.

Yvonne lekaszabolt néhány ágat. A tóból egy kis patak eredt, be az erdő mélyére.

Odasétált a keskeny folyó partjához. Lassú folyású, tiszta víz csörgedezett benne. Leguggolt a partra, és vizet mert tenyerében.  Megmosta arcát, és ivott.  Pillanatok múlva egy nyíl süvített el a feje fölött. Csodálkozva hunyorgott a túlpart felé, amerről vélte a támadást. Egy árva lelket sem látott, de hogy megbizonyosodjon, az ezüstös tőrt áthajította a túlpartra. Onnan hangos káromkodás hallatszott, majd egy ember jött elő a bokorból. Arcát megvilágította a lemenő nap fénye, amely haloványan kúszott át a tölgyek takaró lombjain. Yvonne érdeklődve szemlélte a jövevényt: Körülbelül vállig érő barna, szembelógó haja volt, arca szabályos. A lánynál két hüvelykkel lehetett magasabb, és fekete zubbonyt viselt. Kezében íj volt, hátán tegezben nyilak. Arcán egy friss vágás vérzett. Yvonne tőrjét felvette a földről, és kíváncsian megszemlélte.

-         Tudod, hogy kis híján megöltél ezzel a nyavalyás tőrrel?- kérdezte. Hangja nyugodt volt, de méltatlankodó.

-         Igen. És te azt tudod, hogy majdnem lelőttél az átkozott nyiladdal?- vágott vissza Yvonne. Az ifjú gondolkodva felelt.

-         Bocs. Rókának néztelek, aki a vízből iszik. A vörös hajad miatt.- Mutatott a lány fejére.- Úgy áll, mint a szénakazal.

Yvonne kinyitotta száját, majd becsukta. Ezt többször megismételte, mikor végül sértődötten kinyögött egy mondatot.

-Ki vagy te?

Az ifjú lehajtotta a fejét, és nagy sokára válaszolt.

-Murtagh.

-Murtagh, add vissza a tőröm!- mondta indulatosan Yvonne. Murtagh habozott, majd tettetett aggodalommal megszólalt.

-De ugye nem fogod még egyszer nekem dobni?- Itt sebes arcára mutatott- nem kéne még egy ilyen sérülés.

-Megegyeztünk.

Murtagh áthajította a tárgyat. Yvonne felkapta, és megfordult.

-Ég veled, remélem, többé nem találkozunk.- vetette oda a fiúnak.

-Várj. Lenne egy kérdésem. Egyedül vagy itt?

Yvonne visszafordult.

-Nem. Eragonékkel vagyok itt…- ijedten szája elé kapta kezét. Murtagh szeme elkerekedett a döbbenettől.

-És hol van?

-Csak hazudtam, egyedül vagyok! –próbálta menteni a menthetőt, de kétségbeesett hangján hallatszott, hogy nem hazudik. Majd keményebb hangon hozzátette.- Nagyon hazug vagyok. Tréfáltam, egyedül vagyok.

-Ó, hát persze, és én tünde vagyok! –Murtagh átugrott a lány mellé. Az megfordult, és elindult.

-Nehogy követni merj!

Murtagh szótlanul leült, és megvárta, míg Yvonnét látóhatáron kívül tudta. Azután fogta magát, és követni kezdte. Lassacskán meglátta Saphira zafíros pikkelyeit, amelyeket még rossz látási körülmények közt is felismert. Felmászott a táborhoz legközelebb álló, és legjobban takaró fa lombja közé. Kíváncsian figyelte az eseményeket.

Yvonne aggodalmasan leült a tűz mellé.

-Mi történt? -kérdezte Eragon.

-Semmi. Sajnálom, de nem találtam olyan növényt.- hazudta erőltetett nyugalommal a hangjában.

-nem gond. Mi már találtunk.

Eragon lefeküdt hálózsákjára. Roran és Katrina már aludtak.

-Őrködnél először?- kérte a lánytól. Yvonne először tiltakozni akart, de inkább csak rábólintott. „Így legalább ellenőrizhetem, hogy az a Murtagh nem jött-e utánam. És ha itt van, magam kapom el.” Gondolta, és magára terítette takaróját.

Két óra múltán, fáradtan elbóbiskolt. Murtagh óvatosan lemászott a fáról, és lassan Yvonne elé sétált.

-Nos, látom te, tényleg sokat hazudsz.- Mondta neki vidáman.

Yvonne ijedten felugrott, és nagyot lökött Murtagh-on. Az ifjú káromkodva próbált föltápászkodni, de Yvonne macskaügyességgel rajta termett, és egyik kezével leszorította az ifjút; másik kezével a tőrt szegezte a nyakának. Murtagh fontolgatta, hogy mágiát használva elmenekül, mert Saphira szemei vészjóslóan felé meredtek. A sárkány odament elé, majd Eragonnak üzent.

Kelj már fel! Rég látott ismerősünk van itt!

Eragon gyorsan felugrott, majd hitetlenkedve odarohant a különös csoportosulás színhelyére. Agyát elöntötte a méreg, és a bosszúvágy. Murtagh megadóan nézett a lányra.

-elengedhetsz.

-Az kéne még!

-jól van Yvonne, engedd el!- szólt rá rekedten Eragon. Yvonne felállt, de Murtagh így sem menekülhetett. Saphira karmai közt találta magát egy szempillantás múlva.

-Mit keresel itt?- kérdezte ridegen Eragon. Murtagh nem felelt, csak némán meredt az ég felé. Nagy sokára rászánta magát a válaszra.

-Semmit.

-Azt kérdeztem, mit keresel, itt? – kérdezte újra, nyugalmat erőltetve a hangjára Eragon.

-Nyugodjatok meg! Nem bántalak titeket…- mondta kicsit gúnyosan Murtagh.- Különben meg csak erre jártam, és megláttalak titeket.

-Csak nem megint az Uralkodó parancsát teljesíted? Na tűnj innen.- sziszegte Eragon.

Murtagh komoran felelt.

-Nem, nem az ő parancsa miatt vagyok itt. Ha a parancsát követném, most ott lennék Urú’baen-ban. De mint látod, nem ott vagyok.

-Ki ez a Murtagh?- kérdezte értetlenkedve Yvonne.

- Hajdanán barátok voltunk… De elárult minket…- fordult hozzá.

Murtagh káromkodva megpróbált kibújni Saphira alól.

-Mit árultalak el? Az lehet, hogy az eskümtől sosem szabadulok, de ez nem változtat semmin. Mit kellett tennem? És mit kellene még mindig tennem? Azt, hogy vigyelek el neki. Megtettem? Szerintem nem… és nem is tervezem…-mondta. Hangjában őszinteség csengett, de Eragon rezzenéstelen arccal állt tovább.

-Könnyűszerrel elvihetnélek…- folytatta Murtagh, legutóbbi találkozásukra utalva.- De nem teszem. Elhiszed?

Eragon igennel akart válaszolni, de helyette csak megrázta fejét.

-Most pedig jó lenne, ha elengednél…

-Nem. A vardenek örülnének neked…

-Nem tudnál elvinni. Nem vagy elég erős hozzá…

-Tehetnénk egy próbát.

-Ugyan minek? Mágiával csak kárt tennénk mindenkiben.

Ekkor a beszélgetésnek drámai fordulat vetett véget. Kürt harsant a közelükből, és hangos dobogás hallatszott. Eragon kirántotta kardját a hüvelyéből, és harcra készen ált. Odament Roranhoz és Katrinához, s felkeltette őket. Roran a nyeregtáskából előkapott egy kalapácsot, Katrina egy kardot kapott.

Eragon Murtagh-ra nézett. „Ha urgalok közelednek, ami biztos, nem hagyhatom, hogy megöljék… még ha elárult, akkor sem. „–gondolta, és kinyújtotta elméjét Saphira felé.

Engedd el Murtagh-ot.

Hmm, hagyjuk, hogy harcoljon?

Ha tényleg megváltozott, akkor ellenünk támad, de ha tényleg olyan, mint régen, akkor nem öl meg minket.

Ahogy akarod.

Saphira leszállt Murtagh-ról. Az ifjú felkapta a földről íját, és egy nyilat helyezett az ínszálra, s kilőtte.

Tövis! –üzent sárkányának. Gyere, ide! Megtámadtak az urgalok! Itt lesz Eragon is, ne lepődj meg!

Tudod, hogy nem ölhetjük meg az urgalokat, mert akkor Galbatorix ránk talál…

Nem érdekel, tedd, amit mondtam!

Rendben van, de nem tartom jó ötletnek.

-Jön Tövis is.- mondta Murtagh.

-Jól van. – Eragon kicsit feszengve érezte magát. „Tövissel együtt erősebb…” –gondolta, de nem mondta ki kételyét.

Tövis érkezett meg, nyomában az urgalokkal. Eragon nekik rohant, Roran ütötte őket a kalapácsával. Katrina is szorgalmasan küzdött, a sárkányokkal együtt. Eragon Yvonnénak dobta a lány kardját, aki örömmel elkapta, s egy urgal elé ugrott. Murtagh nagy levegőt vett, és ellőtte a nyilat. Egy urgal esett el, Murtagh felbátorodva harcolt tovább. Tövis, látva, hogy lovasa fittyet-hány az esküre, szintén belendült a harcolásba. Negyed órás harc után már minden urgal élettelenül feküdt a földön. Eragon visszacsúsztatta kardját hüvelyébe, és elégedetten nézett társaira. Kisebb sérülésekkel megúszták mind. Murtagh komoran nézett körül.

-Nekünk el kell mennünk. Minden bizonnyal az Uralkodó már tud rólunk. Ég veletek!- mondta, és felkészült a távozása.

„Várjunk csak… képes volt megszegnie az esküt, azért, hogy segítsen… lehet, hogy még sem változott meg…”-gondolta, majd elszánta magát a cselekvésre.

-Várj! Elhiszem, hogy nem akarsz nekünk ártani. Velünk jöhetnél…- mondta Eragon.

Murtagh lecsusszant Tövis hátáról, s komoran nézett Ergon-ra.

-Ha gondolod. De ne hidd azt, hogy nagy városokba veletek megyek. -mondta, s halovány mosoly futott végig arcán.

Biztos vagy benne, hogy megbízhatunk benne? -kérdezte aggodalmasan Saphira.

 Nem bízok benne… de ha kockáztatta a lelepleződését, akkor rossz szándék nem vezérelheti!

Lehet. Azért tartsuk rajtuk a szemünket!

Természetesen.

-Akkor merre megyünk? – kérdezte Yvonne.

Most vették csak észre, hogy a lány is ott van mellettük. Egy urgal tetem mellett ült, és a vérző karját szorongatta. Eragon leguggolt mellé, és begyógyította sebét. A lány csodálkozva meredt rá.

-Tudtam, hogy a lovasok sok jóra képesek, de ezt nem feltételeztem volna…- mondta ámulva.

-Akkor indulhatunk? –kérdezte sürgetően Murtagh.- épp eleget késlekedtünk!

-Igen. Furnost-ot kikerülve, a Beor-hegység lábáig megyünk, onnan végig a hegy alján, ha minden jól megy; Aztán a Hadarac-ot megkerülve Ellesmérába. –mondta Eragon, halovány mosollyal az arcán.

Murtagh félretette a méltatlankodást, ehelyett felpattant Tövis hátára.

-Én Tövisen repülök, de felettetek.

-Rendben. Gyertek, induljunk!- mondta gyorsan Eragon, és bepakolta a holmijukat.

Mikor mind készen álltak az indulásra, Tövis és Saphira felemelkedtek a levegőbe, és fölöttük köröztek.

Saphira, valahogy tudati tudnád Murtagh-ot, hogy Furnost-nál ne a város felett repüljön, Hanem inkább a Tüdostenen át.

Rendben, szólok nekik.

Köszönöm

Az életünk ezzel gyökeresen megváltozott.- jelentette ki Tövis, miután átadta lovasának Eragon üzenetét.

Tudom. De talán lesz valami értelme… csak még ne tudjuk…

Azért remélem, nem kötünk ki újra Urú’baen-ban…

Egyszer, muszáj lesz újra látni Gallbatorix-ot. De csak is a végső küzdelemnél, melynél mi Eragon, a jó oldalán, fogunk harcolni.

Úgy legyen!