Nyolc éve Zsoltival, zenész kollégámmal igyekeztünk Szolnoktól Budapestre egy interjúra. Kocsink egy pótkocsis teherautóval ütközött. Eltört a csípőm, a kulcs- és szeméremcsontom, a vállam és a kezem, az állkapcsom az orrom, a bal oldali arcfelem darabokra. Koponyaalapi repedésem volt, a tüdőmet átszúrták törött bordáim, légmell alakult ki. A tüdőm miatt semmilyen altatásos beavatkozást nem végezhettek rajtam. Mire az rendbe jött, az arcomba a csontok úgy forrtak össze, ahogy voltak. Hogy újra „felépítsék” az arcomat, a rosszul összenőtt arccsontokat össze kellett törni. Lefejtették a fejtetőről a bőrt, így foltozták be repedt koponyámat és tették helyre törött szemüregcsontomat. Leszakadt szájpadlásomat felsínezték. Egy donor bordacsontot építettek az arcomba, amit a szervezetem nem fogadott be. A korrekciós műtétek után számtalan plasztikai műtét következett. Elnézve új arcomat, sokáig úgy éreztem, ez borzasztó. Sokan azt mondták: egész jó ahhoz képest. Rá volt írva az arcukra, nem szép. Azt szerettem volna, ha újra azt látom az emberek arcán: jól nézek ki. Ezért harcoltam, küzdöttem nyolc éven át. Ma már, ha régi fényképeimet nézem, az az arc idegen. Bár már azt mondják: milyen jól nézel ki, én úgy gondolom, az orromat még meg kéne operálni, mert ez a göcsört eredetileg nem volt rajta, és nagyon zavar.