Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyapó s egy nagyanyó. Bambuszművességgel foglalkoztak. Nagyapó vágta a bambuszt, nagyapó meg kosarat font belőle. Történt egyszer, hogy az erdő sűrűjében egy vastag, fényesen tündöklő bambusztörzsre lelt. Gyorsan nekilátott kivágni, baltájának éle csak úgy verte a szikrákat. S lám mi történt! Egy elbűvölő leányka mosolygott rá tündöklő szemekkel.

- Nahát, de aranyos kisbaba! - kiáltott fel meglepetten, s örvendezett, hiszen nem volt gyerek a háznál. Fogta a csecsemőt s hazasietett.

- Képzeld, nagyanyó! - lelkendezett hazaérve. - Ezt az aranyos kisbabát egy bambusztörzsben találtam!

- Úgyis vágytunk egy gyermekre, s íme, Isten megajándékozott vele - dajkálgatta gyengéden nagyanyó.

Ettől a naptól kezdve még az üzletük is fellendült. A gyermeket dédelgették, gondosan nevelték, s hamarosan gyönyörű leányka lett belőle. Új ruhára nem tellett, így nagyanyó fiatalkori darabjait adták rá, melyek kissé kopottak, s ráadásul túl nagyok voltak. A leányka azonban nem bánta s a ruhákat mindig örömmel viselte.

Időközben a leánykából gyönyörű lány lett. Kimonóval szerették volna megajándékozni, így továbbra is szorgalmasan dolgoztak. Egy napon, a szokásos bambuszvágás közben egy nagy halom pénz csillant fel nagyapó előtt, s vastag sugárban folyt a törzsből.

- Ó, micsoda szerencse! - lelkendezett. - Ebből legalább fel tudjuk ruházni a lányt.

Vettek is anyagot, s varrtak egy kimonót. Amint elkészült, ráadták a lányra.

- Nincs a világon még egy ilyen elragadó teremtés! - gyönyörködtek benne. A véletlen jószerencse útján szerzett pénzből még a környékbeli szegényeknek is adtak.

Amióta a lányka náluk volt, csupa szerencsés dolog történt velük. El is mentek egy szentélyhez, ahol hálával imádkoztak Istenhez. Ezután megkeresztelték a lányt, akinek Bambuszhercegnő lett a neve. Nem volt olyan nap, hogy ne jártak volna a szépséges Bambuszhercegnő csodájára. A ház nyüzsgött a kérők sokaságától. Jött egy nap öt deli legény.

- Ő lesz a feleségem, bármi legyen is az ára! - szólt az egyik.

- Velem lesz a legboldogabb! - így a másik.

Versengtek a hercegnő kegyeiért egymás szavába vágva.

- Azé leszek - mondta a hercegnő -, aki teljesíti a kívánságom.

Azzal mindegyiknek kijelölt egy tárgyat, hogy azt szerezzék be bármi áron. Figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak, mert a legkisebb turpisságra is rájön.

A legények elindultak, ki-ki a maga útján. Kőfaragófi a távoli India felé vette útját, de csak  a legközelbbi hegyre sétált fel. Ott eltöltött három évet, s mikor egy útközben talált köcsöggel a kezében ismét beállított a hercegnőhöz, úgy tett, mintha egyenesen Indiából tért volna vissza.

Bambuszhercegnő gondosan szemügyre vette a köcsögöt, majd elmosolyodott:

- Ez bizony nem igazi! Ha az lenne, sokkal jobban ragyogna. És különben is, hogy-hogy ilyen fehér maradtál három évig a napsütéses Indiában?

Rizses Pékfi a hetedhét országon túli Gyöngyfa-szigetre tartott, de egykettőre meggondolta magát, s az útjába eső legelső hegyvidék partjánál horgonyt is vetett. Telepeseket bérelt fel, s kiadta parancsba, hogy a lehető legrövidebb időn belül teremtsenek elő nekik egy gyöngyfaágat.

- Ha jól dolgoztok - tette hozzá füllentve -, gazdagon megjutalmazlak benneteket.

A faággal a kezében büszkén jelent meg a hercegnő előtt.

- Hát nem volt könnyű, de itt a gyöngyfaág. Hozzám jössz hát feleségül?

A gyöngytől roskadozó ág még Bambuszhercegnőt is elkápráztatta. Nem tűnt fel neki hamis mivolta. Ekkor azonban beállított a felfogadott telepesek serege, s követelték pénzüket. Rizses Pékfi elsomfordált szégyenében.

Mimura Abefi Kölesországba indult tűzegérmellényért. Rafinált módon nem maga ment el, hanem küldöncöt fogadott, aki hónapok múltán meg is hozta a sehol másutt nem kapható, drága pénzen vett portékát.

- Ez lenne az a bizonyos mellény? - nézett nagyot maga is. - Na - örvendezett előre, - akkor most már enyém a hercegnő!

- Tessék, kívánságod tejesült, itt a mellény.

- Ha tűzbe dobják, s elég - vette kezébe a hercegnő -, akkor hamis, ha nem, akkor valódi.

Alighogy beledobta, a kandallóban hatalmas lángnyelvekkel éledt fel a tűz. Mimura Abefi kénytelen-kelletlen távozott.

Nagybarát Atyafi bátran szedte fel a horgonyt. Úton volt már hazafelé az ötgömbös sárkánnyal, a tenger azonban egyre csak háborgott, s szilaj hullámokat vetve hatalmas viharban tört ki.

- Csakis a sárkány lehet az oka - mérgelődött magában.

Hajója kettévált, a sárkány, a személyzet eltűnt, ő maga is csak a véletlennek, vagy éppen a nagy igyekezettel mormolt fohászoknak köszönhette, hogy nem fulladt vízbe.

Csúnagonfi fecskefiókát keresett. Szedte is a lábát szaporán, míg rá nem lelt egy csiripeléstől hangos ereszre. Összeeszkábált egy faállványt, s felkapaszkodott. Amikor azonban belenyúlt a fészekbe, felordított, akkorát csípett a fióka a kezébe. Az állvány megbillent, egyensúlyát elvesztette, s nafy puffanással a földre zuhant. Sérülése olyan súlyos volt, hogy még évek múltán sem tudott rendesen lábra állni, nemhogy a hercegnő elé menni.

Így történt, hogy Bambuszhercegnő az öt legény egyetlen egyikének sem lett a felesége.

- Hadd jöjjön velem, ígérem, boldog lesz - szólt egy napon Újholdfény.

Újholdfény őszinteségének még álmukban is csodájára jártak az emberek. Nagyapóék hát örvendeztek is, végre Bambuszhercegnő igazán boldog lesz. Nem tűnt fel nekik, hogy napról napra szomorúbb lett, hogy esténként a hold láttán búskomoran merült el gondolataiban.

Ősz lett. A rovarok hemzsegtek, s a hold is egyre teltebb lett. Bambuszhercegnő sírni kezdett, patakokban folytak a könnyei.

- Mi történt, miért sírsz? - kérdezte nagyapó aggodalmasan.

A hercegnő ránézett, s megszólalt:

- Tudod, nagyapó - csordult le egy könnycsepp az arcán -, csak megbízásból kerültem ide, igazából Holdvárosból jöttem, s vissza is kell mennem.

- Vagyis elmész, s többé már nem is látunk téged? - keseredett el nagyapó.

- Igen, telihold napján jönnek értem - hangzott a válasz. - Ó, nagyapó, úgy fáj, hogy el kell válnom tőletek.

A kétségbeesett nagyapó szaladt Újholdfényhez, s a segítségét kérte. Újholdfény ki is adta a parancsot a védelemre. Szolgái felfegyverkeztek, s körbevették a hercegnő otthonát. Ekkor azonban felsüvített egy hang, Holdváros emberei ellepték a házat. Javában folyt a harc, amikor tűző napként felvillant egy fénysugár, s elvakította Újholdfény szolgáit.

Ezzel szabad volt az út. holdváros emberei egykettőre bejutottak, hiába volt minden kulcsra zárva.

- Nos, hercegnő, búcsúzz el, viszünk vissza.

Nagyapó s nagyanyó könnyekre fakadt. Mindhármuknak fájt, hogy örökre el kell válniuk.

- Nagyapó, nagyanyó, köszönök nektek mindent, soha el nem feledlek el benneteket.

Bambuszhercegnő megfordult és elindult Holdváros embereivel. Karcsú termete eloszlott a ködben, s beleveszett a telihold fényébe.

Vége