Élt egyszer réges-rég egy nagyapó és egy nagyanyó. Nagyapó a földet művelte, nagyanyó meg a ház körül dolgozgatott. egy napon nagyapó jókedvűen indult a földekre. A veteményeshez érve azonban meghökkent. Ponszuke, a mosómedve, csámcsogva dézsmálta a retket.

- Hm, de finom! - ropogtatta jóízűen. - Viszek haza levesnek is...

- Hékás! - kiáltott rá nagyapó. - Hagyod abba tüstént!

Ponszuke azonban rá sem hederített.

- Ha-ha-ha! - nevetett fel kárörvendve. - Te akarsz engem elkapni? - kezdett menekülésbe egy retekkel a kezében.

- Agyoncsaplak, te bitang! - üvöltötte nagyapó, s utánaeredt. A mosómedvének azonban a retekkel együtt nyoma veszett.

Ponszuke nem hagyott fel csínytevéseivel: mind megette a padlizsánt, s a krumpliból is csemegézett.

- Most már aztán elég! - mérgelődött nagyapó, s csapdát állított, amibe rizsgombócot tett csaléteknek. Ezután elrejtőzött egy fa mögé. Hamarosan megjelent Ponszuke, s mohón nyúlt a gombócért, de a csapda a mancsára csapódott.

- Megvagy! - ugrott elő nagyapó. - Gúnyt űztél belőlem!? Most véged! - kiáltotta. 

Ponszuke megijedt, s könyörgőre fogta:

- Óh, kérlek, bocsáss meg! Eressz el! Ígérem, ezentúl mindig jó leszek...

- Hogy eleresszelek? Még csak az kéne! - azzal fogta a medvét, megkötözte és hazavitte.

- Megvan! Elkaptam! - köszönt be nagyanyónak. - Ma este medveleves lesz vacsorára...

Nyalta is a száját nagyapó előre, s egyben büszkeség töltötte el: a medve az ő veteményesének zöldségeiből lett ilyen termetes, húsa csakis finom lehet. Kapáját fürgén vállára vetette, s újra útnak eredt a levesbe való zöldségekért.

Nagyanyó sem volt tétlen, rizsgombócot főzött a finom leveshez. Amikor a rizs megfőtt, nagyanyó a dagasztóba öntötte, s verni kezdte a döngetővel. Ekkor a tornácon lógó Ponszuke így szólt:

- Nagyanyó, tudom, rosszat tettem. Estére leves lesz belőlem, nincs mese... Mégis, hadd enyhítsem bűnömet: engedd, hogy segítsek neked!

De nagyanyó így válaszolt:

- Csak meg akarsz szökni, tudom én!

- Ugyan, eszem ágában sincs! - vágta rá gyorsan Ponszuke. - Ha nem bízol bennem, elég, ha csak a kezemet szabadítod ki, a lábamat hagyd megkötözve...

- No, jól van, nem bánom... - esett meg a medvén a nagyanyó szíve. De amikor leoldotta kezéről a kötelet, úgy megszánta a mosómedvét, hogy a lábáról is levette azt.

-Óh, anyóka, micsoda érzés! - mondta Ponszuke. - Nem telt el egy perc, felugrott, s megragadta a döngetőt: a rizspaszta helyett azonban nagyanyót kezdte verni. 

- Hagyd abba, de azonnal! - kiáltozta rémülten nagyanyó.

De Ponszuke tovább ütötte az anyókát.

- Lesz nagy meglepetés, ha az öreg hazaér! Medveleves helyett nagyanyóleves lesz a vacsora! - kacagott, s nagyanyót a földre terítve futásnak eredt.

Nagyanyó eszméletét vesztette. Mikor nagyapó hazatért, teljesen kétségbeesett:

- Ó, nagyanyóm! Miért kellett hinned annak a medvének?! - siránkozott.

Ágyba fektette gyorsan, és hideg borogatást tett a fejére. Hamarosan megjelent náluk Pjonkicsi, a nyúl is, hogy segítsen nagyanyónak, hálából azért, amiért minden nap friss répát kap tőle.

- Ó, te szegény nagyanyó. Jól elbántak veled - mondta. - Mit képzel ez a medve? No, majd én móresre tanítom! - folytatta, s egyenesen Ponszuke barlangjához ment. Tüzet rakott előtte, s jókedvűen, mint aki semmiről sem tud, halat kezdett sütögetni nyárson, Ponszuke egyik kedvenc eledelét.

Ponszuke korgó gyomorral ébredt. Orrát megcsapta a sült hal fenséges illata, s máris fente a fogát a finom falatokra.

- Nem adnál belőle? - szólt oda a nyúlnak.

- Rendben van, de csak akkor, ha viszed a rőzsémet - hangzott a felelet.

- No, nem bánom, de akkor ugye kapok a halból?

Pjonkicsi odadobott neki egy angolnát. A medve hátára vette a rőzsét, s elindult a hallal a kezében az ösvényen. A nyúl követte, s egy kis idő múlva kovaköveket kezdett pattogtatni. egy szikra rápattant a rőzsére.

- Mi ez a pattogás? - kérdezte Ponszuke.

- Semmi különös. Csak zúg az erdő, s a madarak csiripelnek. Menj csak nyugodtan.

Közben a rőzse meggyulladt, lángba borult, és sercegve érgni kezdett. Ponszuke megint hátraszólt:

- Ugyan mi ez? Megint az erdő és a madarak?

- Igen - mondta neki a nyúl. Hanem akkor a rőzse már nagy lángokkal égett.

- Jó ég! A hátam! Égek! - kiabálta a medve.

- Ne félj, nincs semmi baj! A Hátégető Hegyen vagyunk, azért égsz... - magyarázta Pjonkicsi.

Ponszuke azonban eszeveszetten rohanni kezdett:

- Segítség! Égek! - vágtázott a folyó felé.

A nyúl utánakiáltott:

- Nagyanyónak sokkal jobban fájt, amikor elpüfölted!

Másnap reggel Pjonkicsi egy nagy bödön mustárral újra Ponszuke barlangjához ment.

- Jó reggelt! - köszönt be. - Látogatóba jöttem. Bemehetek?

- Rettenetesen ég a hátam - jajgatott Ponszuke.

- Hoztam rá jó gyógyszert, bekenlek vele - mondta a nyúl, s máris kenegetni kezdte. A csípős mustár azonban még jobban égette a fájó hátat. Pjonkicsi gyorsan elköszönt:

- Ugye tudod, hogy nagyanyó sokkal jobban szenvedett, amikor úgy elpüfölted?

A nyúl bosszúja azonban még közel sem ért véget. Harmadnap horgászbotokkal állított be.

- Nos, mi a helyzet? Gyógyul a seb?

- Még fájdogál és éget - válaszolta Ponszuke.

- Mi lenne, ha ennél valamit? A halhús gyógyítja a sebet... - ravaszkodott Pjonkicsi. 

- Milyen jó ötlet! Ha halat eszem, még a fájdalmamról is megfeledkezem! - lelkendezett a mindig torkos Ponszuke.

Pjonkicsi örült, hogy minden a terve szerint halad. A csónakokat már előző este előkészítette: a kisebbik fából készült, a könnyen süllyedő pedig vályogból.

- Na, melyiket választod?

- Ezt - mutatott Ponszuke a nagy vályogladikra. - Kell a hely - magyarázta. - Sok halat akarok fogni, hogy kedvemre lakmározhassak...

Evezni kezdtek, s egykettőre kiértek a nyílt tengerre. Jó messzire a parttól horgászni kezdtek.

- Ó, remek! - kiáltotta Ponszuke, mert csónakja gyorsan tellett a kifogott halakkal.

A ladik azonban az egyre növekvő súly alatt hirtelen mállani kezdett, szívta magába a vizet.

- Jaj nekem! Süllyed a hajóm! Süllyedek! - kiáltozott Ponszuke. - Segítség! Nem tudok úszni, mi lesz velem?

A ladik lassan süllyedt, s a halak mind visszaugrottak a vízbe.

- Hé, halacskák, ne hagyjatok itt! Mentsetek meg! - kiáltozott fuldokolva Ponszuke. A halak azonban rá sem hederítettek.

Pjonkicsi a visítozásra gyorsan odaevezett. Evezőlapátját nyújtotta, mint aki segíteni szeretne. Ponszuke nyúlt is érte, Pjonkicsi abban a pillanatban ütlegelni kezdte.

- Ugye emlékszel, hogy nagyanyó sokkal jobban szenvedett, amikor úgy elpüfölted...

- Bocsáss meg! Ne verj! - könyörgött Ponszuke. - Őszintén ígérem, soha senkihez nem leszek rossz többet. Mentsél meg, kérlek, még most az egyszer!

Ponszuke ezúttal valóban bűnbánóan esedezett.

- Na jól van, segítek... De ahogy hazaérünk, ezeket a szavakat nagyapóék előtt is megismétled! Bocsánatot kell tőlük kérned!  - s ezzel Pjonkicsi a medvéd a csónakjába emelte. - Nesze, egyél, lakmározzál egyet! - mutatott a halasbödönre.

Ponszuke illedelmesen megköszönte a segítséget, s jóízűt evett. Ahogy hazaértek - ígéretéhez híven -, így borult le:

- Nagyapó, nagyanyó, kérlek, bocsássatok meg! Rossz voltam, de ezentúl mindig jó leszek! mindenben segítek!

Így történt, hogy Ponszukéból kedves, segítőkész medve lett: együtt művelte nagyapóval a földet, együtt látta el nagyanyóval a ház körüli teendőket. Mindig örömmel segédkezett. Azt, hogy nagyanyó is és Ponszuke is kiheverte az ütéseket, rizstésztadagasztással ünnepelték meg: csakúgy dagadt a paszta, s míg verték, Ponszuke és Pjonkicsi felváltva énekeltél:

"Együtt verjük a pasztát,

Együtt eszünk finom tésztát:

Ez az igazi boldogság!"

Vége