Művészet

Kézművesség

A Japán történelem előtti kor művészete már alig ismert, a legrégibb pattintott kőeszköz a pleisztocén korból való. A csiszolt kőkorszak i.e. 300-i.e. 200-ig tartott, ekkor jelent meg a sötétbarna és vörösesbarna zsinórmintával díszített agyagedény, e zsinórdísz japán neve alapján nevezik a kort Dzsómon-kultúrának. A Jajoi-korból (i.e. 2-i.e. 3.század) származnak az első fémtárgyak, valamint szövött anyagok, kőkoporsók, s az elhunytak személyes használati tárgyai is előkerültek.

A nagy sírdombok kora Kofun-kultúra (i.e. 3-i.e. 4.század) néven ismert, a sírhalom többréteges körkörös építmény, a tetején és körülötte elhelyezett agyagfigurák (hanivák) híres embereket, használati tárgyakat, bronzharangokat, állatokat ábrázolnak. Ezek az első dokumentumok a kor szokásairól. Az Edo-korban a lakkholmikat gyakran díszítették aranyfüsttel, s divat volt a kerámia is. A képen egy Dzsómon-kori váza látható.

Építészet

Az Aszuka-kultúrában honosodott meg a buddhizmus, ami nemcsak vallási jelentőségű volt, hanem magával hoza a kínai civilizációt is. Fellendült a templomépítészet, a kegyhelyek száma megnőtt. Ebből a korból származó építmény a Nara közelében épült Horjúdzsi-templom, ami (1949-ben leégett). A többször restaurált műemlékek máig őrzik az ősi kínai faépítészet jellegzetes vonásait. Az épületek aszimmetrikus elrendezése viszont tipikus japán vonás.

A Nara-korszak építészetében is megőrizte a Tang-hatást, mivel a város alaprajza sakktáblaszerű. A hagyományok őrzője a sintó vallás volt, egyszerű szerkezetű szentélyeivel, a tetőzetet mélyre süllyedő oszlopok tartották.

A Heian-korban (794-1185) Heiankjó (Kiotó) város is a Tang-hatás alapján épült fel, és megszületett a nemzeti művészet. A japán arisztokrácia igénye igyekezett ellensúlyozni a szerzetesek kizárólagos befolyását a kultúrában. A virágzó buddhizmus több ágra szakadt, közülük az ezoterizmus hozott új építészeti alapelveket. Már nem a szimmetria dominált, az épületek tökéletesen alkalmazkodtak a természethez. Ilyen pl. a Főnix-csarnok Udzsiban vagy az Amida csarnokok Kiotó mellett.

A Muromacsi-kor (1333-1573)a nevét Kiotó egyik negyedéről kapta, ahol az első sógun, Asikaga rendezte be palotáját. A zen hatás itt arisztokratikus kifinomultsággal keveredtett, pl. Kiotóban az Aranypavilon (Kinkaku), és az Ezüstpavilon (Ginkaku). Kialakulnak a mohakertek, az építészet szoros kapcsolatban áll a kerttervezéssel, amely régóta igen kifinomult művészet Japánban.

Japán mai építészete nemzetközileg elismert, olyan rangos 20-21. századi képviselői fémjelzik, mint Kenzo Tange, Tadao Ando, Kisho Kurokawa, Riken Yamamoto, Toyo Ito, Kengo Kuma, Shigeru Ban vagy Kazuyo Sejima (SANAA).

Szobrászat

A Nara-korszakban a buddhista művészet - főleg a fafaragás - egyre jellegzetesebb japán jegyeket mutatott.

A szobrászat kezdetben még idegen jegyeket hordott. Unokie és iskolája a Kamakura-korszakban Szung-hatásra realista és dinamikus szobrokat alkotott. A szamurájok nemcsak a politikában, hanem a művészetekben is vezető szerephez jutottak. A faszobrászat realisztikusabb lett.

A Heian-korban (794-1185) a buddhista szobrok eleganciája és titokzatossága már japán, és nem kínai vonatkozásokat mutat.

Az Edo-korban a szobrászatban a kisebb méreteket kedvelték, mint pl. a nekucefaragás, (a nekucék díszes kis csatfélék, a dohány- vagy pénzeszacskónak a ruhához erősítésére szolgálnak).

Festészet

A kínai Tang-hatás a festészetben csak nyomokban maradt fenn. A Nara-korszakban a hagyományos minták mellett megnyilvánuló realista irányzat pl. a 7-8. századi óriási táncmaszkokon (gigakumen), japán vonás.

A Heian-korban ábrázolták a sintó istenségeket egyenként. Sajátos fejelemeket összeillesztő technikát fejlesztettek ki, egy volt a dzsószó. Ez idő tájt alakult ki a dekoratív és elbeszélő jelleget egybeötvöző festménytekercsek japán iskolája. A nemzeti érzés megjelent a festészetben, tipikus forma volt a japán táj, a japán élet, a szokások a jamatoe stílusban. Szép példája ennek Gendzsi-monogatariemakinomo (hosszú vízszintes képtekercs) csodálatos betűivel, átlós irányú kompozíciójával, eleven színeivel. Fudzsivara no Takanobu a század végén különleges portréfestészetével tűnt ki.

Hokuszai: Csónakok a hullámokon, japán ukijonyomat

A Kamakura-korszakban a festészetet továbbra is a jamatoe uralta, a vízszintes tekercsek különböző legendákat, történelmi eseményeket, és hírességek életét ábrázolják, megelevenítő emakinomókkal.

A fellendülő tusfestés a Szung és Juan tekercsek stílusát idézi, de kifejlődött a japán természetábrázolás. Ekkor jelentek meg a kakemonók (függőleges tekercsfestmények). A 15. században az ajtókra, paravánokra óriási tájképeket festettek.

A Muromacsi-korban (1333-1568) a művészet virágzásnak indult. A zen buddhizmus, a természetes és dísztelen felületek hangsúlyozásával hatott az összes művészetre, ideértve a kertművészetet, az építészetet, és a teaszertartás szigorúan tiszta vonalvezetésű cserépedényeit. A tusfestés csúcspontját Szessú művészete jelentette. A képek mindössze néhány ecsetvonásból álltak, és Kínában is igen népszerűek voltak. Hamarosan a vezető szerep a Kanő-irányzaté lett, a sóguni műhelyekben felelevenítették a jamatoe festészet hagyományait (Tosza Micunobu és tanítványai: Kanó Maszanobu és fia).

A Momojama-kor (1573-1616) a művészet virágkorát hozta. A hadvezérek erődített várait fényűzőbben díszítették a Kanók (Kanó Eitoku, Haszegava Tóhaku). A kereskedői réteg kialakulása új ízlést hozott magával, a paravánokat a portugálokat ábrázoló egzotikus képek díszítették. Ekkor születtek meg az ujokije alapját jelentő zsánerképek. A kereskedő származású Tavaraja Sztócatu új díszítőstílust fejlesztett ki a jamatotéból, melynek csúcspontja Ogata Korin és később Marujama Ókjo művészete lett.

A művészek nem ismerték el Kínát, ezért a stílusát sem utánozták. Ike No Taiga a bundzsing festészet (feliratfestészet) legnagyobb képviselője, a kínai szellemi ideált a japán érzékenységgel párosította (1716-1783).

Az Edo-korszak (1615-1868) ukijonyomatait (a múló világ képeit) olyan művészek készítették mint Hokuszai, Harnubu, Utamaro, Hirosige. Témájukat edónak, a mai Tokiónak társasági életéből vették, koruk kurtizánjait és színészeit festették meg. Ezt a népszerű műfajt tömegesen gyártották fanyomatokon, a nyomatkészítés főként a 18. és 19. században virágzott. Ezek a nyomatok igen nagy hatást gyakoroltak az európai posztimpresszionistákra.

Hukoszai tájképe