Polgárháború

Az Angol-Ír Egyezmény kimondta Írország két részre szakadását. A protestáns többség lakta hat ulsteri megye Észak-Írország néven angol fennhatóság alatt maradt, a sziget többi huszonhat megyéje pedig Ír Szabadállam (Irish Free State) néven függetlenséget nyert, ám a Brit Nemzetközösség tagja maradt.

Az eredménnyel sokan elégedetlenek voltak, így például de Valera is, melynek következtében mind a Sinn Féin, mind az IRA két pártra szakadt. Az egyezményt támogató IRA-sokból lett az Ír Szabadállam első önálló hadserege, a Sinn Féinben pedig Arthur Griffith leváltotta miniszterelnöki pozíciójából de Valerát.

Mindez testvérháborúhoz vezetett, elkezdődött az egy éven át tartó ír polgárháború. Michael Collins-szal saját módszerével végeztek egykori tanítványai, Arthur Griffith-t pedig beteg szíve vitte sírba a háború alatt.

Az Ír Köztársaság

A polgárháború után Cosgrave miniszterelnökre hárult az ország újjáépítésének feladata. De Valera új pártot alapított Fianna Fáil néven, és elindult az 1927-es választásokon, ahol viszonylag jó eredményeket értek el. Az Ír Szabadállam - Kanadával és Dél-Afrikával együtt - ráveszi az angol kormányt, hogy elfogadtasson egy olyan törvényt, amely kimondja, hogy az államok eltörölhetnek bármely olyan törvényt, ami függetlenségük előtt lépett érvénybe. Ezzel a törvénnyel elméletileg az Angol-Ír Egyezményt is semmissé nyilváníthatnák, és ezáltal teljes függetlenséget nyerhetnének, ám Cosgrave nem teszi meg ezt a lépést.

Az IRA egyre erősebb lesz, és a kormánypárt (a mérsékelt Cumann na nGaedheal) megszorító intézkedései csak arra jók, hogy saját népszerűségét rombolják. 1932-ben a Fianna Fáil nyerte meg a választásokat, és de Valera miniszterelnök lesz. Ettől kezdve mindent megtett azért, hogy az angol befolyást a lehető legjobban minimalizálja, és hogy megszakítson minden angol kapcsolatot. Ez a gazdaság romlásához vezetett, Írország még nem volt felkészülve a teljes szabadságra.

1937-ben de Valera elfogadtatta a Köztársaság új alkotmányát, mely az Irish Free State helyett az Éire megnevezést használja Írországra, ugyanakkor kimondja, hogy az állam élén nem a király, hanem egy választott államelnök áll, a miniszterelnöki funkció helyét pedig a taoiseach veszi át.

A II. világháború Észak-Írországot is háborúba kényszerítette Anglia oldalán, Írország azonban semleges maradt. Az IRA azonban kollaborált a németekkel, fegyverkereskedelmet bonyolít le velük. Anglia szőnyegbombázása alatt Észak-Írország nem készült fel a légelhárítással, remélve, hogy Németországot csak Anglia érdekli, velük nem törődik. Tévednek: a németek lebombázzák Belfastot és Derryt, sőt a semleges Írország néhány városát is.

Az 1948-as választásokat de Valera pártja elveszíti, helyét a John Costello vezette koalíció veszi át. Costello ki akar lépni a Brit Nemzetközösségből, teljesen független államot akar. 1949 húsvétján el is éri a célját. Írország kilép a Brit Nemzetközösségből, és Ír Köztársaság néven elnyeri a teljes függetlenséget. Costello azt remélte, hogy ezzel az erőszaknak vége lesz Írországban, ám téved; az Ír Republikánusok az ideális köztársaságot az egész Ír-sziget egyesülésében és függetlenségében látják.

Éhségsztrájkok

1959-ben de Valera lett Írország köztársasági elnöke, és 1973-ig ő is maradt az ország első számú politikai vezetője. Az ország gazdasága lassan fejlődni kezdett, az IRA pedig még egy évtizednyi gerillaakció után lemondott az agresszív stratégiáról, és békés módszerekhez próbált folyamodni. Ezzel azonban nem minden tagja értett egyet, így 1969-ben az IRA kettészakadt, baloldali orientációjú ún. „hivatalos” szárnyra (Official IRA, OIRA), mely gyakorlatilag beszüntette működését, és „ideiglenes” szárnyra (Provisional IRA, PIRA), amely folytatja a szervezet hagyományait, és észak-írországi valamint angliai bombamerénylet-hadjáratokba kezd. Az angol kormány házkutatási-, kétségbeesett tüntetés-leverési- vagy megalapozatlan bebörtönzési akciói csak egyre erősítették az „ideiglenes” IRA népszerűségét. Újabb Véres vasárnap (1972) és egy Véres péntek következik, amikor a brit katonák ismét fegyvertelen embereket ölnek meg.

Az IRA és a brit rendfenntartók közti hosszú harc eredményeként 1973 és 1980 között 1398 ember veszti életét bombamerénylet, taposóakna vagy golyó által.

Az IRA-s foglyok a Maze börtönben kerültek, ahol a "soronkívüli" kategóriába tartoztak. 1976-ban az angolok eltörlik ezt a kategóriát, az IRA-s foglyok többé nem számítanak politikai fogolynak, a gyilkosokéval megegyező elbánásban részesülnek. A hírre több IRA-s fogoly visszautasította a rabruha használatát, pokrócot borítottak magukra, nem tisztálkodtak, nem borotválkoztak, sőt cellájuk falára vizeltek. 1980-ban foglyok egy csoportja éhségsztrájkba kezdett, a soronkívüli jogok visszaszerzéséért. A sztrájk lezárult, amikor ígéretet kaptak követeléseik teljesítésére, ám 1981 márciusában Bobby Sands vezetésével újraindult, miután kiderült, hogy az ígéretet nem tartják meg. Az akkori brit miniszterelnök, Margaret Thatcher süket maradt a foglyok követeléseire, és Bobby Sands kilenc társával együtt éhenhalt.

További merényletek

1984. október 12-én az IRA bombamerényletet hajtott végre a brightoni Grand Hotel ellen, mialatt Thatcher és pártja megbeszélést tart az épületben. Öt ember meghalt, sokan megsebesültek, a szálloda egy része ledőlt, Thatcher is csak óriási szerencsével maradt életben.

Ezt követően az angol kormány megpróbált megegyezésre jutni Észak-Írországgal, többek között beleszólást biztosít neki az észak-ír politikába. Ezt sem Észak-Írországban sem Írországban nem nézték túl jó szemmel. A merényletek folytatódtak, megtorlás megtorlást követ, egészen a kilencvenes évek közepéig.

Béketárgyalások

1993-ban az események minden résztvevője úgy gondolta, hogy ideje tárgyalóasztalhoz ülni. Az ún. Downing Street-i nyilatkozatban Anglia kijelentette, hogy nincs semmilyen „saját stratégiai vagy gazdasági” célja Észak-Írországgal, és kilátásba helyezte egy egyesült Írország létrehozását, amennyiben ez a döntés a többség döntését képviselné. Ez a kijelentés feldühítette az Ulsteri Unionistákat (UUP), akik azzal vádolták a brit kormányt, hogy eladja Észak-Írországot a Sinn Féinnek. A mérsékelt politikai pártok viszont örömmel fogadták a kormány kijelentését, mindkét oldalon.

Később a brit kormány pontosított, és fegyverletételhez kötötte a tárgyalások elkezdését. Bill Clinton amerikai elnök is bekapcsolódott a békekampányba, és megkérte az IRA-t, hogy hirdessen végleges tűzszünetet. 1994. augusztus 31-én az IRA ezt meg is tette, és bár nem mondta ki, hogy az végleges lenne, kihirdette a „katonai tevékenységek teljes leállítását”. Október 13-án az észak-ír protestáns félkatonai ernyőszervezet, a CLMC (az UVF-et és az UDA-t képviselő Combined Loyalist Military Command) is hasonlóképpen tett.

A brit kormány tárgyalási időpontokat egyeztetett a Sinn Féinnel, melynek vezetőjét, Gerry Adams-et a Fehér Házba is meghívták Szent Patrik-napra. A tárgyalások el is kezdődtek 1995-ben, ám sem a Sinn Féint, sem az észak-ír lojalistákat nem engedték a tárgyalóasztalhoz. John Major brit miniszterelnök ezt azzal magyarázta, hogy a szervezeteknek be kell szolgáltatniuk fegyvereiket, ahhoz, hogy a brit kormány komolyan vegye a végleges tűzszünetet. Az IRA dühös válasza: a fegyverek beszolgáltatása nem kezdődhet meg addig, amíg a tárgyalások eredményei nem tisztázódnak, a tűzszünetnek vége! 60 másodperccel a bejelentés után bomba robban Londonban, több millió font kárt és két emberéletet követelve.

1997-ben az új brit miniszterelnök, Tony Blair, bejelentette, hogy a tárgyalások elkezdődnek, a Sinn Féinnel vagy nélküle. A Sinn Féin ekkorra már túlságosan össze van fonódva a tűzszünetet felmondó IRA-val, így nem ülhet tárgyalóasztalhoz. Amikor az IRA látta, hogy Blair komolyan beszélt, és a tárgyalások tényleg elkezdődnek a Sinn Féin nélkül, tűzszünetet hirdetett, hogy az mégis résztvehessen rajtuk.

A tárgyalások menete igen lassú volt, hol az észak-ír, hol az ír felet kellett kitiltani néhány hétre a megállapodás megszegéséért. Végül többszöri nekifutásra, egy 24 órás tárgyalás után, 1998. április 10-én hajnali 5 órakor megállapodás született, amelyet a Nagypénteki egyezmény (Good Friday Agreement) szentesített.

Ez azonban nem jelentette az erőszak végét: az egyezményt ellenző, magát Igazi IRA-nak nevező csoport (Real IRA) bombamerényletekbe kezd.

Napjainkban

Az 1999 decemberében létrejött észak-ír kormányban Sinn Féin-tagok is voltak. 2000-ben, majd 2001-ben újra, Anglia felfüggesztette az észak-ír parlamentet, mivel az IRA nem hajlandó letenni a fegyvert. 2001 októberében az IRA elkezdte a fegyverek beszolgáltatását, 2002-ben viszont több incidens arra engedett következtetni, hogy az nem volt teljes, ezért újra felfüggesztették az észak-ír kormányt, melynek státusza jelenleg is függőben van.

Írország gazdasági helyzete az 1980-as évektől rohamosan fejlődik. A munkanélküliség eltűnőben van, az életszínvonal egyre magasabb. Az idegenforgalom a növekvő kelta-mániának köszönhetően soha nem látott méreteket öltött. Ma Európa fejlett országai között is az egyik leggyorsabban fejlődő ország.

A jelenlegi elnök Mary McAleese, a taoiseach pedig Bertie Ahern.