A színpad szivárványszínű füstben úszik, de teljesen üres. Egy kis csapat nevetgélő nőstény épp azon vitatkozik, vajon hogy fognak odakerülni a bandatagok, mivel nincs hátsó ajtó a színpad mögött. Az egyik azon a véleményen van, hogy ejtőernyővel dobják le őket, és beszabják a plafon, miközben a helyükre pottyannak, míg a másik inkább arra gyanakszik, hogy hatalmas fekete szárnyakat növesztenek, és azokkal repülnek be a sok rajongó feje felett.

Szegények biztosan mélyen csalódtak, amikor a No Thanx csak lazán felsétált a lépcsőn, a fiúk büszke arccal odaléptek a színpadhoz, majd a szétnyíló minitömeg bámuló szemei kereszttüzében felpattantak rá.

Nekem jobban is tetszett ez a szám, mint az eddig ismert darab. Egész pörgős, a szöveg is jó, na meg, ahogy a Szekér testvérek a gitárjaikkal felugrottak néha a levegőbe, majd menő-lazán pengettek tovább... Igazi, tini csajoknak való látvány.

A feszengő hadak is kezdtek rájönni, hogy nem hiába jöttek ide, a hangulat egyre oldódott, és a második számra már elkezdtek elöl pattogni és a fejük felett tapsolni. Ettől aztán a második sor nem látott semmit, így ők is pattogni kezdtek, majd beindult a folyamat, ahogy ez egy koncerten lenni szokott, és egy nagy adag ugrabugráló, tapsikoló, jókedvű fiatal énekelte a bandával az otthon már jól begyakorolt "Minden fejreál holnap, Ránk már senki sem szólhat..." szöveget.

.legyünk barátok örökké, de a szívem már a mamádé"
A harmadik szám is hasonlóan kezdődött, amíg el nem jött a refrén. Amint Erik a mikrofonba énekelte, hogy "...legyünk barátok örökké, de a szívem már a mamádé" többek hitetlenkedve néztek egymásra, vagy krónikus nevetőgörcsöt kaptak. A refrén ismétlésénél mindenki nagyon fülelt, és rájöhetett, hogy igen, jól hallott, ez volt a szöveg.

A harmadik számot a tagok bemutatása majd egy sikításos szavazás követte, arról, hogy játsszák-e el még egyszer a "másik nemzedéket". Az eredmény senkit sem lepett meg, sőt a hálás közönség mégy egyszer visszakérte a No Thanxet, akik most az első dalukat játszották újra.Talán abban reménykedve, hogy azt eddigre már elfelejtettük, és nem fog feltűnni senkinek, hogy csak három szalonképes számból áll a repertoárjuk.

Repültek a képek
A tizenöt perces koncertet egy minimum ilyen hosszú autogrammosztás követte, ahol a srácok leültek egy körbe, lefirkálták a neveiket, majd beszórták az őket gyűrűben körülvevő tömegbe. Ezt a műveletet még jó sokszor megismételték.

Én csak annyit vettem észre, hogy miközben békésen ülök, tőlük öt méterre egy széken egyszer csak a kezembe repül egy dedikált fénykép. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam. Bár voltak, akik még nálam is "profibban" vagy lehet, inkább pofátlanabbul csinálták a dolgokat. Többeknél egész köteg autógrammokat láthattunk, egy mellettünk elsétáló 110 cm-es, kedves arcú, szőke kislány, elképedt kérdésünkre azt mondta, hogy neki 9 darabot sikerült összegyűjtenie.

Jobb, mint a Tokio Hotel
Hát, tudjátok... Amikor meghallottam, hogy "magyar Tokio Hotel", én valami másra gondoltam. Konkrétan valami rosszabbra. Szóval, mondhatjuk, kellemesen csalódtam. Ki tudja, lehet, még a következő koncerten is ott leszek.

Az iwiw-en már napokkal a buli előtt hirdette a csapat hétfői "titkos" koncertjét. Hogy miért titkos? Mert így gyorsabban terjed a híre. Bejött a fiúk számítása. A neten közel 400-an regisztráltak és jelentkeztek a háromszámos villámkoncertre.

Galéria az első konciról:

	Mindent az 1.koncertről!!
".. Tini csajoknak való látvány Erik, az énekes bemutatta a bandát, aztán mindenki várta, hogy mi fog történni. A hangszórókból egyszer csak megindult a zene, de nem a már ismert "másik nemzedékkel", hanem valami egészen más szerzeménnyel örvendeztették meg elsőként a közönséget a talpig feketében, bőrben és ezüst halálfej-strasszokkal kivarrt pólóban muzsikáló fiúk. Életre kelt próbababák A Padláson fülledt meleg. Ruhatár sehol, de hamar találok egy asztalt, amit úgy tűnik, a közönség kinevezett kabáttartónak. A teremben tompa félhomály, a tömeg pedig mintha életre kelt próbababákból állna. Mindenkin halálfejek egész arzenálja, kockás és kiscsillagos hajpántok, nagy bogyós nyakláncok. Az első sorok teljesen telítve, fényképezőgéppel, kamerával, vagy legalább telefonnal felszerelkezett tizenévesekkel.				A másik nemzedék fejreállítja a mindent - No Thanx a Padláson A Padlás előtt piros hajpántos kislány sétál el, majd megy be az ajtón, miközben teljes beleéléssel magyarázza anyukájának: "Én nem vagyok emo! Én csak úgy nézek ki, mint egy emo! De igazából nem vagyok az! Egyáltalán nem vagyok az!" Halványan kuncogok magamban. ÉN biztosan nem néztem volna emonak. Aztán egy kis csapat lányka tűnik fel a járdán. Tornacsuka, tankcsapdás póló, oldaltáska. Átlagéletkor: 12 év. Kicsit telefonálgatnak csapatuk elveszett tagjai után, majd együtt besétáltak az ajtón.