Képtáraim-régebbi
1976. - 2007.
Újabb: 2008. - 2022.

28. Beryl naplója 8.

11. nap

Az Almás-ér egy jókora holtág a túloldalon. A második átjárónál letértünk a töltésről, és az erdőn átvágva az ér partján táboroztunk le. Itt vagy hatvan méter széles a holtág, és a széle erősen be van nőve sással, vizitökkel, kolokánnal, a vízszint alatt hínárral. Na, ha itt nem szakítok be pár blinkert, akkor sehol, gondoltam.

- Majd ne a növényesen keresztül akard kicibálni - magyarázta az Öreg - hanem két tökös közti nyíláson. Van elég hely rá, és magasan tartott botspiccel irányítsd. Az ilyen vizeken be van kalkulálva a veszteség. 

- Az is, ha a kedvenc tandemedet szakítom be? 

- Juci, tőled azt se sajnálom; de ha elakadsz, és a közelben vagyok, szólj, hogy inkább én szakítsam be.

Damon bácsi leparkolt egy kellemes helyen, kirakott a csomagtartóból némi száraz bükkhasábot, és három jó klacikot – ülőkének, - elkészítette a tűz helyét, és elindult nyársakat vágni.

- Még azt se tudjuk, fogunk-e valamit…

- Persze, hogy fogtok. Jó víznek látszik; csak úgy fogjatok, hogy nekem is jusson.

- Ez az erdősáv gátvédő? - kérdeztem - idősnek nézem; hamarosan letermelik, mi védi utána a gátat a felújítás befejezéséig?

- Ha jól megnézed, keményfás - Tölgy-kőris-szil ligeterdő - maradéka, köztük, a kubikgödrökben sok fűz és hazai nyár van. Ilyen helyeken én úgy terveztem a véghasználatot, hogy nem tarra, hanem hosszában kettéválasztom, az egyik pásztában kivágatom az összes puhafát, - a keményfából csak a betegeket - aztán majd felnő magától az újulat; részint berepüli maggal a lábon hagyott állományrész, részint kisarjad a levágott fák gyökeréből, tuskójáról. A sarjról nőtt fa ugyan csekélyebb értékű, mint a magról kelt, de itt nem a fatermesztés az elsődleges cél, hanem a gátvédelem. Nincs most piaca az ipari fának; a legjobb - hegyvidéken nőtt - kocsánytalan tölgy rönkje kivételével, tehát úgyszólván mindegy. Aztán, ha a levágott pásztában megerősödik az újulat, a másik pásztát is ugyanígy levágják. A keményfák majd a harminc-ötven év múlva esedékes véghasználatkor lesznek vágásérettek, de ha még tovább tartják, az se baj.

- Eredeti elképzelés… ki találta ki ezt a felújítási módot?

- Én. - mondta az Öreg szerényen - A gazdálkodó - a vízügy - ugyancsak kapott rajta.

- A természetvédelem mit szól hozzá? 

- Itt semmit nem szólhat. Ez nem tartozik a tájvédelmi körzetbe. Egyébként érdekes egy alakulat; az egyik rendszerváltást túlélt TSZnek volt egy, vagy 40 hektáros, az üzemtervezéskor 15 éves nemesnyáras erdőrészlete, alaposan kiritkult, becserjésedett állapotban. A lejáró terv szerinti vágáskora 25 év. Tehát elő kellett írnom tarvágásra és mesterséges felújításra, bár beláttam, hogy a felújítás többe kerülne, mint amiért a kivágott fákat el lehetne adni. Levittem hát a korát 14 évre, hivatkozván arra, hogy leginkább a pótlások során bekerült fák élnek - mint ahogy úgy is volt. Az erdőfelügyelő és a gazdálkodó egyetértett, csak a természetvédő tombolt, hogy nem lehet, elő kell írni tarvágásra, és felújításra őshonos fafajokkal. Tehát azt írtuk a jegyzőkönyvbe, hogy természetvédő hatáság és az erdőfelügyelet igazgatóival terepi bejárást tartunk, és döntsenek a fejesek. Azon a bejáráson úgy tűnt, a természetvédő az erősebb hatóság - ugye, mindig az erősebb kutya ba… rátságtalanabb - és az a döntés született, hogy le kell vágni, és felújítani mesterségesen, őshonos fajokkal. A terv elkészült, minden érintett aláírta - aztán valami határozat folytán az állam kisajátította a területet, és a kezelője a nemzeti park lett. Na, akkor óbégattak csak a természetvédők igazán, hogy vissza az egész, az a munka elviszi a költségvetésüket, jó volt az eredeti előírásom. De akkor már el volt fogadva az ő javaslatuk. Mondtam is nekik, röhögve, hogy beleestek a saját vermükbe… Most egy bozótos van az erdő helyén, kiszáradt, kérgüket vesztett fákkal, és aki arra jár - ha a révtől jön az ember, csak ott tud bejutni - az mind megtudja a révésztől, hogy az ott a Nemzeti Park firmája, így erdőgarázdálkodnak ők…

- Na igen, könnyű lett volna a más farkával verni a csalánt; személyi következménye nem lett?

- Annyi, hogy első tárgyaló partnerem áthelyezését kérte másik nemzeti parkhoz, itt annyian kiröhögték.De a híre követte, ott se sokáig maradt; most papírtologató a harmadik megyében egy kormányablaknál.

- Tehát maradt köztisztviselő, és azért a jó fizetésért semmi hasznosat nem csinál.

- De legalább kárt se; á, ezek mind valakinek a valakijei, nem lehet őket csak úgy jó fizetés nélkül hagyni. Merre akarsz menni, fel, vagy le?

- Merre van itt a tavon a fel? 

- Holtág, és míg le nem fűzte magát, itt délnyugatnak folyt; tehát jobbra.

- Akkor arra; és, ha együtt mennénk? Amelyikünk épp akasztott, annak a másikunk segít megszákolni.

- Ha kétfelé megyünk, dupla esély; nincs ebben akkora nagy hal, hogy szák nélkül ne lehetne kivenni.

- Arra gondoltam, még három napot vagyok nálad, annyival is többet lennénk együtt… - Öreg szó nélkül felvette a szákot, és elindult előttem fölfelé a keskeny csapáson - ja, te akarod leszedni előlem a pókokat.

- Ja - vigyorgott hátra - vedd valami hasznomat. - Volt egy keskeny ösvény be, a vízhez; befordultam rajta, és itt már megismertem a helyet, ahol sok éve is pergettem. Még emlékeztem az Öreg figyelmeztetésére, hogy itt laposan tartott bottal kell dobni, ha nem madarat, hanem csukát akarok fogni.

- Jó - mondta a hátam mögött az öreg - látom, még nem felejtetted el.

- Vagy te sugalmaztad; menjél, dobjál te is, kell pár hal, ha sütni akarunk. Ha kell a szák, kiáltok.

Vagy egy kilométert mentünk a parton, így egymást előzgetve, és mire visszaértünk Damonhoz, már volt négy csukánk. Hát, szák egyikhez se kellett, de úgy hetven deka és kiló közöttiek megvoltak. Damon hozzá is látott megpucolni. - Fogjatok még hozzá egy párat - bíztatott. Persze, úgy is tettünk… Mire még kettővel visszaértünk, a halak már nyárson voltak a parázs fölött, Damon jókora darab szalonnájából szorgalmasan csurdított is rájuk.

- Szépen irdaltad - dicsérte meg az Öreg, aztán öntött nekem egy kupicza Babarackot, és nekiállt a két halat megpucolni.

- Az egyiket elvinném, ha nekem adjátok. 

- Persze, Damon; ez jó lesz?

- Jó hát; de a másik is, amit épp pucolsz.

- Jobb, ha magadét te teszed rendbe…

- Rendes vagy, Öreg; na, adom a poharakat, inkább a bort igyátok.

- Juci, bort, vagy még a pálinkát?

- Ha te borozol, akkor én is; eg, Öregem!

- Ha négyre akarunk Hubi pincéjéhez érni, mikor kell innen indulnunk?

- Negyedkor elég; akkor nem kell rohannunk, mehetünk kényelmesen.

- Jó; mi kisétálunk a töltésig, ott ülünk be hozzád.

- Akartok még fogni párat? 

- Á, dehogy; kifogtuk a kvótát. Már be is írtam. 

- Jól esik gyalogolni ezen az erdei ösvényen - tettem hozzá - finom illat van, és végre szép idő. Ez az erdősáv meg alig ötven méter széles, de érdekes vegyes korú, vegyes záródású kubikgödrös állomány. És szép nagy fák vannak benne. Tényleg, szilt egy darabot sem láttam, de mintha említetted volna.

- A természetes erdőtársulás itt a Tölgy-kőris-szil ligeterdő; a szil nagyrészt kipusztult, még a múlt évezredben. Vénic lehet közte néhány kisebb példány; de Kisköre óta lassan átalakul puhafás ligeterdővé.

- Hogy mióta?

- Kiskörénél épült a duzzasztómű a Tisza-tó feltöltése céljából; az visszaemelte a felső folyás vízszintjét. Voltunk a Halott Erdőhöz anno dacumal, kislány korodban. Mutattam a Hosszútó vizében a kiszáradt korainyár ültetvényt, az annak a hatására történt.

- Hát, azt nemigen értettem, mit keres egy halott erdő a tóban…

- A lecsapolások után a tó kiszáradt. A tavaszi áradások során a folyó rendszeresen feltöltötte, de a víz nyárra elszökött belőle. Valamelyik nagyokos kitalálta, a folyót szűkebb gátak közé kell szorítani, így a Hosszútó el lett zárva a tavaszi árvizektől, és mert holtág volt sokáig, lápos réti talaja humuszban gazdag, jó termőhelyként lett meghatározva; erdősítésre került. Akkoriban jöttek divatba a nemesnyárak - a hazai feketenyár és az amerikai cottonwood, azaz gyapotfa hibridjei - a korai nyár tűnt a legalkalmasabbnak a telepítésre. Meg is nőtt az szép nagyra, de mielőtt a vágásérett kort elérte volna, elkészült a kiskörei duzzasztó, és az megemelte a vízszintet. A Hosszútó ismét feltöltődött, a medrébe telepített faültetvények elpusztultak - több másikkal együtt. Végül is csak az államot érte kár, azért meg nem kár…

- Gyapotfa alatt a kanadai Populus deltoidest érted, ha jól gondolom. 

- Jól hát. 

- Meg emléxem, hogy elmentünk egy erdőrészletbe, ahol nemesnyár fajtakísérlet folyt. Nos, azok a nyárak pont olyan parázna természetű fajták, mint a berkenyék, és mutattál több érdekes spontán hibridet.

- Olaszoknál foglalkoznak is a spontán hibridek megfigyelésével, és fajtajelöltek termesztési kísérletével.

- Magyaroknak nem érné meg? 

- Itt is voltak próbálkozások… pl. a „Kopecky", a „Pannónia” Magyar kultivárok; álljunk félre, jön Damon.

Az UAZ elhúzott mellettünk, és megállt. - Beültök? 

- Á, a gátig még sétálunk. Ott várj meg. 

- Hát jó. - Nem nagy séta volt hátra, tán kétszáz méter se. Az Öreg még annyit mondott, hogy míg dolgozott, ahol lehetett, ő a hímvirágú fajtákkal tervezte az erdősítéseket; az nem szöszöl, azért.

Szinte egyszerre érkeztünk Hubival a pincéjéhez.

- Lejössz, Démon? 

- Minek mennék; bort úgyse ihatok, pincét meg láttam már eleget.

- Waidmannsheil, Grófnő! Előremegyek, én tudom, hol vannak a kapcsolók. A lépcső kicsit meredek, hát csak óvatosan gyere. Öreg, add ide a demizsonokat, hogy tudj kapaszkodni, ha kell. 

Végigsétáltunk vagy két pinceágon, Hubi lelkesen magyarázott közben. Néha bele is kellett kóstolnunk valamelyik borba, és mindegyik jobbnak tűnt az előzőnél. Na, hát szakképzett vincellér, csak tudja saját borai értéksorrendjét… 

- Öreg, ez jó lesz egynek? - kérdezte a második pinceág vége felé. 

- Jó hát. Ha jól érzem, a múltkor is ez volt az egyik, amiből vittünk. 

- Ja; ez a bor, de másik hordó. Szívd meg a demizsont, én meg a másikat. - Először persze engem a másikból is megkínált, amiből adni akart, és várta, hogy rábólintsak. Végül még egy butellát is megtöltött, és a kezembe nyomta. 

- Itt lenn ennyi elég volt, úgy gondolom. Ezt majd fenn, a padkán. Öreg, a Démon elfogad egy palackkal? 

- Elfogadna ő kettővel is… 

- Na jó, akkor nagy palackkal kap; ezt szívd tele neki - adott egy kétliteres petpalackot, amit továbbadtam.

- A gyertyafényes pince azé' hangulatosabb - súgtam az Öregnek, ahogy előre indultunk.

- Persze, de ilyen világításban jobb dolgozni.

A lépcső fölfelé is meredek volt; úgylehet, ha még egy pohárral megiszunk, még meredekebb lenne.

- Ha az ember a pincében elvéti a mértéket, a kinti friss levegő fejbecsapja - magyarázta Öreg - egyszer télen, úgy karácsony előtt jöttem lefelé a faluba a pincesoron át; akkor még beosztott erdész voltam, és a kerületvezető erdész úr - akkori főnököm - rám szólt a pincéje ajtajából:

- Na, nincs szökés, gyere csak ide! - a kezembe nyomta a lopót - tudsz ezzel bánni? 

- Persze. 

- Na muti! - A pincében rajtunk kívül még négy idősebb úr volt; az erdész úr bemutatott nekik, hogy ez a lókötő a segéderdőszöm. Ők is bemutatkoztak - egy debreceni professzor, egy nyíregyházi orvos, és két tanár, valamennyien vadászok. Megszívtam a lopót a nyitva lévő hordóból, és ahogy illik, félkézzel, jó magasról engedve megtöltöttem a poharaikat. Az erdész úrét is, persze. Kaptam egy méretes csuprot, amiből nekem kellett innom. A vendégek nagyon szaporázták, alig győztem újra szívni a kiürülő lopót. Aztán felfigyeltem, hogy az erdész úr az első korty után a poharában maradó bort egy háta mögötti hordón lévő fennállóba önti. Úgy a második pohár után a háta mögött követtem a példáját - s bizony, igen jól tettem.

Jó két óra múlva, már sötétben indultunk lefelé - meredek volt az út, csúszott is rendesen - a vendégek estek is akkorákat, mint egy ólajtó. Az egyik tanár fel se állt, nadrágféken csúsztatta magát - kisvártatva a másik is..

- Látod, komácskám - mondta az erdész úr csendesen - ezek mind első emberek, nem olyan csóró kis falusi éhenkórászok, mint mink vagyunk. De mi két lábon járunk, ahogy embernek való, ők meg négyen se...

Leértünk a faluba, az eddig négykézlábalók is felálltak az egyik lámpa alatt.

- Tanár úr, véres a keze – mondtam az egyik tanárnak, mert a tenyere csupa vér volt.

- Na, hát összetört benne az a qurva pohár, mikor elestem.

- Milyen pohár volt a kezében? - kérdezte az erdész úr.

- Amiből a pincében ittunk. Elhoztam, remélve, hogy az utcán megkínál minket a demizsonból a segédje, amit hoz. - Az erdész úr erre már nem szólt semmit, csak nyelt egy nagyot; de a professzor úr kontrázott: 

- Az az én demizsonom, haza akarom vinni. Ménem kértél még a pincében, mikor kérdezték.

- Urak, öt perc a házamig, addig bírjátok ki, otthon is van borom – javasolta az erdész úr.

- Ott már nem ihatunk, ott vár minket a prof felesége. Így is szóvá teszi, hogy kissé spiccesek vagyunk.

- Dehogy vagyunk spiccesek - mondta a professzor úr - részeg disznók vagyunk. Segéd, ne röhögjön!

- Mi sem áll tőlem távolabb - nyomtam a professzor kezébe a demizsonját - itt már nem csúszik az út.

- A kocsimig azért elhozhatná. 

- Kár lenne érte, ha elesnék és összetörne. Meg innen én amarra megyek.

- Miért esne el… most mondta, itt már nem csúszik. 

- A röhögéstől. 

A pince előtt Hubi és az Öreg leült az ajtó melletti egyik kőpadkákra, a másikra Damon bácsi pokrócot terített: - Grófnő, erre üljön, hideg a kő; ezt a palackot tényleg nekem hoztátok? 

- Á, a szomszédodnak.

- Hát, köszönöm. Az imént itt ment el a vén Pepe, úgy megivott volna egy pofa bort… de nem mer ezen a lépcsőn lemenni. Ha visszatér, ebből megkínálom. Persze, hogy nem ismeri, Grófnő. Kilencven felé jár a vénember, velünk volt figuráns, egy nyáron át, amikor nyugdíjba ment. Ja, favágó volt; és rabsic, azaz orvvadász. Egyszer le is bukott, a rendőrök akkor nagyon megverték. Vagy egy hétig nem tudtuk, mi van vele, aztán csak előkerült. Tele vót kék-zöld foltokkal. Kérdeztük, mi történt? Aszonta, leesett a lépcsőn. Ugyan Pepe bá, tudjuk, a rendőrök vendége volt. Ja, mondta, volt ott egy lépcső, ott mindig le kellett esni. Elvették két ócska puskámat, a fene egye meg; nem maradt, csak három. 

- És erre fog visszajönni? 

- Nem biztos, legalább is kérdezte, mikorra várható, hogy feljöttök.

- Menj utána a kocsiddal, Damon, és hozzad vissza. Hozok fel neki egy palackkal - és Hubi lement azon a hülye lépcsőn megint. Igaz, a lépcsőzés egészséges… lehet, attól ilyen fitt az öregúr.

- Is - mondta az Öreg - meg a Dia is rendesen karban tartja. 

- Ja; mint a húga téged.

Damon egész hamar visszaért. - Grófnő, ő Pepe bácsi, régi figuránsunk.

- Isten éltesse, Pepe bácsi! - köszöntöttem. 

- Téged is, szép nagylány! Mondta ez a Démon, hogy szép vagy, de hogy ilyen tündér, azt nem. 

- Öregedő tündér vagyok, félig a boszorkányosodás útján…

- Húsz évesen öregedő? Áberwaß… 

- Csak tizenkilenc és fél; fel kell tenni azt a pápaszemet.

- Nincs nekem pápai szemem; hát, vadászni már nem tudnék, de arra még jó, hogy a szépet meglássam.

- Isten hozta, Pepe úr! - ért fel Hubi a borral, és egy pohárral, amit az öregúr kezébe nyomott.

- Na, mindenkinél van pohár? Egészségünkre!

- A tiedre is, kolléga úr! Köszi a bort, és a látványt.

- A látványt ne nekem köszönje, Erdősz úr hozta ide.

- Azt igen jól tette, de öreg ő ilyen leánykához. Még a neve is az ebben a faluban.

- Nem baj, Pepe bácsi; a fő, hogy mi fiatalok vagyunk.

- Az ám! Ha még eccer hetven éves lehetnék… 

- Mi lenne akkor, Pepe bácsi?

- Nem bácsinak szólítanál; ja, de akkor kollégám nem kűtte volna Démont utánam, és nem találkozunk.

- Aztán mitől vagyunk mi kollégák? 

- Te is épp olyan vadorzó vagy, mint én voltam, csak te engedéllyel. 

- Nagy különbség… 

- Ja, hát én nem gyűtök csontokat, mint ti. Engem csak a hús érdekelt.

- Akárcsak az Öreg - morogta Hubi. 

- Öregnek abban igaza van - mondtam - az emlék hordozhatóbb, mint bármekkora agancs, a húsból meg igen jókat tud főzni.

- Dia is nagyon jól főz - kontrázott Hubi - és Ari is, ha az Öreg hagyja.

- Van, amit ő főz jobban - vette védelmébe párját az Öreg - az én reszortom többnyire csak a hal és a vad.

- Vadászol még egyáltalán, Erdősz úr? 

- Oly kevéssé, hogy szinte szóra se érdemes; de vadhúst kapok Hubitól is, az Elnök úrtól is, és hoz a feleségem is a bátyjától - Kockás sógortól - ha meglátogat.

- Gyöngyvérkéd remek asszonyka - szólt bele Pepe bácsi - többször behívott egy jó pofa borra, ha felétek jártam. Olyankor mesélnem kellett mindenféle rapsic kalandokat.

- Pepe bácsi, ha még emléxik a Gonosztető alatti nagy vadkanra; elmesélné a grófnőnek?

- Neked, aranyom? - nézett rám - Persze, de a torkom porzik a sok beszédtől; tőccs egy pohárral, Hubi! Szóval a Rakottyás-gödör mellett cserkésztem fel a Gonosztetőre - még öreg erdő volt ott akkoriban - mikor egy hatalmas vadkant pillantottam meg, lassan turkálva haladt a szomszédos, erdeifenyves erdőrészletben kifürdött dagonyák felé. Gondoltam, elvágom az útját, és a gerinc alatt megvárom; igen ám, de arra a tavalyi avar zörögni fog a bakancsom alatt. Nincs mit tenni, levettem, és görnyedve, meztélláb osontam az elvélt találkozási pont felé. Oda is értem csendesen és időben; egy vastagabb törzs mellé húzódtam, kibiztosítottam a 6,5x55 "Carlgustáv" stucnimat, és vártam a kant… de mivel nem jött, a lövésre fogott gewehrrel óvatosan elé indultam. Már ott jártam, ahol az imént turkált, ott volt a friss disznószar is, csak a kant nem láttam. Na, az meg hová tűnt ilyen hirtelen; el csak nem repülhetett... de mindegy, ha nincs hát nincs. Elzártam a biztosítót, és visszamentem a bakancsomért. Tán vagy öt lépésre voltam tőle… hát nem a bakancsomból ugrott ki az a nagy vadkan?!

- Pepe bácsi, ha nem ugrik ki, és nem veszi észre, még agyontaposta volna, ha belelép a bakancsába.

- Észrevettem volna, olyan kemény sörtéje volt, mint a drótkefe.

- Hihetetlen sztori… Nagy vadkanra 6,5ös lőszerrel?

- Azzal hát. Tudtam én lőni, és mindent fültövön lőttem. Ha messzebb volt a nekem biztonságos távnál, inkább nem lőttem rá. Rapsicnak helyben kell marasztania a zsákmányt, nem játszhat utánkeresősdit, mert akkor őt is utolérhetik.

- Azt hittem, a bakancsban elbújó vadkan hihetetlen - mondta Damon bácsi.

- Mé'; nem láttál még vaddisznót bakancsban elbújni? 

- Nem én. 

- Na látod, milyen jól elbújt… 

- A Verest azt ismertétek? - kérdezte Pepe bácsi, megalapozván az újabb mesét.

- Többet is: a veres Mogyorót, a veres Patkányt, a veres Piroskát…

- Olyan sok volt? Akire gondoltam, az elég patkány volt, nyugodjék.

- Akkor hagyjuk nyugodni, Pepe bácsi. Igyunk még egy pofa bort inkább; a Piroska nem a dolgozód volt? 

- Volt egy Piroska a csemetekertemben is, de a patkány, akit Pepe bácsi kérdez, egy környékbeli TSZ erdésze és párttitkára volt. A másik - a névrokona - az én kerületembe először TDT traktorral került - a TDT? Az a Tajga Dízel itteni neve volt, a szovjet ipar büszkesége. Trailer hozta ki a falu végére, ott egy üres placcra állíttattam, ahol nincs útba senkinek. 

- Hát a vezetője? - kérdeztem a trailerest, aki leállt vele a platóról. 

- Hétfőn reggel jön; idetalál, de azt üzenték, ki kéne menni vele a vágásba, és megmutogatni neki a közelítőnyomokat. Veres a neve, de a műszakin Piroskának becézik. 

- Ezexerint nem egy farkas…

…Hétfőn reggel Veres vett a falusi boltban egy finom, foszlós fonott kalácsot. Vett mellé egy májkrémet, egy tubus borotvahabot, egy zacskó nápolyit, és egy ampulla vegyigyümit, amit ott helyben be is kapott. Tillárom haj, szép az élet, gyerünk dógozni!

Piroska - velem együtt - az erdő szélén várta. Piroska szép volt. Elöl tolólap, hátul billenőplató, csörlővel és chokeres drótkötél-szerelvénnyel, alul lánctalp. Veres szeretettel simogatta meg a cca. 15 tonnás, piros közelítőgépet, akiről a becenevét kapta. - Ez a jó gép, erdész úr! – lelkendezett – Kicsit öreg, kicsit hangos, de lehet vele termelni! Össze fog szaladni a fél falu csudát látni, ha beindítom!

- Na, csak indítsd szaporán, mer' dél lesz, mire kiérünk a vágásba!

- Ugyan má'… berakom terep ötbe, oszt úgy fog dzsalni, mint a táltos paripa! 

Veres nekivetkőzött, földre tett diplomata-táskájára borította egészen új zakóját, zöld pulóverét, arra a nadrágot, mellé a sárga félcipőt; olajfoltos overalt és gumicsizmát vett fel helyettük. Matatni kezdett a masinán, felberregett az indítómotor, majd üvöltve indult a dízel is. Veres arca büszkeségtől ragyogott: - Megyünk má' erdész úr! Beül? 

- Nem én; forduljon, és jöjjön utánam - kiabáltam túl a motort. 

- Jó! Indulok! - és a gép meglódult. Fél lánctalpon, merész ívben fordult, és az agyagos földbe taposta a letett táskát, zakóstul, cipőstül.

Veres leállította a motort, kiszállt, és hátraballagott a palacsintává lapított diplomatatáskájához; sáros cafat lett az új zakó, a pulóver, a nadrág. A bőrfecnikre se mondta volna senki, hogy az imént még elegáns táska volt. A kalács, nápolyi, májkrém és borotvahab lapos egyvelegként tapadt össze a többi csúffá tett holmival. 

- Ejnye - csóválta búsan a fejét - tudtam, hogy át fogok menni a táskámon; tudtam!

Kedves ember… tudta…

…hát, marha nagyot röhögtem rajta.

- Ja, ismertem azt a Verest is - mondta Pepe bácsi - ott járt fel a traktorjához a Sebespatakon, de úgy ment el az ember mellett, mint egy vakbogár.

- Na, aztán nem sokáig maradt ő a TDT-n, mert a brigád nem jött ki vele; és volt köztük egy ideiglenesen bevont jogosítványú traktoros, aki ügyesebben bánt azzal a masinával. Magam is fellélegeztem, mikor a Műszak T-130as dózerre ültette. Azon nem több ember teljesítményét rontja, csak a sajátját.

Kerületemben nagy területű erdőtömb várt végvágásra - 2 éve volt hátra - mondtam a főnökömnek, utat kéne tolni hozzá, és akkor az erdőrészlet szélén lehetne a rakodó. Onnan vihetnék a fát a vasútra a gépkocsik. A főnöknek tetszett az ötlet, megkérdezte, ki tudom e tűzni a nyomvonalat. Ki hát, ha ad egy Möller szögmérőt, és engedélyez egy figuránst. Mennyi időre? Majdnem rávágtam, hogy egy-két nap, de aztán egy hetet kértem. Főnököm rábólintott, de hozzátette, Möllert kérjek kölcsön valamelyik erdőrendezőtől, mondjuk, a Nagy Fehér Főnöktől; a sajátját nem szívesen adja. Hát, ez nem volt szép tőle… de ugye, az ilyen főnökök örömüket lelik a mérnöki kütyük birtoklásában, ha tudnak bánni velük, ha nem.

Ki is tűztem a nyomvonalat egy hosszú nap alatt, aztán a figuránsomat elengedtem, hogy öt napszámot fizetek, de három napot majd ledolgozik vágásjelölésben, mikor arra kerül a sor, mert arra sosincs pénz.

Két keskeny völgyet - ottani nevén gödröt - kellett áthidalnunk; az egyik elég mély volt. Következő héten kihívtam a főnököt, nézze meg a nyomvonalat, és engedélyezze két fahíd építését. Az első helyén már volt híd valamikor, ami azóta összeroskadt. Helyét a dolgozóim Pálhídként ismerték. Azt úgy méreteztem, hogy 6 tonnával rakott teherautók átjárhassanak rajta. A fákat a közelben kivágom, lóval odahúzatom, Berti kifaragja a gerendákat és pallókat plankáccsal, és összeállítjuk a hidat. Jó, abba a főnök bele is ment; de, mert a második gödör jóval keskenyebb, arra aszonta, nem kell híd; bele kell tenni 6 db, fél méter átmérőjű betongyűrűt, és a dózerrel betolni főddel, simára. Na, a Pál-híd elkészült, a dózer átment rajta - a Veres volt a gépész - kitolta az úttükröt a másik gödörig. Kétszerre átvitte a kocsi a gyűrűket, össze is állítottuk. Kijött a főnök, megnézte a kész hidat, meg a gödörbe tett gyűrűket, megveregette a saját vállát, hogy milyen jó ötlet volt; elmondta a Veresnek, hogyan toljon rá földet, és honnan; aztán jött a hétvége. És a következő hétfőn jó nagy eső. Mivel a sáron nem lehetett dolgozni, a dózert elvitte a Műszak egy hétre, amiből aztán két hónap lett. Addigra engem a központ átvezényelt másik erdészethez, erdei rakodókat leltározni. De a Veres még jól emlékezett rá, mit magyarázott neki a főnök; fel is ment szépségesen, és beleesett a gödörbe, gépestől, tolólappal előre; a hatból 4 gyűrűt össze is tört. Egy hónap eltelt, mikor egy másik dózerrel ki tudták húzni. Addigra a Veres felmondott a cégnél, mert semmit nem tudott csinálni gép nélkül, szinte semmit nem keresett, csak az állásidőre járó 20%-os bért kapta. 

- Aztán mi lett az úttal? 

- Az addig megvan, ahol a dózer beleesett… funkciója ugyan nincs, mert én a következő évben más beosztásba kerültem, az utódom pedig nem vesződött az összetört gyűrűk kiemelésével, új utat tolatott másik irányból, egy magánbirtokon át. A magánerdő tulajdonosa kapott egy jó utat az átjárási engedélyért. Ezen ugyan nem járhattak a teherautók - egy része túl meredek volt - de a kiszállító szerelvényeknek, amik akkoriban terjedtek el a vállalkozóknál, nem akadály.

- Hát, igazából nem erről a Veresről akartalak kérdezni - emelte meg üres poharát Pepe bácsi - de válaszoltál is a patkánnyal. Kapok még egy pofa bort?

- Persze - mondtam, de Hubi már töltött is - aztán hogy is volt az a rapsic-história? Nem a bakancsos, hanem ami miatt a perzekutorok faggatták.

- Na, azt is tudod, kislány? Akkor itt többen is lebuktunk, kivertek belőlem két ócska gewehrt. Aztán a bíróságon elítéltek mindünket vadorzásért. Tárgyalásról hazajövet találkoztam egy haverral, elmentünk a restibe meginnya valamit a nagy ijedtségre. A busznál vártak minket az asszonyok, a feleségem kérdi, hát az emberemmel mi van? Aszonta neki az a buggyantós Petri, hogy felfüggesztettek. Na, kitört belőle a zokogás; ahogy másnap elmondta, azt hitte, hogy felakasztottak. Jó asszony vót, csak szeretett, ha sírva fakadt miattam. De aztán elmondták neki, hogy egy-egy év börtönt kaptunk valamennyien, de két évre felfüggesztve. Én meg lekéstem a buszt, mer' elmentem innya a haverral.

- Pepe bácsi, nem vadorzásért kapták a börtönt, hanem engedély nélküli fegyvertartásért. A vadorzásra nincs törvény, tán azóta se… 

- Na, kislány, csak nem vadász vagy te is?

- Nem, csak orvvadász; két csörgőrécét lőttem vagy 40 éve. Mondhatom bátran, már elévült…

- Gratulálok, kollegina - Pepe bácsi gyorsan kiitta a borát - de akkor erre koccintanunk kell…

Hubi töltött mindünknek; az öregúr most épp csak belenyalt, aztán megköszörülte a torkát:

- Hát akkor nóta! - és rázendített: 

"Még a búza ki se hányta a fejét / Szarvasbika lelegelte a felét.

Megállj bika, szarvasbika / Fasírt leszel a télen

Orvvadász vagyok kedves babám, Regéczen!"

Ismert nóta lehetett, mert a többiek is vele dünnyögték. A refrén során az Öreg kivette Damon kocsijából a Pentaxát, és kattintott vagy három képet Pepe bácsiról. 

- Már vagy negyven éve lefényképeztél, Erdősz úr. Még mindég ott van a kép a konyhakredencben, a két üveg közt. Csak kár, hogy nem színes.

- Ez színes lesz, jövő héten hozok egy nyomatot.

- Most má' minek… vendégek nem jönnek, aki mégis betéved néha, az meg lát engem úgyis.

- Unokák, dédunokák? 

- Az unokáimat még láttam pár éve, de rég Pestre költöztek a fiamékhoz. Onnat meg nemigen járnak má' haza. Dédunokám is van állítólag, őt még nem is láttam, csak egy fényképen, amit a fiam kűdött. Ő se jár haza, mióta nyugdíjas lett. Minek is járna, csak a szegénységet látná, ami itten van. Démonkám, hazaviszel?

- Persze… de idd ki a borodat, Pepe bácsi.

- Hát köszönöm, gyerekek; és neked külön is, szép nagylány. Ha erre jársz, látogass meg. A barátod tudja, hol lakom. Ó… puszit is kapok?

Damon hamar visszaért. Öreg gondjára bízta a két demizsont. - Vidd el a szállásunkhoz, Damon. Mi  innen elsétálunk a kertek alatt. Ha nincs nyitva a bejárati ajtó, csak tedd le előtte. Holnap? Majd reggel felhívlak 9 tájban, hogy mi legyen. Ha az idő tiszta marad, felviszel minket a Nyírjeslápai rakodóig, aztán majd odafelé megmutatjuk, hol várj meg. Hát jóccakát…

Kézen fogva sétáltunk a vadászház felé. Öreg nem volt beszédes kedvében - nekem ugyan még lett volna kérdeznivalóm, de inkább én is hallgattam a csendet. 

A két demizson az ajtó előtt várt. A konyhában az Öreg megöntött két palackot, amit a szobájába vitt. 

- Viszek át hozzád egy parenyicát, a bor mellé. Ha befűtesz, addig én megfürdök.

- Be hát; azt hittem, együtt zuhanyozunk. 

- Arról is lehet szó; de előre szólok, szerelmezni ma nem akarok; kicsit sokat ittam, és még fogok is…

 

12. nap

- Ugye, itt még nem jártunk? – kérdeztem, mikor szétnéztem a Nyírjeslápán – Arról a csoport nyírfáról kapta a nevét? Akár nyárjaslápa is lehetne, jóval több rezgőnyár van itt, mint nyír…

- Régebben nyírfa volt több… mikor a rakodót kialakították, sokat kivágtak, aztán a rezgőnyár berepülte a rétet, a vörösfenyőkel együtt. Ahogy megyünk lefelé, egy csaknem fél hektárnyi vörösfenyvest láthatunk majd. Egyszer régen felszántották vadföldnek, zab volt benne két éven, közte két évig meg szarvaskerep. Aztán felhagyták a vadföldet, akkor repülte be a vörösfenyő. Érdemes lefotózni, mert talán az egyetlen, csaknem elegyetlen vörösfenyves. 

- Csaknem? Mi van közte? 

- Pár erdeifenyő és nyír. Azért nem több, mert műszaki vezető koromban az erdeifenyőt mind kivágattam; ami most van benne, azóta nőtt bele, de már nem tud a vörösfenyő fölé kerülni. 

- Pedig "Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa azt mondta, hogy udvariatlan dolog egy fát kivágni."

- Ha fa volnék, én is azt mondanám…

Damon elhúzott az UAZ-zal, hogy az idefelé megbeszélt helyen várjon ránk; vagy két óra, míg odaérünk, de nem türelmetlen természetű, tud várni. De akár alhat is egy jót.

- Ez a rámpaszerű emelvény itt természetes, vagy épített?

- A domboldalból lett kialakítva; cca. olyan magas, mint az akkori teherautók platója. A legallyazott fát a rámpára húzta a közelítő traktor; ott választékoltuk, daraboltuk, a rönköket lóval a húztuk a máglyázó helyre. Ott aztán gadnárfára görgettük; lya, gadnár: az pontosan olyan, mint az ászokfa, csak egészen más. A gadnárfán rönköt és más hosszú faválasztékot tárolnak, az ászokfán meg hordót a pincében. A lényege, hogy ne a földön legyen az értékes hordó illetve rönk, és alatta is járjon a levegő. A teherkocsi a rámpa mellé állt, és a hosszú választékot a gadnárfán vagy rakoncán a platóra görgettük. Akkor még nem voltak az erdőn önrakodó gépek. Mára a közbenső rakodó, meg a rámpa jelentőségét vesztette; mint látod, sorsára is hagyták, cserjésedik, erdősül lassan. Harminc év múlva itt ugyancsak vegyes korú, vegyes záródású erdő lesz. 

- A tulajdonos mit szól hozzá? 

- Semmit; állami tulajdon, az erdőgarázdaság kezelésében.

- És mi volt itt, mielőtt rakodó lett?

- Egy hegyi rét; néhol fellápos, azé' nem maradt meg rajta értékesebb erdő; egy árkot húztak a közepétől a Somgödör felé, az némileg lecsapolta. Most szárazabb, de a gyapjúsás meg a réti dákoska eltűnt. 

- És az a vörösfenyves, amit említettél; az értékes fafaj. Igaz, annyira fényigényes, hogy az önárnyalást se tűri. Vajon hány éves koráig marad meg ott? 

- Ezen má' én is törtem a fejem; de úgyse érem meg, hogy megtudjam. 

- Na, ezt nem kellett volna…

Egy darabig szótlanul bandukoltunk az enyhe lejtésű réten. Igazi viperának való hely, de már fázhat ilyenkor. Még egy bő hét, és november. Jönnek a nemszeretem idők, a ködös város, a rövid nappalok… aztán a magányos Karácsony, amit az a néhány kedves telefon csak még magányosabbá tesz…

- Hé! De még itt vagy! Majd ráérsz otthon bánakozni! 

- Igaz. Ma még hozzád bújva alszom el. Meg holnap is, de holnapután már nem; és még sokáig nem…

- Kényelmesebben elférsz az ágyadban; aztán ha megunod, hogy nem zavar fel a horkolásom, meglátogatsz. Az atya is tett rá célzást, hogy Gadnárra is költözhetsz, a saját házadba.

- Még dolgom van Bécsben, és Mamit se akarom magára hagyni. A Gadnárra költözéssel ugyan bogarat tett a fülembe, de annak is addig lenne értelme, amíg ő is él; utána csak másik magányba kerülnék ott. 

- Ott lesz Teréz, Szilva, és még hatan.

- Na, te se mégy ződségér' a piacra… Ha te is odaköltöznél, nekem is lenne miért - az Öreg nem válaszolt; de jól is tette, ha azt kérdezte volna, hogy Erikával együtt gondolom-e? 

- Ez a vörösfenyves erdőrészlet, amiről beszéltél?

- Nem erdőrészlet; kivett művelési ágban van a földkönyvben, és területe kevesebb, mint fél hektár. 

- De tudod… 

- Ja, én üzemterveztem ezt a tagot, onnan. 

- Úgy könnyű…

Öreg nekem kínálta Pentaxát a bohóclencsével, de a Nikonom zimmezumja is elégnek tűnt. A bohóca eléggé maszatol, ha a Nap is a képre kerül. Igaz, széleslátó állásban az enyém is. Azért pár képet kattintottam a bohóccal is, hamár így a kezembe került.

- Te nem fotózol? 

- Már van pár képem innen. Menjünk?

- Tőlem… - az Öreg mancsa után nyúltam, és kézenfogva sétáltunk tovább. Az út kellemes volt, enyhe szél is lengett, és a hulló levelek halk nesze adta az aláfestő zenét lépteinkhez.

A vörösfenyves aljában még kattintottam vagy két képet, aztán visszatettem a Nikont a hátizsákomba. A rét összeszűkült, középkorú gyertyános-tölgyesben mentünk tovább.

- Mit szólnál ma este szalonna és kolbász sütéshez?

- Jó, csak akkor beszaladunk Damonnal a boltba, kenyérért. 

- Igen, az kell; minden más van elég. De bemegyek én, ha még fát akarsz hasogatni. Mire te kész vagy a tüzelővel, mi is visszaérünk. 

- Úgy is jó. - Távoli harangszó jött elénk… 

- Dél van. Milyen messze is van Damon?

- Még nem vagyunk feleúton. Szóljak, jöjjön közelebb?

- Á, dehogy; nem azért kérdeztem. Jólesik sétálni. 

- Akkor jó. Vagy tíz kilométeres séta.

- Még? 

- Nem, összesen.

Damon kicsivel fentebb várt minket, mint ahol megbeszéltük. 

- Aszontad, 10 kilométer - válaszolt az öreg kérdésére - néztem a kilométerórán a távolságot, pont itt a tíz. A kitérőig, ahol várnom kellett volna, még több mint egy. 

- Nem baj, Damon bácsi; jól tetted. Öreget kitesszük a szállásnál, mi meg bemegyünk a faluba, a boltba. Aztán meg visszaviszel. 

- Ha rám csörögsz, azóta be is vásároltam volna nektek. 

- Szeretem látni, mit veszek… de azé' köszi.

- Az ebéddel megvárlak. Míg visszaérsz, hasgatok egy kis bükkfát.

Mire visszaértünk, nem kis, hanem nagy halom akkurátusan felhasogatott fa volt összekészítve a tűzrakó mellett. A rakott karfiol - megpárolt darált hússal, és tetejére reszelt sajttal - a mikróban várt.

- Előtte egy gönczit? 

- Á, most nem; inkább whiskyt tölts.

- Tíz percre teszem - mondta az Öreg - hát koc-koc, szépségem!

- Eg! Ancsa hazament? 

- Gondolom; a rakottas meg félkész, a tetejére kell rágrillezni. - Hát, mit is mondjak, érdekes ízű összeállítás volt, de végül is elég kellemes. Mint kiderült, a darált hús pulyka, kecske, marha keverék, némi olajon megpárolva, törött borssal, chilivel, vegetával fűszerezve. Azé' úgy ettem, hogy maradjon hely a nyársonsültnek is… - Most zuhanyozunk le, vagy a tüzeskedés után?

- Ahogy tetszik; arra gondoltam, én a füstszagot mindenképpen lefürdöm magamról, de ha te inkább előtte szeretnél, megyek én is, és megmosom a hátad. 

- Jut elég meleg víz utána is?

- Persze; mindkettőnk fürdőjében másik bojler van… de, ha mégis kevés lenne, ott a csoportok közös fürdője is. Ott is megy a bojler, mert ha itt van Ancsa és/vagy János, ők is azt használják.

Elmentünk hát zuhanyozni; az Öreg nem csak a hátamat szappanozta be, hanem tetőtől talpig, és a szappanos mancsával is rutinosan simogatott végig, ahol szeretem. Majd lezuhanyozta rólunk a habot, és tenyerét a tarkómra téve megcsókolt. 

- Nosztalgikus itt a zuhany alatt - mondtam neki, amint a szám szabaddá vált - de inkább a szobában folytassuk. Dörzsölj le a törülizével. 

Mikor alaposan megtörölgettük egymást, az egy szál frottírban, mezitláb átszaladtam a konyhába, kikaptam a whiskyt a hűtőből, a számba vettem egy jégkockát, és visszafutottam ez Öreghez. 

- Várj egy picit, a tappancsomat még leöblítem; addig szedj elő két poharat - tettem az asztalára a piát.

Öreg töltött, én egy eg! felkiáltással fenékig ittam a poharamat, s számban megzugyboltam a jégkockával. Majd átölelve Öreget, az ágyra huppantunk mindketten.- Ne mozogj - súgtam - először hadd szórakozzam ki magam kedvemre.

- Közben engem is kedvemre szórakoztatsz - kacsintott rám.

Nemtom, meddig szórakoztattuk egymást és magunkat - az ember lányát ilyenkor az időérzéke cserben hagyja - mikor úgy éreztem, már én is mindjárt elmegyek, ráborultam, és rutinos mozdulattal a hátamra fordultam: - na gyere, Öreg…

…aztán egy hosszú csók után magunkra húzta a takarót, és megelégedett ábrázattal nézett a szemembe, míg el nem szundítottam.

 

 

13. nap

Holnap befejezem ezt a naplót – végül is az őszi vizek kegyesek voltak hozzánk, megfogtuk az öt csukát.

Hármat megettünk Damonnal múltkori, "basafa" alatti tűzrakó helyünkön, kettőt meg elhoztunk, itt ettük meg nyársonsütve.

Öreg teletöltötte két kiürült Chivasos palackomat Gönczi Magyar Kajszi pálinkával - egyiket Maminak, másikat nekem - bár lehet, hogy mindkettőt Maminak adom. Le kéne szoknom róla…

Aztán ki tudja, látom-e ezt a szép vidéket még egyszer… találkozunk-e még az Öreggel? Tán ő is jobban járna, ha nem jönnék többször. Remekül elvan itteni társas magányával, és Erika igazán kedves asszonyka. Nemigen fogok hiányozni neki, én meg pár nap után megszokom, hogy újra egyedül alszom. Mindjárt az Öreg mellé bújok az ágyba, ölébe fészkelődök a fenekemmel, talpamat a lábfejére helyezem, ő tenyerét a mellemre… talán utoljára.