|
26. Beryl naplója 6.
6. nap
Persze, eredményekben gazdag éjszakánk után rendesen bealudtam. Öreg már nem volt mellettem; mintha emlékeztem volna az ébresztő simogatására, de visszaaludtam. A hátizsákja nyitva volt, a Pentaxa nem volt benne - nyilván kiment fotózni a szép lapos reggeli fényben. Aztán arra gondoltam, bizony nem mostam meg a hátát este… egyszerre aludtunk el, a szokott módon, mint két kanál összesimulva.
Ha az Öreg benn van, nyilván kértem volna egy kávét, de kimenni érte lusta voltam, és jól is esett még heverészni. Nem sok időm volt rá, mert Damon harsány baritonja jelezte, hogy a kocsi előállt.
- Gyere - reagáltam a tartózkodó kopogásra.
- Jó az alvókád – jött be Klára - jöhetsz reggelizni, már itt a pilótátok. Ő sürget, nem én.
- Öreg hová tűnt?
- Már reggelizett, és le is fotózott, ahogy tegnap kértem: ellenfényben csillogó hajjal. Szóval, hogyan szolgált az éjszakai nyugodalom?
- Kellemes az ágyad… és köszi még egyszer. - Köntöst vettem és kimentem az étkezőbe - szevasztok!
- Fiatalodott tíz évet, Grófnő - köszönt Damon - egészséges ez a gadnári levegő.
- Ja. Csak egy kávét kérek, aztán megvártok, míg lezuhanyozok; addig igyatok meg valamit a kontómra.
- Hát én meginnák, de akkor ki vezet hazáig?
- ...hát vezetnék, de akkor meg én nem ihatok...
- Egy teát, vezér úr? - próbálkozott Klára.
- Á, az olyan, mint otthon… - végül nem tudom ivott-e valamit, én mindenesetre elmentem fürödni.
Indulás előtt még elsétáltam a pap bácsihoz elköszönni, megdicsértem szépen rendben tartott kertjét.
- Egyre kevesebb az erőm rá - panaszkodott - a régi bennszülöttek is kiöregednek a földmunkából. A jószágtartást országló uraink ellehetetlenítették, kezdett városokba menekülni a lakosság. A helyükre városiak jöttek, olcsón felvásárolván a kiürülő házakat; ők az itteni kertjüket inkább füvesítik, és hétvégeken a csend és madárdal helyett napközben fűnyíró és sövényvágó szól, esténként meg mulatós nóta és rockzene quadrofónia. Igazán gyakrabban meglátogathatna, leányom. Tegnap teljesen feldobott a közelsége; és most megint egyedül leszek. De nem szomorkodok; az is nagy öröm nekem, hogy láthattam…
Aztán a kocsiban a hátsó ülésen az Öreg vállára hajtott fejjel szunyókáltam a vadászházig.
- Holnap tényleg nem jönnék - mondta Damon, mikor kiszálltunk - az asszony még azt hiszi, nem vagyok otthon. Meg a TV tegnap aszonta, esősre fordul az idő.
- Maradj, Damon, de holnap még nem fog esni; sőt, itt a Wadkeleten egész kellemes idő lesz. Esetleg egy kis reggeli párásság.
- Más adót hallgattál?
- Dehogy; se TV-m, se rádióm nincs. Csak a fél évszázad erdőn élés tapasztalata.
- És, ha holnapután esik, merre megyünk, mire számítsak?
- Akkor győzködöd az asszonyt, hogy lám, otthon vagy. Reggel mikor nem túl korán telefonálok?
- Mindegy, öttől fent vagyunk. Jószág is van, meg kazánnal fűtök… Nem magam miatt, az asszonykám fázósabb. Na, este a TV előtt nekem is jólesik a meleg. Akkor holnapután reggel hívsz. Szerbusztok.
- Az ebéd délre készen lesz - közölte Ancsa - előtte egy korty pálinkát? Á, nem borovicskát, hoztam saját barackot, összevetni a Babáéval.
- Lehet, hogy délután vezetnem kell - mondtam - de Öreg, te ihatsz.
- Á, szolidaritok veled. Hová akarsz menni délután?
- A városba; néhány apróbb vásárlás… vagy tudod mit? Menjünk el holnap Érszentvárra, ott is tudok vásárolni; és, ha párás lenne az idő, a folyóparti nagy nyárfákról készítenénk pár képet, háttérben a párába burkolózó várral. Ahhoz is a te bohóclencséd lenne célszerű.
- A pára miatt korán kéne kelnünk, és a napállás is reggel a legjobb.
- Tudod, hogy fel tudok kelni bármikor, ha szükséges; ha meg nem, akkor szívesen lustálkodok délig is.
- Tudom; Ancsa, meggondoltuk magunkat a pálinkádat illetően.
- Okosan… hát akkor egészségetekre!
- Vadászat! - koccintottunk; majd az Öreg kivette a hűtőből az Ali Baba Gönczit, összehasonlítandó az Ancsáéval. Szinte semmi különbséget nem éreztem, de nem mertem mondani… Öregre kacsintottam, és ő nem is hagyott cserben:
- Ancsa, te is Alitól vásároltad?
- Hát persze - nevette el magát - Grófnő véleményére lettem volna kíváncsi…
- Ne grófnőzzél, te! Jucinak is szólíthatsz…
- Az olyan közönségesen hangzik; és Berylnek?
- Tőlem… na lecuccolunk a szobáinkban, aztán jövünk is ebédelni.
- Jó; a szalonnát kell még lepirítanom pörcnek, és kész.
Juhtúrós sztrapacska volt az ebéd, töpörtyűvel és tejföllel; némileg gazdagabb volt, mint néhai anyukám főztje, de az íz-emlék vissza-röpített az időben, kőbányai konyhánkba… utoljára ott ettünk az Öreggel sztrapacskát. Akkor is egy szép emlékű szerelmezés után…
7. nap
Délelőtt - a vásárlásokat letudván - kerestünk egy kellemes helyet a folyóparton, és néztük a lustán ballagó vízen - dinnyehéj híján - elúszó nyárfaleveleket. Korán reggel érkeztünk Érszentvárra, és valóban volt némi párásság a víz felett; de amit elképzeltem, annyi nem. Azért kattintottam néhányat, majd megreggeliztük a magunkkal hozott elemózsiát, kicsit sétáltunk a várfal alatt, és letelepedtünk ide, csak úgy nézni ki a fejünkből. Öreg a fényképezőjén babrált valamit, tán selejtezett a készített képekből.
- Figyelj - szóltam rá - nem érzel valakit a Ki-vel?
- Dehogynem. Téged.
- Na, jó… mintha valami nagyon gyenge jelet éreznék. És, mintha a te visszhangod lenne. Menjünk feljebb a fal alá, egy lócára, mert így az egész térségnek háttal vagyunk. - Öreg kezet adott, hogy segítsen felállnom, pedig igazán nem volt rá szükség. De azért hagytam magam húzni egy kicsit, és azután se engedtem el, kéz a kézben sétáltunk egy lócáig.
Egy kisebb társaság jött felénk a sétányon; két tőlem idősebb, és néhány fiatalabb nő, vígan nevetgélve. Az egyik néni magyarázott valamit, azon vihorásztak. De valami nem stimmelt velük; mintha nem lennének százasok… Mikor hozzánk értek, az egyik idősebb megállt. - Csak menjetek tovább az átjáróig, mindjárt megyek én is… - majd hozzám fordult: - Jó napot kívánok! Ne haragudjon, hogy megszólítom… önök idevalósiak?
- Hi! - mondtam - nem; de ismerős vagyok itt, miben segíthetek?
- Hát, ha nem idevalósi, akkor nemigen tud… de köszönöm a jó szándékot.
- Dehogynem - néztem az azóta eltávolodott csoport után - gyere velem, megmutatom. Várj meg itt, Öreg.
- Mit mutat meg?
- Hogy hová volt kiírva a Mona Liza utca. Azt akartad kérdezni, ugye? Azóta rendbe hozták és átfestették a házat; a Sanzelizé meg itt volt, le a folyóig, ahol most járunk. Felszámolták, és befüvesíttették a területet. A nyárfák egy részét kivágták. Negyven éve tegeződtünk, Teréz; és szerintem folytassuk is úgy.
- Asszonyom, ön… bocs, szóval te… ismersz engem? És honnan tudod, mit akartam kérdezni?
- Lány vagyok… azaz vénlány, mint te. Hangosan gondoltad. Mikor vagy negyven éve találkoztunk Dunaörsön, szégyellted magad, hogy irigy vagy a szépségemre; nos, azóta nincs mit irigyellned.
- Jaj, bocsánatot kérek… nem emléxem, akkor milyen volt; pedig mindig büszke voltam a memóriámra.
- Azt hiszem, abból az időből sok mindent elfelejtettél… de ne bánkódj miatta. Így jártál jobban. Szóval ez az a ház, amin a Mona Liza utca ákombákom volt.
- Hát köszönöm szépen, Perilla. Már emléxem: te kínáltál azzal a finom kávéval a Duna-parton.
- Nem Perilla, Beryl; de mindegy. Jucinak is szólíthatsz, szoktatom magam hozzá.
- Jó, te engem meg Trézsi néninek. Ha bosszantani akar valaki a környezetemben, akkor úgy szokott. Tán a "Téli berek" szereplője alapján. De nem bosszant, mosolygok rajta; tudom, hogy csúf banya vagyok.
- Na, hát nem vagy szép, de azé' csúf se. Mint a nagy átlag. Tán azért véled magadat csúnyának, mert a neked tetsző férfiaknak nem jöttél be. Korodhoz képest még csinosnak is mondhatnak.
- Á, inkább sovány deszkának szoktak. A szüleim is azt mondták. De így tán egészségesebb.
- Ja; na, sétáljunk vissza, a csoportod talán már türelmetlen.
- Menjünk, de ha nem vagyok terhedre, még kérdezősködnék. A csoportom addig is élvezi a napsütést.
- Ok, de akkor menjünk el egy kellemes csapszékbe, ha szemben ülünk egymással, úgy jobb beszélgetni.
- Hát, én sohasem iszom alkoholt, és pénzem sincs rá.
- Most én se ihatok, kocsival vagyunk…
- Nem a férjed vezet? Ritka dolog…
- Mondtam, lány vagyok; az Öregnek meg nincs jogsija. Már vagy negyven éve elvették.
- Azt hittem, az öregúr a férjed. Olyan szép pár vagytok.
- Ezt mondd meg a barátomnak is. Én is mondtam neki, de nekem nem hiszi el.
- Ahogy jöttetek fel a partról kézen fogva, arra gondoltam, igazán szerethetitek egymást…
- Persze, hogy; de ő nem akar elválni a feleségétől, és a zasszony se tőle.
- Ó, bocsánat; nem akartam indiszkrét lenni… milyen buta is vagyok.
- Foglakozási ártalom, ha az ember túl sok időt tölt a tőle csekélyebb értelmű medvebocsok társaságában.
- De hiszen az a munkám… és már emléxem: annak idején Dunaörsön gondolatolvasó boszorkánynak tartottalak magamban. Nem nagyon terhes adomány?
- Ha mindenki gondolatát hallanám, az kegyetlen hangzavar lenne. Csak azt hallom, akire figyelek. Milyen munkád;nyugdíjas vagy.
- Igen, de ezt a munkát afféle önkéntesként végzem, nem pénzért. Ahogy a munkatársam is.
- Tiszteletre méltó hivatás…
- Megélni nem lehet belőle, de van annyi nyugdíjam, és a munkatársamnak / barátnőmnek is, hogy nagyon ne kelljen nélkülöznünk. A gondozottaink egy része is kap valami segélyfélét. Ők nem képesek az önálló életre, afféle nagy gyerekek maradtak. Egy szociális betegotthon volt nyugdíj előtti utolsó munkahelyem, mikor elbúcsúztam, többen megsirattak; és én is őket. Maradtam volna szívesen, de a helyemet már betöltötte - házon belül - az igazgató . A munkatársam, aki ott üldögél a többiekkel, kicsivel előttem ment nyugdíjba, neki is hiányzott a volt munkahely… szóval megegyeztünk az igazgatóval, hogy bejárhatunk volt gondozottainkhoz, és foglakozhatunk velük, mint dolgozó korunkban. Ingyenmunka, neki jól jött, mi meg hasznosnak érezzük magunkat. Ők, akik velünk vannak itt, nagyon ragaszkodnak hozzánk, és mi is őket kedveljük leginkább. Van köztük, akit hat éves kora óta ismerek, tanítottam a kisegítőben. Ja, amúgy gyógy-pedagógus voltam. De azt már akkor tudtad, hogy annak tanulok, mikor Dunaörsön beszélgettünk. Nem fárasztalak a szövegemmel?
- Nem; neked meg jót tesz, ha elmondhatod valakinek.
- Valóban úgy érzem. Munkatárs / barátnőim kivételételével nincs kivel így beszélgetnem.
- Tudom. Mondd hát el, amit akarsz - nem biztos, hogy segíteni tudok, hacsak azzal nem, hogy meghallgatlak. De ki is találhatunk valamit.
- Talán. Vannak néha dolgok, amiket megérzek… tegnap déltájban arra gondoltam, ma kiránduljunk ide, mert hátha hozzásegít valami, vagy valaki a gondunk megoldásához.
Jaja… nekem is tegnap déltájban jutott eszembe, hogy ma el kéne jönni ide.
- És mit szóltak az otthonban, hogy ilyen hirtelen elhatározással eljöttök?
- Semmit. Reggelit kaptak, az ebédjükről meg én gondoskodom. Ha nem érünk vissza időben, vacsoráról is.
Ne gondolj valami flancos kajára, egyikünk se nagyétkű.
- Heten vagytok, mint a negyven rabló… Legyetek vendégeim ebédre, itt a túlparton van egy jó korcsma, a Halászkert. Elég jól főznek, és nem is túl drága. Kellemes idő van, a kerthelyiségben kényelmesen elférünk.
- Itt heten, amúgy nyolcan; a nyolcadik utas ma nem jött velünk. De nem tudom, elfogadhatjuk-e…
- Miért ne; engem nem vág földhöz - hála Istennek - neked meg némi segítség.
- Azt se tudom, te mivel foglakozol, milyen fizetésed van…
- Fizetésem? Az nincs; de a cégem elég tisztességesen hoz. Igen, vállalkozó vagyok; harcművészetet tanítok saját dojonkban, meg fitnesz-stúdióm és szépségszalonom van, ahol alkalmazottaim dolgoznak.
- Nem túl kicsi ez a város az üzletedhez?
- Ez kicsi lenne, de Bécsben élek. Ide - azaz Magyarországra - két hétre jöttem, szabadságra.
- Itt jöttél össze ezzel az öregúrral?
- Nem. Több mint negyven éve, Gadnáron… azt tudnod kell, hol van.
- Valahol az északi dombvidéken. Illene tudnom, egy ottani bűnügybe keveredtem véletlenül, de sohase jártam ott. Azt hiszem, egy pici falu, de állítólag híresen szép temploma van.
- Lehet, hogy alkalmad lesz megnézni, belülről is. Tudom, te vallásos vagy; római katolikus, ugye?
- Igen, persze… te is?
- Ja; asszem, ez megkönnyíti a dolgunkat.
- Ezt nem értem; milyen dolgunkat?
- Még át kell gondolnom, és megbeszélnem az Öreggel is. Na, menjünk is, szólj a csoportodnak, hogy jöjjenek, az én kocsim a kőkapu fölötti parkolóban van, ott találkozzunk.
- A mienk is; kis szürke mikrobusz, épp elférünk benne nyolcan.
- Öreg, ti nem ismeritek egymást; ő Teréz, dunaörsi ismerősöm.
Öreg persze azonnal felismerte, de azé’ bemutatkozott, és igyekezett nagyon óvatosan megszorítani Teréz felé nyújtott ápolt kezét.
- Olyan a keze, mint egy favágóé - mondta neki Teréz - de szeretem a kemény kézfogást. Azt hiszem, én vagyok az idősebb, javaslom, tegeződjünk. Szerbusz.
- Szevasz. A szakmámat hamar kitaláltad; favágó voltam vagy öt évig. Valaki a csoportotokból üljön át Berylhez, én meg a ti kocsitokba, hogy navigáljak a Halászig.
- Nem emléxik rád - mondtam az Öregnek, mikor kettesben maradtunk - Csöves kitörölt a memóriájából.
- Tudom, és nagyon jól tette. De a Ki érintéséből valamit megőrzött, a mai napig erőt merít belőle, ha szüksége van rá. Bár úgy vélem, uralni nem képes…
- A folyóparton magam is úgy éreztem. Tapogatózik a Ki segítségével, de végül is rábízza magát.
Teréz csapata vidáman csivitelt, mint iskolás lányok az osztálykiránduláson. Bemutatkoztunk nekik, és elmondtuk, hogy ebédelni megyünk. Megéljeneztek, megtapsoltak, és kiszámolták maguk között, ki lesz a hunyó, azaz ki ül át hozzám. Teréz elkísérte, s bár a nő az imént már köszönt a bemutatkozás előtt, most ismét elmondta, hogy kezét csókolom, tanárnő. Előreengedtem Teréz mikrobuszát, bár nagyjából magam is odataláltam volna.
A vendéglőtől jó rálátás volt a várra; útitársamat a csoportjához kísértem, én meg kattintottam két képet.
- Öreg, te nem fotózol?
- Már fotóztam itt, szebb fényben is.
Elhelyezkedtünk a kerthelyiségben; Teréz megkérdezte, mit javasolok ebédelni, ami laktató, nem drága, és nem hizlal. Mondtam neki, mindenki rendeljen bátran bármit, itt nincs olyan, ami nekem túl drága lenne. Mi az Öreggel harcsapaprikást kérünk, bízván benne, hogy valóban harcsa, nem pangáziusz.
- Jobb, ha én rendelek az egész csoportnak - mondta Teréz - nem mindenki tud olvasni. Azaz, a betűket többnyire ismerik, de a szavak jelentését nem biztos…
- Úgy lehet, hogy ha ismernék, se tudnák, hogy mi az - vélte az Öreg - a vörösboros őzpörkölt se őzből készül, hanem kecskéből. De amúgy finom. Már ettem itt egyszer olyat, onnan tudom.
Vendégeink két asztalhoz telepedtek - a két gondozó két-két "gyerekkel", akik előtte megint ki "ec-pec"elték a "hunyót" aki a mi asztalunkhoz került. Mikor megkérdeztem, mi a neve, azt mondta, most Hunyó, amúgy meg Kati. - Majd tanító néni rendel nekem is, a pincér idehozza - mondta, tanító néni alatt nyilván Terézt vagy a kolléganőjét értve. Teréz mondott két választási lehetőséget a csoportnak, végül mindenki rántott húst kért sültkrumplival. Az Öreg megkérdezte, tényleg azt szeretik legjobban? Valami olyan választ kapott, hogy azt ismerik, és az otthonban is az van ünnepnapokon; nekik meg a mai kirándulás ünnep.
A Hunyó is látható örömmel látott hozzá jókora rántott húsához, de azért pár falat után megkérdezte:
- Az micsoda, amit tanár néniék esznek?
- Harcsapaprikás, nokedlivel. Kérsz egy kanállal?
- Nem szabad… a nokedlit ismerem, azt a pirosat nem. Vagy itt szabad?
Elvettem egy kanalat a szomszéd asztalról, és egy rendes darabot a Hunyónak kínáltam. Óvatosan vette a szájába, komoly képpel forgatta benne egy kicsit, míg az Öreg nehezen őrizte meg a komolyságát; de azért csak nem röhögte el magát.
- Ez jó - döntötte el végül a Hunyó - de köszönöm szépen, nem kérek többet.
- Valami édeset utána? - szóltam át Terézhez - na, ne szerénykedj, ha nincs a csoportban szigorú diétán valaki, szívesen kérek mindenkinek; - az Öregnek egy pohár szexárdi vöröset kértem; ugye, fehér borunk van a vadászházban. Teréz visszaültette a Hunyót az ő asztalukhoz, aki ezzel megszűnt Hunyó lenni, visszakapta a Kati nevet; aztán ő ült át hozzánk.
- Meg ne köszönd! - fenyegettem meg - nekem nem kerül túl sokba, nektek meg jól jött. Na, most mond el, mit akarsz azzal a falusi portával. Közben átgondoltam, lehet, hogy tudok segíteni.
Teréz elpirult, és tanakodott magában, elmondhatja-e; de, ha gondolatolvasó boszorkánynak tart, akkor úgy tudhatja, hiába titkolná…
- Szóval - kezdte lassan, szégyenlősen - a város, ami a betegotthon fenntartója, egyre inkább nyűgnek tart minket. Új beteget egyáltalán nem vehetünk fel, se új alkalmazottat. Abban bíznak, gondozottaink lassan kihalnak, a fiatalabb alkalmazottak más munkát keresnek, és az intézményt előbb - utóbb bezárhatják. Hogy a gondozottakkal mi lesz, az nem érdekel senkit - már rajtunk kívül, akik önkéntesként még tesszük a dolgunkat. Arra gondoltunk a barátnőmmel, hogy - ugye, mi is öregszünk - egyre kevesebb kedvünk és erőnk van a fenntartóval civakodni, otthagyjuk az otthont; de őket, ötüket is magunkkal visszük. A barátnőm jogi végzettségű, meg tudja szervezni a költözésünk adminisztratív részét. Most keresünk valami nem túl drága, és nyolc embernek elég tágas vidéki ingatlant, lehetőleg nagy kerttel, esetleg gyümölcsfákkal, hogy némileg önellátók legyünk.
- Ért valamelyiketek a kerthez?
- Én egy kicsit. Dunaörsön van kert a házunk mellett, ott szüleim termeltek ezt-azt gyerekkoromban. Aztán én is. De az a porta kicsi nyolc személynek; a ház is eléggé le van lakva… viszont jó helyen van, talán el tudnám annyiért adni, amennyire szükségünk van.
- A gondozottaitok tudnak a tervetekről?
- Konkrétan nem, de mikor kertészkedésről beszélünk, nagyon lelkesek. Ha megmutatjuk nekik, mit kell tenni, megbízhatóan elvégzik a rájuk bízott, nem túl bonyolult munkát.
- Az jó… lehet, hogy van is használható ötletem; de meg kell beszélnem többekkel. Cseréljünk teló számot. Aztán, ha valami konkrét dolgot megtudok, felhívlak. A barátnőd is úgy gondolkodik erről a dologról, ahogy te?
- Természetesen; nélküle bele se vágnék. Neki sincs senki élő hozzátartozója, és nekem se.
- Nem lesz könnyű dolgotok. De azt tanítom, hogy küzdelem az élet, harc, és csak az tud örülni a sikernek, aki megharcolt érte.
- Igen, mondtad, hogy tanítasz… mekkora gyerekeket?
- Felnőtteket is… általában a dan - vizsgára készülőkkel foglakozom én, a többiekkel csak annyit, hogy a tehetségeseket kiválogassam, a kóklereket meg elküldjem. Azt meg kell tennem, mert hiába fizet az egyébként sem olcsó tanulásért akár többet is, nem képezhetek ki harcosnak egy potenciális bűnözőt.
- De hogyan ismered fel?
- Hát, az maradjon az én titkom.
Az Öreg még egy pohár bort kért magának, nekünk 1-1 pohár szódát, én meg kihasználván a pincér jöttét, a számlát; de be kellett mennem a pincér után, hogy a pultnál bankkártyával fizessek. Közben Teréz kérdezte az Öregtől, ő mit tanít; Öreg mondta, hogy kutyát…
Mikor visszaértem, Teréz lelkesen faggatta a kutyákról; állítólag ő is nagyon szeretett volna egy ebet gyerekkorában, de a szülei hallani se akartak róla. - Hogy lehet egy kutyának olyan nevet adni, hogy Bunkó? Pláne, ha olyan okos, amilyennek mondod…
- A zasszonytól kaptam, és a nevét is ő adta neki, még kölyökként. Mert már akkor nekem szánta.
- Milyen vizsla? És miért pont vizsla?
- Keverék; német vizsla szuka és olasz griffon kan szülőktől, de mindkét vonalon van benne egy kis uszkár és puli is; olyan nyolcadrésznyi. Kiállásra, mint a griffon; aki nem tudja a származását, annak is nézi. Leginkább vérebmunkára használom, azt már én tanítottam neki, felnőtt ebként.
- Vérebnek egy vizslát?
- Az orra nem olyan finom, mint az igazi vérebeknek, de elég jó, és a vérebtől erősebb felépítésű.
- De mi szükséged van vérebre?
- Több ízben fordulnak hozzám környékbeli vadászok, hogy sebzett nagyvadjukat segítsek megkeresni. Meg egy ideig magam is vadásztattam, leginkább osztrák és német vendégeket. Amúgy szakmám.
- Azt hittem tanár vagy, mint Beryl; a gondozottainknak is azt mondtam.
- A Dojoban valóban sensei, azaz tanár vagyok - szóltam közbe - amúgy Bunkó kiváló eb, magam is dolgoztam vele. Egy hete potenciálisan aranyérmes szarvasbikát kerestünk meg.
- Te is vadász vagy?
- Amúgy nem; az Öreg egy ismerőse lőtte, azaz hibázott bele; nekem meg épp hiányzott a mozgás. Vagy ötszáz kilométert vezettem előtte, akkor jöttem meg Bécsből; hát elkértem Bunkót Öregtől, és utána mentem. Az eb rávezetett a szarvasra, Öreg meg agyonlőtte. Öt palack Chivast kaptunk érte. Nem tudod mi? Skót whisky, 12 éves. Én 3 palackot kértem, de a Mérnök úr, aki sebezte, hozott kettőt az Öregnek is.
- És a kutyának? Ő dolgozott érte, de nem iszik whiskyt…
- Neki egy jó darab húst. Nem a szarvasbikából, egy korábban esett tehénből.
- És azt honnan lehet tudni?
- Szagról. A szarvastehén húsa a legjobb hús a világon - testünk táplálására, írta volt Csathó Kálmán - a bika húsa ehetetlenül rágós és büdös is. Az Öreg meg, amit ő maga nem eszik meg, azt a kutyájának se adja. Kivéve a kutyatápot. Némely ember persze nem olyan finnyás, megeszi a bikát is, sok fűszerrel, fasírtnak; fene a gusztusát…
- Nem tudom, én még soha semmi vadhúst nem ettem. Túl drága, meg sajnálom is… nem is értem, mi visz rá valakit a vadászatra.
- Téged mi vitt rá, hogy gyógypedagógus légy?
- Mindig sajnáltam a tőlem elesettebbeket, és segíteni akartam nekik. Ahogy most is. Hozzájuk van türelmem, csak a városunk botcsinálta politikusaihoz egyre kevesebb. Na, de mi el is köszönünk, messze van Dunaörs. Aztán várom a hívásodat.
- Holnap, vagy holnapután felhívlak, úgy intézd a dolgodat, hogy a következő napokban el tudj szabadulni, egy vagy két napra. A részleteket majd megbeszéljük, ha többet tudok. Szerbusztok.
Gondozottaik harsány "Köszönjük szépen!" kórussal búcsúztak, páran a kőkapuból visszafordulva integetett is. Öreg kiitta a borát.
- Csak nem akarod ezt a csapatot Reiter atya nyakába varrni?
- Szerintem neki is jót tenne, ha lenne állandó elfoglaltsága. Szellemileg teljesen friss, Teréz segíthetne a háztartásban, ő meg a gondozottaik lelki és szellemi ápolásában. A lelkipásztornak hiányzik a nyája, akiket terelgethet… és, ahogy a kertjét elnéztem, a kertészkedésben is tudna segíteni. Nem fizikai munkát, hanem az okos kertészkedés - gazdálkodás megtanítását.
- Az atya nyolcvan éves, Teréz csaknem hetven, meg a munkatársa is; a gondozottaik meg legalább harminc, de inkább több évvel fiatalabbak tőlük. Most van valami ellátásuk az otthonban, de ha otthagyják saját szakállukra, csak Terézre számíthatnak.
- Tudom, mire gondolsz… de a "nyolcadik utas" nem a halál, hanem egy harminconéves gondozónő, volt munkatársuk az otthonban. Teréz tanítványa, akiben teljesen megbízik. Kisegítő iskolából emelte ki, felfigyelvén a tehetségére, és aki a segítségével valami szakápoló, majd dietetikus diplomáig jutott. De azt nem tudom, mi az a kisegítő iskola…
- Asszem, "eltérő tantervű általános iskola" a mostani elnevezése; avagy gyogyó, csak úgy nem píszí. Teréz mindezt olyan hangosan gondolta, hogy meghallottad?
- Tulajdonképpen nem, de uralom a Ki-t annyira, amennyire te sem.
- Ja, azt tudom. Csöves szerint tőle is erősebb voltál; látod, hát így járok én veletek, nőkkel.
- Na, te csak ne panaszolkodjál nekem; szerintem jól jártál velünk - a többes számmal Erikára utalok.
- Jól hát. Akarsz még itt fotózni?
- Talán a hídról; szép, lapos ellenfény van, hosszú árnyakat adnak a jegenyék. Felmegyek parkolni a Mona Liza utcára, a hídon nem lehet megállni. Onnan visszasétálunk. Na, még annyit, hogy nem akarom az atya "nyakába varrni" őket. Először megkérdezem, mit szólna hozzá. Ha Teréz el tudja adni a dunaörsi házát, Gadnáron van három eladó ház is az atyáé közelében, amit megvehet annyi pénzből.
- Na, jó; hát nekem igazán semmi közöm hozzá. Az atya neked mindent megtesz, nem tud nemet mondani. Személyes varázsod azonban Teréznél nincs meg…
- Á, te a nőkről a külső alapján ítélsz, rólam meg az emlékeid alapján. Elfogult vagy, na. Teréz valóban nem egy szépség, de jólelkű és erős. Nem tudom, mennyire emléxel vissza rá, de a cirka negyven év önzetlen szolgálat őt is megszépítette némileg, megerősítette, levetkőzte a tétova sutaságait.
- Még jól emléxem rá, milyen volt. Olyan kis koravén szörke egérke.
- Hát, olyan hervadt kócbabának tituláltam magamban.
- Igen, a naplódban is azt írtad, amit pár napja adtál ide.
- Na, már el is olvastad?
- Inkább csak úgy bele-bele…
- Ha gondolod, holnap elolvashatod; én elmegyek Gadnárra az atyához, megkérdezni, mit szól hozzá.
- Nem szeretnéd, hogy veled tartsak?
- Ha szívesen jössz, dehogynem; de nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel.
- Veled szívesen megyek; de még ma fel kéne hívnod az atyát, hogy ne váratlanul érkezzünk.
- Persze, magam is úgy gondoltam; meg Klárát is. Ha tudja a potenciális eladók címét, esetleg őket is.
- Ez aztán gyors ügyintézés; ne vigyünk egy ügyvédet is?
- Nem kell, azt Teréz barátnője intézi; ő jogász, és van ügyvéd barátja… De először Damon bácsit kell felhívnom, hogy ne jöjjön holnap, az én kocsimmal csak gyorsabb és kényelmesebb.
- Esőben is? Asszem, megjön holnapra. Hogy tervezed, ott is alszunk?
- Nemtom; attól függ, mit végzünk. Ma eldöntöm, miután beszéltem az atyával és Klárával, hogy Ancsát ne tartsam bizonytalanságban.
- Az jó… - Lesétáltunk a hídra, elkészítettem az elképzelt fotókat. Mutattam az Öregnek a kijelzőn, mit szól m hozzá. Szóhoz se jutott… aztán visszafelé vettem az irányt a vadászházba.
Ancsa még ott volt - épp sütött valamit a konyhában - és János is.
- Szeretitek a cicegét? - kérdezte az üdvözlés után - van bőven, és ha kevés lenne, seperc újat keverni.
- Nem tudom, de mindjárt kiderül; így szimatra olyan, mint a prósza - feleltem - úgy nézem, az is.
- Az hát - erősítette meg az Öreg - cicege-prósza, azaz macok; vagy Magyarul lapcsánk. De mondják még úgy is, hogy lepcsánka, bandurák, berét, tócsni… hozok hozzá bort.
- Ha van még a göncziből, nekem először azt; mára letettem a kocsit.
- Ne menj sehová, van itt a hűtőben is Gönczi Baba - szólt utána János, de az Öreg persze ment…
Ancsa addig is elővette a "Babarackot", és töltött négyünknek. - Hát eg!
- Eg, Ancsa; de én megvárom az Öreget.
- Csapd le gyorsan, öntök még egyet. - Persze, megvártam, és János is.
- Ha nem baj, nem adok eszcájgot, csak szalvétát - tette az asztalra a lapcsánkás tálat Ancsa - mindenki nyúlkáljon hozzá bátran - és poharakat tett a bornak, de most nem elegáns hosszúlábú öblösöket, hanem az itt kóstolónak titulált egyszerűbbet - ezt nyugodtan fogdoshatjuk akár zsíros kézzel is. - Koccintottunk hát a visszatért Öreggel, és, hát nyúlkáltunk bátran… Már a többediket faltam fel, mikor beugrott, mennyi kalória lehet.
- Na, majd otthon matekozzá' - mondta az Öreg tele szájjal.
- Jó a borotok - szólt hozzá János is, szintén tele szájjal. Ja, hát erre innya köll…
A tál csakhamar kiürült, és lebeszéltük Ancsát újabb adag készítéséről. Egy pofa borral elvonultam a szobámba, részint a telefonálni, részint megfürödni. Na, meg hogy ne zavarjam János és az Öreg beszélgetését, az esetleg rám nem tartozó vadász-üzletükről.
- Nem akarsz egy puskát venni, Öreg?
- Látod, hogy eltaláltad…
- De miért nem? Csak van annyi pénzed, és olcsóbb is, mint a fényképezőid.
- Sokallom az adót utána.
- Milyen adót? Nincs fegyver- se vadászadó…
- Dehogy nincs; évente vadászjegy, kétévente orvosi felülvizsgálat, fegyvervizsgáztatás, lőszer, kamarai tagság… örülök, hogy ezektől megszabadultam. Ha meg valami vadhús kell, kérek tőled, vagy Babától. Meg miért csinálnák Bunkóval konkurenciát a vérebednek?
- Á, nincs itt annyi igény utánkeresésre. Ami az erdészetnél esik, arra meg van ott is véreb. A Mérnök úgy se lő többet életében, az Elnök úr meg tud lőni, őutána sose kellett véreb. Az újjá alakuló társaságba csak olyat veszünk fel, aki tisztán lő. Jaa, meg a Mérnököt, őt nem akarja kihagyni az Elnök úr.
- Na igen, lottómilliomos; meg jó, ha van kit ugratni…
- Meg arra gondolt az Elnök úr, hogy téged is be kéne szervezni. Azért is javasoltam, hogy vegyél egy gewert. Mit szólnál egy egész olcsó 12-es Viktóriához?
- Az jó, ha még jó… egy olyat adtam el pár éve.
- Nem olyat, konkrétan ezt, amiről szó van. Tudod, akinek eladtad, meghalt; a hagyatékból vette meg az Elnök úr, rád gondolván: hogy te visszavásárolod tőle, vagy eladod neki a tust, amit a papád faragott rá.
- Ravasz… de mit kezd vele, ha nem veszem meg, és a tust se adom el?
- Az szerintem fel se merült benne…
- És miért veled üzent, ahelyett, hogy nekem szólt volna?
- Akart ő szólni, de mire szóhoz jutott volna, elmentetek a grófnővel.
- El hát; inkább többször, csakhogy jól…
Ancsa elfordult, de úgy se tudta palástolni a röhögését; aztán leesett Jánosnak is, és ő is elvigyorodott.
- Ejnye, Öreg; aszittem, a korral megjön az ember esze, de ezexerint nem annyira reménytelen…
- Na, tartsd a poharadat, erre is innya köll.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
