|
24. Beryl naplója 4.
- Ajaj… ám legyen. Akkoriban hurcolkodtam ki erdei tanyámra, ami kétrendbeli régi erdészlak volt, egy nyugdíjas erdész bácsi lakott a felében - Édesapámnál is idősebb. Nyugdíja mellett fenyőoltással próbált némi pénzt keresni, remek kis üvegház is tartozott a tanyához. Abban télen meghajtatta a cserépben lévő cca. jó ceruza-vastagságú kis fenyőket; lúcfenyőre koster-t oltott, jegenyére concolor 'violaceá't, meg cephalonicát. Miután berendezkedtem, kértem, mutassa meg, hogyan is történik az oltás. Jó, mondta, de előtte meg kell inni egy észcsiszolót. Mondom jó, mi az? Kávé, casinó rummal. Oké, mindent a szakmáért. Miután megittuk, még beszélgettünk pár szót, mondom, akkor induljunk. Ácsi! Nem úgy megy az! Meg kell inni még egyet. Mondom, nekem nem kell több kávé. Igyál rumot! Jó. Aztán még vagy két rumot meg kellett innunk - Ő kávéval, én tisztán - mikor végre mondta, indulhatunk. Most már ne, mondtam én, ennyi rum után remegni fog a keze. - Az enyim, e? - Azzal letett az asztalra egy hosszú vonalzót, a végére állított egy ceruzát, és a másik végénél fogva felemelte. Úgy állt rajta a ceruza, mint a cövek. Mondom az öregúrnak, ezt én nem tudnám megtenni józanul se. Azt válaszolta: ja, hát józanul én se. Bementünk az üvegházba - jó melegre be volt fűtve, félkörben egy L alakú állványzat, deszkákkal fedve. A deszkákon a cserepek, bennük a hajtatott alanyok, az állvány alatt vastag füstcső, a kintről fűthető nagy tűzhelytől a túlsó végén lévő kéményig. Az üvegház közepén egy vízcsap, egy forrás vize volt odavezetve. Ahogy szétnéztem, kicsúszott a számon:
- Erdész úr! Ez itt az erdőben egy echte pálinkafőzde.
- Erdész leszel, fiacskám! - veregette meg a vállam.
- Már az vagyok - mondtam - kinevezett kerületvezető.
- Na jó, hát a cégednél az vagy, az én szememben csak leszel, talán. Ahhoz pedig először is az kell, hogy most megigyál velem még egy észcsiszolót… - Szóval, egye fene, ha ez az ára, nem vagyok én semmi rossznak az elrontója.
- Mintha valami nagy baklövésedről akartál volna mesélni…
- Ja… de először be kell vezetnem a körülményeket, hogy érthetőbb legyen.
- A fenyőoltást úgyse fogjuk megérteni, fogd rövidebbre.
- Na, jó. Szóval, az öregúr a díszfenyőkön kívül baromfit is tartott, félvadon; tyúkot, gyöngyit, pulykát; volt félvad macskája, a Samu, aki amúgy gazdájához méltón mogorva öreg kandúr volt; és persze két eb, ami olyan helyen elmaradhatatlan. Ja, verteli: jagdterrierek kölykei, puli - foxi keverék apáktól, de egyiküknek pumi őse is lehetett. Eredetileg disznós kutyának szánt ebek voltak, de elég jól kidolgozták sebzett vad vérnyomát is, és a lőtt szalonkát is megkeresték. Állítólag, mert azzal nem volt tapasztalatom. Jó, má’ nem soká beszélek mellé; brigádommal a Hosszúrét alatti szálast gyérítettük akkor. Szekerükön - amin azé’ egy kis „profit” is volt a brigád esti kocsmájára - mentem a szállásom felé, majd a ház fölött leszállván, a gyalogösvényre térve szokásom szerint egy 12-es sörétet csúsztattam Viktóriám bal csövébe.
- Neked Viktória volt a szolgálati fegyvered? - csodálkozott Mérnök úr.
- Dehogyis; az a sajátom volt. Na, szóval azé’ 12-est, mert az erdész úr ebben a kiritkult, mogyorócserjés lucfenyvesben nemrég császármadarat látott. (Akkoriban még nem volt védett.) Vártam, haladjon el a fogat, majd elindultam az erdészház felé. Persze csak lassan, figyelve minden kis gallyra, mozdulatra...
…az erdő csendes volt, csak matyimadarak veszekedtek távolabb, ahol a szekér zörgött a falu felé. Lassan kiértem tanyánk fölött a karácsonyfatelep szélére, még megálltam hallgatózni egy kicsit. Majd megtörtem a fegyvert, hogy kivegyem a patront - s abban a pillanatban felröppent a madár. Felcsaptam a csövet, azzal a mozdulattal kibiztosítottam, és vállhoz kapva lőttem is… de ahogy elengedtem a lövést, már éreztem, hogy nem kellett volna. Jókora tollfelhő jelezte, hogy a sűrűn hordó bal csővel, vagy 25 méterről szinte ledaráltam hátulról egy messzire kószált gyöngytyúkot. Ajajj…
Az erdész úr nem volt egyedül: a konyhában Piroska nénivel, falubeli csemetekerti dolgozómmal beszélgetett, - aki egyébként nekünk is szokott segíteni a ház körül - egy butella jó almapálinka mellett.
- Na, mi a baj, komácskám? - fogadta köszönésemet, szemüvege fölött rám pillantva.
- Nagy - mondtam szégyenkezve - lelőttem egy gyöngytyúkját.
- …osztán méé’… megtámadott?
Röstelkedve elmondtam, hogyan történt.
- Na - mondta - erre igyunk; és gyöngytyúkvadásszá avatlak. Hol az a szerencsétlen madár?
- Nem hoztam be. Hátulról érte a lövés, közelről és telibe.
- Nem baj. Ha meglőtted, edd is meg. Nem vadászias eldobni a zsákmányt…
- Tele van a húsa a sörétek által behordott tollal, meg a béltartalommal.
- Mondom, nem baj; itt van Piroska, el is készíti neked. Hogy szereted?
- Sehogy se.
- Na, igyál még egy kupiczával, oszt megbeszéljük. Arról szó se lehet, hogy nem eszed meg… Piroska kérem, főzze meg levesnek holnapra ennek a nagy stüßivadásznak. Fizeti a fáradságát és a hozzávalókat.
- Jut eszembe, erdész úr, reggel találkoztam a patikussal, és küldött egy kis üveg kotywaßt. Itt van, ni.
- Köszönöm… de az nem mentesít a megevéstől.
- Mit tetszik szedni? - érdeklődött Piroska néni, látván a helyre kis üveget - gyógypájinka?
- Vitacolan emulzió. Jót tesz az én koromban…
- Igen?? - csillant fel Piroska szeme, majd rám kacsintott, és kiment a gyöngytyúkért; aztán pár perc múlva tért vissza. - Erdész úr, arról a levesről lemondhatnak: a Samu már beleevett.
- Vegye el tőle, Piroska.
- Elvettem. Bedobtam a kennelbe a jagdokhoz.
- Piroska kedves, mi a kedvenc csokoládéja? - kérdeztem kaján vigyorral.
- Ó, fiatalúr… a méríszvájt.
- Merrys White - tolmácsolt az erdész úr - ír csokilikőr. Piroska, gratulálok. Fejlett ízlésre vall; de hol jut hozzá?
- Egy dájcs jáger barátnőjétől kaptam jó fél palackkal tavaly, bőgéskor. Kitakarítottam a koszos Rovert, meg kimostam pár sáros holmiját, azé’. Na, ne nézzen úgy rám, nem tisztán ittam…
- Almapálinkával hígítva?
- Ugyan, hová gondol; szilvával. Az almának értéke van, el lehet adni Calvadosként…
Jócskán alkonyatkor indultunk hazafelé - én csak az erdészház végébe, ahol a szolgálati szobám volt - de elköszönés előtt Piroska néni megkérdezte: - Aztán mia' vitamizé, amit az erdész úrnak hozott? Valóban csodákat tehet az ő korában…
- Vitacolan emulzió.
- Az valami fickósító, ugye?
- Az bizony! De nem tisztán köll innya, hanem mondjuk Unicummal - gondoltam a férjére is.
- Ha a városban jár, hozna belőle? Az emberre is ráférne…
…hát persze, hogy vittem.
- Piroskáról jut eszembe - folytatta a mesélést Damon - úgy hívták azt a marha nagy Timberjack forwardert rémleányvári figuránsaink. Mié’… mer’ piros volt. Eccer vezetője, a Berti - azaz nem eccer, soxor - rakta le a szálfát a felső rakodón, mikor nem messze megállt a központ kocsija, kiszállt a veres Mogyoró - úgy hívták az akkori személyzetist - mert valamit kérdezni akart a Bertitől, de hiába ordibált neki, az nem hallotta. Részint, mert süket volt, részint, mer’ zúgott a gép. Odament hozzá a sárban, és észrevette, hogy a fülkében lévő táska félig nyitva, és egy üveg nyaka látszik. Kivette a palackot - jó kétharmadig volt benne a lé - mire Berti lepattant a daruról, mint a sistergős mennykő, neki a Mogyorónak:
- A jó qrw@ anyád táskájába nyúlkálj, hülyegyerek!
- Csak néztem, mi van benne.
- Mi lenne; pálinka. De tűnés, míg szépen vagy!
- És a hiányzó rész?
- Megittam! - és, ha az erdész gyorsan oda nem ér, akkora pofont ad a Mogyorónak, hogy a feje behorpad.
- Halkabban, Berti, ez egy főnök a központból.
- Attól még nem kell lopnia a dolgozó pálinkáját! Vegyen magának!
- Nem akarta ellopni, de neked meg nem szabad inni munkába állás előtt.
- Nem is előtte ittam, most az előbb.
- Ittasan nem dolgozhat! - kezdte megtalálni a hangját Mogyoró - és miért nincs a fülvédő a fején?
- Süket, mint az ágyú - mondta az erdész halkan - jól halló embert nem kap ilyen munkára.
- Anyátok süket, az a síkszájú - mondta Berti - na, én hazamentem, szerezzetek más marhát erre a Timberjákobra. Beadom a felmondást!
- Látja, minek hőzöngeni - mondta a Mogyorónak az erdész - ha itt hagy minket, az ártérből ki nem hordja senki a rengeteg faanyagot, az árvíz meg a nyakunkon, mind elviszi.
- Gyertek csak ide - intett a kocsi mellől az igazgató, aki nem akarta összesározni magát. - Szóval, Mogyoró! Tudod, személyzetist a te fizetésedért százat is kaphatok, de ilyen masinisztát nem!
- Szerencséje, hogy nincs nálam szonda - duzzogott Mogyoró, de az igazgató kontrázott: - Az a te szerencséd, nem az övé. Ha téged megszondáztatlak, nálad is mutatna ezerrel. Erdész bácsi, hívja vissza a Bertit; mondja neki, én intézkedek, hogy javítsanak a bérén.
- Aztán megbékélt? - kérdeztem.
- Meg hát. Még azt akartam elsorolni, mikor rázták alatta a gépet. Akkor is fenn ült a darun, mikor meglódult alattunk a föld, és hullámzott, mint a Balaton vize. Persze, megijedtem én is, hogy mi ez, aztán később tudtuk meg, hogy földrengés volt. A faluban ledőlt egy kémény, de az lakatlan, elhanyagolt házon volt, más baj nem történt. Szóval, a Berti leszólt a daruról: - Hé, melyik marha rázza alattam a gépet?!
- És mit mondtatok neki?
- Mit mondhattunk volna. Lejött, körbenézte a gépet, látta nincs semmi baj, dolgozott tovább.
- Kalandos munkahelyetek volt…
- Néha; de többnyire dolgoztunk, mint a güzü. Az a pár ellopott nap volt a kárpótlás a vacak fizetésért, a mostoha munkakörülményekért, és a nemtudomka főnökeink bunkóságaiért.
- Meg persze szeretünk az erdőn dolgozni - tette hozzá az Öreg - legalábbis én.
- Pedig fényképészként kényelmesebben, és sokkal többet kereshettél volna. Minden megvolt hozzá: a szakmát megtanultad, berendezett műterem is volt a családban, és valamilyen szinten érdekelt is, hisz ma is fotózol, kiállításokon szerepeltél, több képedet közölte a Fotó, a Fotóművészet, a Nimród, a Búvár…
- Á, nem nekem való volt a sötétkamra és a vegyszerkotyvasztás.
- Bár a Mérnök úr képét elrontottad a Bükkben, a tóparton.
- Hogy mi volt az? - kérdeztem.
- Meséld el, Damon, te viszonylag józanul láttad az esetet…
- ’Azdme... ja, bocsánat, grófnő… na szóval már egy hónapja lepett minket a penész Miskolcon azon a tetű kéglin, amit a cég vendégszobának csúfolt. Még rendesen kocsmázni se járhattunk, mer’ a gondnok nyóckor kiengedte azt a két dögöt. Dogot, azdme... hol tartottam? Reggel hatkor indultunk, és úgy húztunk el a Tóbüfé mellett, mint a huss! Morgott is Mérnök úr, hogy aszod Főfő, legalább 1 stampedlire megállhattunk volna. De csak lassan mondta, mert látta hátul Tom két pecáját meg az Öreg pergető botját. Hát, kérlekszépen, én sorra kiraktam a népet a helyükön, utoljára Főfő urat, aztán mentem vissza Mérnökhöz, mer én csak reggel-este voltam pilóta, napközben az ő figuránsa. Hát visszafele mindenki szépen megvárt, ahol letettem, aztán nyomás vissza a kocsmába! Az Öreg a tónál kiszállt, ment előre tüzet rakni, meg valami halat is fogni. Mérnök kérte az első kört, meg a pénzt is rá tőlem kölcsön. Én voltam a bankára fizetésig, mer’ amit hazavitt, azt a felesége mind elszedte tőle... Na, szóval a pultnál odaállít hozzá egy akkora hapsi, de akkora... hogy:
- Szevasz. Lekvár vagyok.
- Örvendek - mondta Mérnök úr, és bemutatkozott, ahogy illik.
- Kérsz a gyereknek egy bumlit?
- Melyik gyereknek?
- Hát ennek e - bökött a saját mellére Lekvár. Mit volt mit tenni, kért neki egy bumlit. Az 4 deci vörösbor 1 deci kólával, söröskorsóban. Na, hát a Lekvár azt lehúzta egy hajtókára, és kérdezte, mi mit kérünk. Körtepájinkát, mondta Mérnök. Na, mire minden kör végigment, már én is kettőt láttam, pedig én voltam a pilóta. De a tó nem volt messze, és földúton. Volt ott egy árok, addig mentünk kocsival. Ott egy keskeny bürün kellett átmenni. Csak úgy hajlott a Mérnök gumicsizmás lába alatt. Mondta is Huszár, azér’ hajlik, mer’ okosabb enged. Becuccoltuk a holmit, már égett a tűz, be volt a két peca élesítve, azokat Tom kezelte, az Öreg elment pergetni, én megpucoltam a hagymát, Huszár további ficfát hordott tűzre, attól lesz jó cigánszaga az embernek. Mérnök meg itta a pájinkákat. Kérdem a Tomtól, hogy na, mi lesz a hallal? Mondta, türelem, már van két paptetű, meg 1 singér. Na, majd az Öreg fog 3 nagy csukát. Még vacsira is jut, csak el kell dugni Főfő úr elől. Mer’ az eleszi előlünk. De ettől nem mozdul meg a gigája! Huszár egész megsajnálta szegény Főfő urat. Ott dolgozik fenn 700 méteren a jó hűvös bükkösben, minket meg itt éget a nap, meg esz a pőcsik. Ha ezt tudom, ott maradok dolgozni. Na, jött az Öreg, Damon, kocsira, mert itt nem lehet halat fogni. Veszünk krumplit meg kolbászt a faluban. Könnyen beszélt, ő volt az egyetlen józan a csapatban. Neki meg nincs jogsija. De addig már Tom is összetolta a botokat, hogy na, gyerünk innen a... szóval oda. Majd vezet; ő nem ivott körtepájinkát, mer’ nem szereti; csak törkölyt. Mikor mentünk a kocsihoz a bürün, szóltam a Mérnök úrnak - ő volt az utolsó a sorban - vigyázz, bele ne ess! De mire kimondtam már fél lábbal a vízben volt. Nem bírta a lábát kihúzni. Másik lába meg a hídon. Az Öreg kezet adott neki, hogy kihúzza. Hát azdme... Nagyobbat húzott rajta, és Mérnök úr arccal a sáros vízbe csobbant. Na, a gumicsizma meg nem engedi ki a vizet. Szegény Mérnök! Még váltás ruhája se volt; a csizmája tele iszappal. Odaadtam neki az én tartalék munkás nadrágomat. Azt vette fel, gatya nélkül. Meg a társasági zakóját a csupasz felsőtestére. Így vonultunk be a kocsmába. Közben még a Huszár szólt, hogy te Mérnök, az a vizes zokni minek maradt rajtad. Mérnök hát lehúzta a zokniját, beletűrte a zakója felső zsebébe, mint dísz-zsebkendőt. Mezítláb, zakóban, gatya nélkül... és mire észrevette, az Öreg lefotózta, hogy még sose látott erdőmérnököt ilyen szépen kiőtözve. De annyira röhögött, hogy a kép se sikerült...
…a kocsmában meg várt minket a Lekvár gyerek, újabb pájinkákkal.
- Aztán mi lett az otthagyott tűzzel a parton?
- Az már nem tartozik ugyan a meséhez, de az Öreg a boltban vett krumplit, kolbászt - a hagyma, ugye, már fel volt vágva - visszament Tommal, szalonnát vágott a bogrács aljába kiolvasztani, és mire jól bepálinkáztunk, és Főfő úr is leért a töbröktől, főzött egy paprikáskrompét; kihozta a bográcsot a bürün innen, ahol aztán megettük. Nem a bográcsot ettük meg, a krompét belőle. Főfő úr túl csípősnek találta, pedig nem is kínáltuk… Erről jut eszembe, Öreg, rég kínáltál a boroddal.
- Van tán fertályórája is… de ami az asztalon van, kínálva is van - de azért töltött mindenkinek, Mérnök úr meg kiszolgálta magát a Damon pálinkájából.
- Öreg, te ezeket a meséket ismered mind, ugye? - kérdeztem - mert leírnám a naplómba, de attól tartok, felejtek belőle. Nekem a lator Bence sztorija tetszett legjobban, még ha kevésbé poénos is, mint a többi.
- Kár, hogy már nem mondhatod el neki, értékelné… de lehet, így is értékeli abban a másik világban.
- Lehet; nyugodjék békében. Volt még ilyen dolgozód, akihez hasonlóan kedves történet tartozik?
- Talán a nagyorrú Drotár - aki beceneve dacára nem bádogos volt, hanem üzemi fogatos az erdészetnél. Öreglegény volt, anyjával lakott kettecskén a nővére és sógora portáján, a nyárikonyhában. Az anyján kívül csak a két sodrott lóhoz kötődött, akikkel dolgozott. Egy szombat délután, a hécei megállóban találkoztam vele, a kisvonatról szállt le épp egy trőnye jó lucernaszénával a hátán, zabos-tarisznyával az oldalán.
- Szevasz! - köszöntem - Hová, így felszerelve?
- Szevasz, erdész úr! Csak ide az állatkórházba; behozták a héten a Laci lovat, egy kis baleset érte; jövök meglátogatni, hozok neki egy kis hazait. Ki tudja, itt mit kap szegény pára… meg aztán tudod, nekem senkim sincs a két lovamon kívül. Na jó, hát nem az én lovaim, hanem az erdészeté, de én dógozok velük.
- Sok lesz neki annyi zab, ha nem dolgozza le…
- Azt tudom, hogy sok eccerre, de majd odaadom itt a lúdoktornak, hogy vagy három részletben tegye hozzá az itteni porciójához.
- Biztos, hogy a Laci ló kapja majd?
- Hát az nem biztos; de a jó szándékom megvolt, a többi meg a lúdoktor lelkiösmeretén szárad; bár haza csak nem viszi a baromfinak…
- Jó sok fát felhasogattál, Öreg - mondtam neki - ma esti tüzünkre szántad?
- Naná, majd a tavalyira… ja, hogy tegyek rá?
- Arra gondoltam… nem mintha én nem tudnék, de te vagy itt a tűzmester, és kezd hűvösödni.
Öreg körberakta a parázshalmot, kissé összetolta a száraz bükk-hasábokkal, majd a tetejére is tett néhányat, gúlaszerűen összerakva. Aztán fújta, míg fel nem lobbant.
- Meddig akartok még kint lenni? - kérdezte Damon bácsi - a Mérnök már alszik.
- Dehogy alszok, csak a szemem pihentetem. Mit nézzek vele, csak azt látom, hogy üres a poharam.
- Na, egy pici van még az üveg alján - nézte Damon - ezt megosszuk, aztán menjünk aludni.
- Ha pálinkázni akarsz, ott a Chivas, azt add a Lacikának. Jobban alszik tőle.
- Pont annyi jut neki, amitől még nem lesz rosszul. - vélte Damon – Mérnök úr, ennyi jutott - adta kezébe a poharát - kocc! Nyeld le, aztán elkísérlek az ágyig. - Damonék bementek, s ahogy kezdett a tűz erőre kapni, kiléptem papucsomból, és talpamat a tűz irányába tartottam, mint szoktam volt, ha át akartam melegedni. - Öreg, nem tartasz velem?
- Mé’ne - követte a példámat - bár én nem fázom.
- Még én se, ez pusztán prevenció. Meg szeretem is, kellemes.
- Emléxem, a parázson is többször sétáltál anno dacumal.
- Sétáltunk - mondtam - téged is rávettelek, és nem panaszolkodtál miatta.
- Szerelmes voltam, és nem akartam gyávának látszani előtted. Végül is megérte.
- A franc abba a múlt idős szóhasználatodba… de, ha lyóólemléxem, nekem is - kacsintottam rá.
Damon bácsi lefektethette a Mérnök urat, mert visszajött hozzánk.
- Na, szóval csak azé’ jöttem ki, mert nem egyeztettük a holnapi utat; és, hogy még egy nyelet Gönczit megigyak, aztán elköszönök.
- Holnapra nem terveztünk semmi közöst. Asszem, neked is ki kell pihenni a mai napot. Egészségedre, Damon bácsi; és szép álmokat.
- Köszi, viszont - ásított egy nagyot az öregúr - de valami olyanról is szó volt, hogy Gadnárra akartok menni a napokban. Nem lehetne holnapután? Addig még szép időt jövendölnek az időjósok.
- Dolgod van aznap Gadnáron?
- A vesékbe látsz, Öreg… Cserepesen lenne dolgom, és az útba esik.
- Ja, fát akarsz venni az erdészettől; minket elviszel Gadnárra, aztán visszamégy Cserepesre, mert amíg a komáddal alkudozol, minek várakozzunk ott rád.
- Magam is úgy gondoltam. Sőt, ha két napra tervezitek, én meg is alszok a kománál.
- A barátnőmtől két szobát kértem a vendégházában - mondtam - és ebéd után fel akarunk menni a Sas-sziklához. Ki tudja, meddig szöszmötölünk ott.
- Ebéd utánra ott leszek. Aztán, mikor visszaérünk Gadnárra, én is visszamegyek Cserepesre. Ráérünk, nem kell sietni.
- Jó - egyeztem bele - vacsorára az Öreg főz a barátnőmnél vadhúst. Damon bácsira is gondoltunk...
- Halat viszek a komáékhoz, én nekik főzök ott halászlét. Holnap reggel pontosítsuk, mikor induljunk, és mikorra érjünk haza. Azaz ide, a vadászházhoz. Jó?
- Jó hát.
- Na, akkor még egyszer jó gutenachtot! - köszönt el Damon, és magunkra hagyott minket. A parázs még kellemesen melegített, és álmos se voltam.
- Maradunk még egy darabig? - tettem egyik lábamat az Öreg térdére.
- Amíg leég; belocsolni nem akarom, de többet már nem teszek rá.
- Jó. Simogasd egy kicsit a talpamat, jó meleg. Tudom, akárcsak én - tettem hozzá.
- Nem én mondtam - somolygott a bajusza alatt, de azért igyekezett úgy simogatni, ahogy anno dacumal tanítottam neki. Igazán megérdemelné, hogy megjutalmazzam, de pont ma alszanak itt Damonék. Kár; de van rá még idő, és lesz alkalom…
…a távolból mintha szarvasbőgés ütötte volna meg a fülemet.
- Hallod? - kérdezte az Öreg - ezexerint nem minden bika fáradt el a bőgésben; és egy befedezetlen tehenkére akadt. Valami igen fiatal ünő lehet őkelme.
- Vagy egy vén tehén, akinek nem jutott kedvére való bika, és most csábítósdit játszik.
Hallgattuk a csendet, hátha megszólal még; de csak egy elkésett őszibogár sírt valahol…
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
