|
23. Beryl naplója 3.
...Elegáns kis kocsi fordult be a vadászház parkolójába, Damon és Mérnök úr kászálódott ki belőle, és egy dúsan festett szőke néni.
- Vendégről nem volt szó - néztem Öregre - ki az a matróna?
- Mérnök úr felesége; képzett házisárkány, amúgy cukrászmester. Nem marad itt; az ő kocsijával jöttek, és hazaviszi. De gondolom, meg akar nézni téged, ha a mérnök úr elmesélte az afférotokat.
Damon bácsi kiszedte a csomagtartóból a hozott holmikat, és jöttek.
- Hát szép jó estét! - vidámkodott Mérnök úr - grófnő, engedje meg, hogy bemutassam ezt a szőke nőt: ő Laciné, a feleségem - az asszony kezet nyújtott, de a férjére szólt rá mérgesen:
- Szőke neked a… - majd rám nézve megmondta a nevét - tudja, hülyéskedik a Lacika. Nekem csak a hajam szőke, belül sötét vagyok; hihihi… ne hagyják nagyon inni az embert, mert részegen még hülyébb. Hát jó múlatást gyerekek, holnap úgy 9 tájban jövök a fiúkákért.
- Ez a vénasszony sose iszik semmi szeszt, de józanul is hülyébb helyből, mint más nekifutásból. Elmúlt hetven, de még dolgozik a vállalkozásában, mint a güzü. Engem is rá akar venni, de eszemben sincs így, mint lottómilliomos nyugdíjas. Egyébként se szeretem se a süteményt, se a fagylaltot. Csak a pálinkát.
- Akkor kínai értekezlet - mondta Damon bácsi - kocc cin csunk csak! - töltött a körtepálinkájából a Mérnök úrnak; nekünk meg az Öreg a Göncziből - és öb lics csük csak lee!
- Waidmannsheil! - ütöttük össze poharainkat.
- Hogy mi történt? - érdeklődött Mérnök úr, miután lenyelte a pálinkát. - Mé’ németül köszöntök?
- Hosszú. Igyál még egyet, hátha rájössz.
- Ja, mert a grófnő német származású.
- Na, ne sértegess, Mérnök úr; Magyar vagyok, Koppány ivadéka, mint a nagylónyai és vásáros-naményi Lónyay grófok valamennyien. Anyám volt osztrák - nyugodjék békében, szegény.
- Jaj, ezer bocsánat; na, tőccs még egy kupicával, Damon!
- Itt a nyárs, meg a nyársalnivaló, készítsétek el úgy, ahogy szeretitek - Öreg meggyújtotta a tüzet - kés van mindenkinél, vagy adjak?
Micsoda kérdés; hát persze, hogy van; bár a Mérnök úr kusztoráját csak nagyon jó indulattal lehet késnek titulálni. Ha a múltkor neki kell a bikáját kizsigerelni, nem tudom, ezzel hogyan boldogult volna. Öreg bort töltött poharainkba, és elhelyezte a négy sámlit a tűzhöz, cca. a szellőnek háttal. Mérnök úr azonnal rá is ült az egyikre, két jókora szelet kenyeret vitt magával egy vágódeszkán, meg egy kis szalonnát, jó nagy darab kolbásszal.
- Süsd meg - legyintett Damon - az erdőn is így ette mindig, ha volt tűz, ha nem.
- Tűz nem érdekes, pálinka legyen.
- Utána bor való - csóválta fejét az Öreg.
- Bor, mi? Hogy is járt a Balás meg a János a borral az erdőn? Dehogyis kell az nekem…
- Tényleg, hogy jártak?
- Nem meséltem még? - nézett rám az Öreg, s mert a fejem csóváltam, belekezdett:
- A Pápait termeltük favágó-brigádommal, Balás volt a döntő láncfűrészes, Matyi a döntőpár. János - a volt vadőr - akkor még kis suhancka volt, ott járta ki a nyolcadikat a brigád mellett. Annyi hiányzása volt, hogy minden tárgyból megbukhatott volna; de aszonták a tanárai, átengedik, ne kelljen még egy évet idegeskedniük miatta. Na, szóval ebéd előtt a döntők lejöttek a vágásból a tűzhöz, Balás leült a legjobb klacikra, és kiadta a parancsot:
- Jánoska! Bort! - János kivette a brigádládából a ceglédi kannát, megöntötte a kupafedőt, és nézte:
- Ajjaj, Balás bácsi… egér van a borban..
- Hozd ide; ezt jobban meg kell vizsgálni - Balás megnézte, kivette a döglött egeret a farkánál fogva, eldobta a bozótba, és a közben gallyazni induló döntőpárja után kiáltott:
- Mátyás!
- Parancsolj, Balás bátyám!
- Megiszol egy pofa bort?
- Meg hát - jött vissza készségesen; kiitta a kupafedőt, és szélesen megtörölte a száját. - Köszönöm!
- Jó volt? - kérdezte a Balás.
- Jó hát.
- Na, Jancsika! Akkor töltsél nekem is!
- Az a János, akit ismerünk? – kérdeztem.
- Persze. Jó eszű gyerek volt, csak unta az iskolában ülést, és a szerinte felesleges megtanulni valókat. Aztán pár év múlva, a munka mellett elvégezte a mezőgazdász technikumot, és a helyi Tsz agronómusa lett. A gengszterváltás után a Tsz-t a volt vezérek „privatizálták” - azaz szétlopták - s ő amunka nélkül maradt. Elnök úr alkalmazta vadőrnek volt társaságunknál.
- És most mivel foglakozik? Hogy van fegyvere, ha megszűnt a vadásztársaság?
- Gazdálkodik a saját földjén, és átment bérkilövőnek. Segítek, elkészítem a nyársadat. Még nem jó a parázs, de Damon már süti az övét.
- Köszi; én is tudnám, de hátha jobb, ha te húzod rá. Kolbászból feleannyi elég. Amíg a tieddel is elkészülsz, megnézem a tüzeket.
- Befűtöttetek? - hallottam Damon bácsi hangját indultomban. - Nincs olyan hűvös, mi elalszunk Mérnökkel fűtés nélkül is. Ott a pálinka az asztalon, Mérnök úr; én most sütök, szolgáld ki magad.
Kifelé jövet kihoztam a Nikonomat, hogy kattintsak az emberekről pár képet a tűznél, de már kevésnek tűnt a fény hozzá.
- Ott az enyém, az még lát ilyenkor - szólt rám az Öreg.
- Nem lesz túl zajos?
- Dehogynem; azé’ Raw-ból szépen ki tudom hozni. Gyere, süssük míg látunk, lassan csak a parázs világol.
Leültem hát én is, és forgattam a nyársamat, ahogy az Öregtől láttam. Türelemjáték - úgy főleg, ha éhes az ember lánya - de végül nagyon finom lett. A zsírral megcsurdított kenyeret is megpirítottuk, Mérnök úr nagy csodálkozására. Nem látott még olyat. Közben tele szájjal magyarázott valamit, de csak félig figyeltem rá. Valami gyapjaspille rágott erdőről mesélt, ahol elaludt, és kalapjáról egy nagy hernyó pont a szája elé függeszkedett a selyemszálon. De, ha aludt, honnan tudta?
- Én mondtam meg neki - szólt hozzá Damon - ahogy ültében horkolt, úgy mozgott a hernyó a szája előtt. Na, Öreg, azt kellett volna lefényképezni! Bár akkor még nem velünk dolgoztál, hanem az erdészetnél.
- Ti nem erdészet voltatok? - kérdeztem.
- Nem egy cég; mi erdészeti üzemtervet készítettünk, aminek alapján az erdészet gazdálkodott, az erdőfelügyelő meg ellenőrizte, hogy tényleg az üzemterv szerint gazdálkodott-e; ha nem, akkor vagy bírságolt - az volt a ritkább eset - vagy megindokolta, hogy miért kellett attól eltérni. Nem kellett volna, de abból neki semmi haszna nincs, ha bírságol…
- Világos - vigyorgott Mérnök úr.
- Igen - bólintottam rá - azért áll így ez a szegény ország. Ténylegesen dolgozókhoz képest rengeteg a felügyelő, ellenőr, aki mind csak baksisra vár.
- Lelkiismeretes munkára meg se pénz, se idő…
…még erdész koromban nagy elszöntyömpörödve mentem a falun erdei tanyámra, mikor volt dolgozóm, az akkor már nyugdíjas Bence állított meg, a kerítésén kiszólva.
- Mi a baj, erdész úr, nem jutott dinnyefőd?
- Áberwaß; hosszú…
- Se rá fity, gyere be egy pofa borra, megbeszéljük; hátha tudok segíteni.
- A bort köszi, és esetleg a jó tanácsot is, hátha kitalálunk valamit.
Először persze a bort ittuk meg, hátha abból születik a jó tanács.
- Jelölni kéne, mi? - tapintott rá a lényegre Bence első blikkre.
- Miből gondolod?
- A szomszéd erdész is azon kesereg… hogy kevés rá az idő, embere sincs megbízható, és a bér is ßar.
- Úgy van. És, neki mit tanácsoltál?
- Neki semmit. Mennyi az a kevés? - megmondtam, de nem rázta meg.
- Na, figyelj ide. Engem el kell kérned az asszonytól, mert szobafogságon vagyok. Rajtakapott Veronnal. Úgy tett, mint aki bemegy a busszal a városba, aztán leszállt a temetőparton, és hazajött a kert vége felől. Azt a rafinált eszit neki…
- Hallottam, említette a lánya is… Hány éves, Bence bácsi?
- Hatvanhárom; aszittem, tudod, sokszor leírtad a születésem évét a bérjegyzékre.
- Azt tudom, de a Veron hány éves? Mert a felesége csinosabb is, fiatalabb is…
- Igen; de a Veron az más. Szóval, elkérsz az asszonytól, hogy veled megyek az erdőre dógozni. Viszek magammal még négy cimborát; a Gergelyeket, a Janeszt, meg a Hosszút. Kimegyünk, megmutatod körbe a határt, jelölni meg tudunk mind. A bért elszámolod, mondjuk a Janesznak az egészet, abból veszel két kiló marhalábszárat, egy kiló füstölt csülköt, hozol tíz liter bort, és főzöl nekünk egy babgulyást a Bábán, bográcsban; aznap, mikor végzünk a jelöléssel. Nekünk az a munka egy jó hét kirándulás, addig se itthon keserít az asszony, és amúgy el tudja látni a jószágot. Na, áll az alku?
- Naná; meg hozok vagy két liter pálinkát is.
Bencéné, mikor megkerestem hátul a tyúkudvarban, először fel volt háborodva, hogy az ura milyen egy lator… de aztán azt mondta:
- Megérdemelte a szobafogságot, de akkor ennyi elég is volt neki. Magával mehet; meg igazán haragudni se tudok rá, mer’ azé’ még itthon is helytáll ez a tökéletlen vénember…
- Jeles egy kandúr lehetett az a Bence.
- Az, nyugodjék békében. De a bográcsos jól sikerült, és a nóta tán a faluba is behallatszott, pedig a Bába vagy négy kilométer.
- Az a Bence a dogmatikus ember volt? - kérdezte Damon - velünk is volt figuránsnak, mikor ott üzemterveztünk. - Nem, az öccse.
- Mitől dogmatikus? - kérdeztem, mert nem fogtam az összefüggést.
- Ha magyarázott az embernek - leginkább kövekről, mert nyugdíjasként opált meg aranyat keresett – és rákérdeztem valamire, azt szokta volt mondani, hogy: „Én ezt tudom, kérem, mert én egy dogmatikus ember vagyok”. De valamit csak tudhatott, mert geológusok is jártak hozzá, és vittek tőle mindenféle kőzetmintákat.
- Na látod, Damon bácsit hívtam ide mesélni, és téged hallgatunk…
- Tele szájjal nem lehet beszélni - mondta Damon tele szájjal - de ha megettem, má’ mondom is. Tőts egy pofa bort, Öreg! - Mérnök úr kontrázott: - Nekem pálinkát.
Mérnök úr gyorsan leküldte a pálinkáját, meg se várta a koccintást, aztán már mondta is:
- Csak nyeljed nyugodtan, Damon, mint éhtyúk a taknyot, addig mondom én, mikor elbújtál a szekrénybe. Öreg, tőts még egyet, mer’ erre innya köll… Szóval a sziliczei laktanyában bérelt nekünk szállást a cég. Egy délután, munka után, ahogy beértünk, Huszár meg az Öreg már benn vótak a konyhában, Öreg kotyvasztotta a rezsón a lecsót vacsorára, Huszár meg szóval tartotta, és időnként öntötte neki a bort. Meg persze saját magának is. Jobb ízű a lecsó, ha mindnyájan isznak. Damon lezárta az UAZ-t, és ahogy beért utánam a konyhára, gyorsan öntött magának egy bádog snapszot. Na, nekem is. Huszárékat is kínálta, de azok inkább borisszák. Csatlakoztam a főzéshez, azaz konzervet melegítettem magamnak, akkor jött be a Főfő úr is, a csoportvezetőnk, és vele a vadőr, az Albi. Jól van, na, hivatásos vadász. Nem mindegy? Mondja neki a Huszár, te Albi, ott egy rackád eldőlve az almafák alatt. Tudom, mondta, ezzel bosszant ez a Főfő is, hogy hívjak hozzá állatorvost. Nem is az én birkám, hanem a Nemzeti Parké, csak nálam bérlik a helyet az akolnak. A tejért meg a sajtért; nekik csak azé’ kell, hogy legelje a hegyi réteket; nem futja nekik kaszálásra, jelentkező meg nincs, nemhogy felesbe, még mindibe se. Ja, hogy a tej meg a sajt az enyém: Azé’ jön ám a Nemzeti Parktól minden kisfőnök kórincsálni belőle. Még, hogy én költsek állatorvosra. De Huszár, mért van rajtad kalap idebent? (mert csak egy kis gatya, meg a kalap volt rajta, egyéb semmi.) Azé’, hogy ha bejön valaki bamba vadász üres kézzel, legyen mit kérdeznie; én meg tudjak mivel köszönni. De, hamá’ nem akarsz állatorvosra költeni, legalább vágd el a nyakát, ne ott szenvedjen nekünk. Menjél, vágd el te - mondta Albi - te látsz rá innen, én nem, engem nem zavar. Húzd is le, megfőzöm nektek üstben.
- Komolyan? - vette kézbe a kését Huszár - gyere, Öreg, segíts lehúzni.
Azzal Huszár átugrott a kerítésen, kisgatyában, mezítláb, de kalappal a fején, pont a jó mérges csalánba, és ment a racka felé.
- Ja - szólt közbe az Öreg - az a csalán úgy mart nadrágon át is, mint a háborodás.
- Na tőts még, Damon! - Mérnök úr becsapta a pálinkát - azannyát! Miféle pálinka ez, te?
- Körte; méé’, megrázott? - Meg hát.
- Akkor úgylehet, villanykörte.
- Na, szóval Huszár felrúgta a rackát, hogy az lejjebb gurult, és nézte, mi baja lehet; de az megint elfeküdt. Aztán má’ csak azt láttam, az Öreg is odaér, és ketten húzzák lefelé az Albi szaletlijához. Kihozták az üstházat, és mire Damonnal bekaptuk a kaját, már meg is nyúzták. Nem az üstházat, a rackát; és darabolták a húst. Odafelé félúton találkoztunk Öreggel.
- Mi van, nem maradsz ott főzni?
- Dehogyis eszek én abból… egyébként is ott a lecsóm, az már kész van. Majd, ha megettem, átmegyek egy pofa szelcevízre.
- Öreg tehát visszament a szállásra, nyilván megette a lecsót, mert mikor később a Huszár is csatlakozni akart rá, nem volt belőle. A birkának nem volt nagy keletje, mind jóllakottan mentünk, de azé’ bevágtam fél tányérral. Azé’ csak féllel, mert láttam a Huszáron, hogy neki nemigen ízlik, de hát ő látta a húst, amit darabolt. Kérdeztem Damont, neki hogy ízlik? Aszonta, hát kicsit büdös, de egyszer meg lehet enni. Na ja, hát másodjára már kell a kutyának. (Mint később kiderült, kellett.) Aztán má’ kezdett jó hangulat lenni, Főfő úr rá is vágta a nótát, hogy: Jaj, de szép két szeme van magának… - Kék - szólt bele Albi, de azon nem vesztek össze, mondták, de mivel senki nem csatlakozott, nemigen ment jól. Közben odaért Öreg is, ő meg nem ismerte a szöveget, pedig az Albi erősen bíztatta a szelcevízzel.
- Gyerekek, így nem megy a nóta, menjünk át Jabloncára, hozzunk egy cigánkát.
Erre Damon vihar gyorsan eltűnt a budi irányába; Huszár meg benne volt menten:
- Oké, én állom a balhét! - Újabb kör Szelcevíz következett, ja, nem mondtam? Az szilvapálinka. Olyan 60%os. - Damon! - kiáltotta Főfő úr, ahogy a torkán kifért - gyere, állj ide a kocsival, megyünk cigányért. Damon nem válaszolt, nem is jött. Főfő úr még elüvöltötte magát vagy kétszer, de akkor az Albi felesége kijött, hogy kit nyúznak. Mondta Főfő úr, a sofőrt hívja.
- Akkor lábujjhegyen bőgjön, jóember, mer’ alszik a gyerek.
- Milyen gyerek!? - érdeklődött Albi.
- Na milyen, a szomszédé - ezzel elvonult nagy durcásan, de annyit azé’ mondott, hogy még egy ilyen üvöltés, és a srétessel idelő. Főfő úr így elküldött, keressem meg Damont, és álljunk ide a kocsival. Megnéztem a budit - ott nem volt. Visszamentem a szállásra, ott csak az öreget találtam a konyhán, a télapókat töltögette ki, a Huszár borát iszogatva. Nem mikulásokat, T-lapokat; az termőhely-feltárási jegyzőkönyv. Mondom, a Damon hol van? Aszonta, hát itt vagy nincs, vagy jól elbújt. Kurjantottam vagy két emberest, de Damon nem reagált. Közben odaértek a többiek is, most már négyen ordibáltunk, hogy Damon! Hová tűntél, Damon Hill? - de semmi válasz. Megnéztük a szobánkban is, de az ágya érintetlen volt. Aszonta az Öreg, hogy nézzétek át az erdőt a ház mögött, hátha ott elesett, és elaludt. Hívtuk, jöjjön keresni ő is, de aszonta, eszébe sincs, ő most télapozik, és az határidős maszek a hét végére, így hát fél éjszaka ordibáltunk az erdőben, kézilámpákkal keresve, míg be nem rekedtünk. Albi lemondott a cigánkáról, Huszárnak eszébe jutott, hogy amúgy nem is szereti a pálinkát, a szilvát meg főleg, a borát meg az öreg issza a szálláson. Főfőnek semmi nem jutott az eszébe, de abból is leginkább a jajjdekétszemeket fájlalta, nekem meg má’ mindegy volt. Na, mikor felmentem a szobánkba, Damon ott aludt az ágyán, semmi ébresztésre nem reagált. Aztán másnap mesélte el, hogy míg mi a nevét ordibáltuk, ő egy szekrényben kuksolt a spájzban. Nem mert kocsiba ülni, mert ivott előtte, de az Főfő úrnak nem indok. Úgy volt, Damon?!
- Úgy hát - hagyta rá. - Öreg tudta, hogy elbújtam, de már neki is elege volt a társaságból, és azért is nem ment keresni veletek.
- Pihent egy csapat vagytok még ti is - mondtam - ki lesz a következő mesélő?
- Én e - jelentkezett Damon bácsi - elmesélem, Mérnök úr hogyan engedte le. - Mit?
- Méé’, mit szokás leengedni; nem a biciklikereket, az leenged magától is, ha olyanja van. Ja, eccer a biciklim, mikor leeresztett, betoltam a lucernásba, mert aszongyák, attól a marha is felfúvódik, ha belemegy. A marha lehet, a bicikli az nem olyan marha. Na, szóval mentünk ki egy téli reggel az Aranybánya felé, jó nagy hó volt akkor, az útról el volt tolva, de helyenként jégbordák voltak. Na, majd’ belefutottunk egy, az úton keresztbe fordult faszállító kamionba. Nem állító, Mérnök úr, szállító. Ne dumálj bele, ha nem érted.
- Értem én, Damon, csak nem tudom, miről van szó.
- Nem baj. Nem fértünk el az úton sehogy a kamion mellett, de épp akkor ért oda a Fáni elftárcs egyik felügyelője, nézi ő is, mi van? Akadály, mondok, mentésre vár a kamionos. Aszonta, vagy két óra. Aranybányára mentek? - Mennénk. - Á, gyertek el a Kápolna fele, körbe. Elindultunk hát, de magamban kiszámoltam, hogy az UAZ fogyasztása mellett a kerülő plusz 15 liter benzin; így lassan mentünk, hagytuk elhúzni a felügyelőt, és Kápolnán beültünk a kocsmába. Jóképű kiccsaj vót a csapos, és amúgy ócsó hely ott a világ végén, így ott ragadtunk. Mérnök úrnak szokás szerint nem volt pénze, tőlem kért kölcsön pálinkára. Hogy ne tisztán igya, kértem neki egy sört is mellé, de azt sem tudta tisztán inni, hát kért még egy pálinkát. Aztán még kettőt; aztán má’ csak a csapos lányka számolta, de végül marha sok pénzembe került. A két óra bőven letelt, így elindultunk, hátha elhúzták azóta a kamiont, de aszonta Mérnök úr, már kár odamenni, nem fog látni a műszerben. Mondom, hazamenni még korán van, hová menjünk addig? Naná, hogy kocsmába. Nincs több pénzem, mondok, má’ így is sokkal tartozol. Na, legalább egy stampó körtére még, aztán ma nem kell több. Na, alig mentünk fél kilométert, má’ szólt, hogy álljak meg, pisilni akar. Megálltam, de mondtam neki, vigyázz, itt az út mellett mély árok van. Kiszállt, de visszaszólt: itt? Dehogy van árok, sima az egész placc. Nekem is le kellett földelni az antennát, de tudván, hogy Mérnök úr szégyenlős, átmentem az út másik oldalára. Közben valami két nagy teherkocsi elment mellettünk, ránk is dudáltak. Mikor indultam vissza a kocsihoz, hát Mérnök úr sehol, kalapja meg az út szélén, a hóban. Hú, rendesen megijedtem, mi történt, csak nem csapta el az iménti két kocsi? Odamentem a kalaphoz, láttam a hóban a cipője nyomát, és ahogy előrelépett, nyilván a kocsi elől, megperdült a tengelye körül, és beleesett a hóval teli árokba. Arccal előre, a hóban feküdt, próbáltam segíteni, hogy felálljon, de felemelte a fejét, és rám mordult: Várjál még, hadd engedjem le! Mint aztán kiderült, akkor még pisilt…
- Nade Damon bácsi! - szóltam rá - illik ilyen indiszkréció, elárulni a barátját?
- Méé’ - szólt Mérnök úr - nincs abban semmi, mindenki szokott… kinek hogyan sikerül.
- Az is indiszkréció, ha elárulom, hogy azóta se adta meg azt a tartozását?
- Igen, az! Holnap, ha az asszony értünk jön, szólj neki, adjon nekem annyi pénzt, és akkor megadom. Ő a pénzügyminiszter nálunk; Nálatok tán nem?
- Nem hát; mi köze a feleségednek a mi pénzünkhöz?
- Hülye.
- Azzal nem vitatkozhatok, te tudod, a te feleséged; és ha hozzád ment, akkor lehet is benne valami…
- Mennyivel tartozik? - kérdeztem Damontől.
- Hát, azt ki kéne számolni… vagy 17 évi kamattal is elmaradt… meg má’ nem is emléxem, mennyi volt akkoriban három cent pálinka. Szóval sokkal.
- Na, Damon, ezé’ büntetésből önts egy kupicával a körtédből. - Mérnök úr felemelte a poharát, beleszagolt, és Damonnek nyújtotta:
- Aszondod, ez annyival jobb, mint a kommersz?
- Sokkal. Össze se lehet hasonlítani.
- Elhiszem, ha te mondod… akkor ez amennyivel jobb, az a kamat, a pálinka meg a tőke, nesze fogjad, megadtam. Idd meg az egészségemre.
- Látjátok, feleim, ilyen embernek hiteleztem én éveken át, és tettem érte kockára az életemet.
- Mit tettél te kockára? Esetleg a Főfő úr életét, mert ő szokott az anyósülésen ülni melletted. Bár, ha őszintén belegondolok, a te munkád volt a legfelelősségteljesebb. Ha mi megittunk reggel vagy két stampóval, attól legfeljebb nem láttunk a műszerben; ha rosszul írtunk le egy-két erdőrészletet, abba senki nem halt bele, esetleg a gazdálkodó szidta a szegény édesanyáinkat, nyugodjanak békében; ha te hibáztál volna, esetleg mind elpatkolunk.
- Na, ezt szép, hogy belátod; hát akkor egészségedre, és a hitelt megadottnak tekintem. Grófnő, egy nyelet körtét? Még nem is koccintottunk a vacsorára.
- Köszi, még van whisky a poharamban; de kocc!
- Németbe szoktak szalonnát sütni?
- Azt nem tudom, én Bécsben lakom, és az Ausztria; meg van egy tanyánk Ferlach mellett, ott szoktunk nyárson sütni, leginkább pisztrángot. Néha csurdítottam rá szalonnát, de az ottaniak megszóltak miatta.
- Labanc nép az - vélte Damon bácsi, de ráhagytam; hátha itt úgy tanulták.
- Pisztrángot lehet ott fogni, vagy venni kell a bótba?
- Akinek van engedélye, és tud, az foghat is; én csak olyan halat szoktam sütni, amit magam fogtam. Mami pótanyám jeles legyezőhorgász, tőle tanultam meg pisztrángozni műléggyel.
- Nálunk is volt egy nagy tudású Pecás, azelőtt került hozzánk, mielőtt nyögdíjba mentem. - fogott Damon az újabb sztoriba. - Eleinte elmerült a munkájában, de aztán, hallva a másik három elvetemülttől, hogy miket fogtak, nagy szerényen előadta, hogy ő is horgász, de nemrég kerülvén ide, nem ismeri még az itteni vizeket; ha befér a csapatba, szívesen eljön velünk legközelebb, és beavat minket a horgászat magas tudományába. Április elsején ért rá mindenki - azaz Mérnök úr, Huszár, az Öreg, meg Tom; Pecásnak ugyan lett volna valami munkája, de az Öreg aszonta, az mindenkinek van mindig, de a bolondok napján nem való dógozni, olyankor horgászni köll. Aznap jár le a csuka tilalmi ideje, ívás után éhes, eszi a vasat is. Velem együtt pont hatan voltunk, egy híján, mint a gonoszok; de elfértünk a kocsiban. Huszár a kálnoki almást javasolta kezdésre, oda is mentünk; az almás helyén ugyan kukoricást találtunk; mentegetőzött is a Huszár, hogy márpedig itt almás volt, mikor legutóbb itt járt. De a víz szép volt, Pecás elővette a csomagtartóból a horgász-ládáját, na, abban aztán volt minden, mint karácsonykor - de akár rá is lehet ülni; kiszedett mindent, ami kellhet, közben magyarázta, mi mire való. Leginkább a festett csonti vagy mi a nyű hasznosságát emlegette. Na jó, mondta, de hol a botom, Damon?
- Mit tudom én – mondtam - nem is láttam. Hová tetted mikor indultunk?
Úgy rémlett neki, hogy a kocsi tetejére. Na, azt akkor elhagytuk az első kanyarban. Visszamentem érte, mert alapjából jó szívű gyerek vagyok én, szerencsére még az Öregék udvarában esett le - ha le - most neki volt támasztva az egyik fenyőfának. Mire visszaértem, már Mérnök úr beélesítette a pecát, és Pecás is talált egy botot a csomagtartóban, beszórt pár marék etetőanyagot, és fogta is szépen a halat a nyűvel; volt már vagy tíz darab a haltartójában, ezüstkárász, meg valami keszegfélék. A legnagyobb volt vagy… na, nem akarok nagyot mondani, volt tán tízdekás is. Megörült a megkerült botjának, átszerelt gyorsan, de közben Mérnök úr átdobott oda, ahol Pecás beetetett. Volt is két kapása, az elsőt elkéste, a másodikat elkapkodta; addig Pecás is összeszerelte a cájgot, és bedobott oda, ahová eddig is. Azt persze nem vette észre, hogy ott van a Mérnök úszója, sikerült is összeakadniuk; Mérnök aszitte, kapása van, bevágott keményen, na erre Pecás is; de aztán észrevették, hogy egymást fárasztják. Némi káromkodásokat és nyolc napon belül gyógyuló becsület-sértéseket váltottak, és újra szereltek; na, mondta Tom, ebből így nem lesz ebéd; gyertek, Huszár, fogjunk halakat. Elmentek fölfelé, az Öreg meg lefelé, mindhárman blinkerrel, csukára. Pecás morgott, így nem volt kinek magyaráznia a tudományát, mert én nem értek hozzá, a Mérnök úr meg nem volt hálás közönség a reggeli körtepálinkák után. Pecás fogta a halakat - volt közte egy nagyobbacska forma, legalább is a többinél, de azt visszadobta, hogy paptetű. - Vágó durbincs sógor - javított Mérnök úr, aki azért elméletből jártas volt.
- Az - mondta Pecás - figyelj, hé, kapásod van!
- Á, csak maszatolás, ilyen van folyton.
- Azé’ nem fogsz semmit… légy készen, és mikor mondom, hogy most, vágj be, finoman. Úgy is volt, Pecás szólt, Mérnök úr meg kivett egy szép tenyérnyi kárászt.
- Hűű - mondta - nem igaz, gyerekek! Halat fogtam! És mekkora! Na, ezt megsütöm magamnak nyárson. Damon, pucold meg nekem, lécci; és vedd is le a horogról; én hogyan, az én kezemben a bot van…
Szóval az idő telt, rendesebb halunk még mindig nem volt, mikor felbukkant Huszár, és mutatta messziről, hogy valami nagyobb darab van nála. - Csukák, ha jól látom - vélte Pecás - micsoda vak szerencséje van…
- Ugyan, Pecás; tudás, nem szerencse.
- Tudás, egy frászt, ha nem éhes a hal, hiába akármilyen tudás.
De akkor már jött az Öreg is a másik irányból, ő se üres kézzel. Na, éhen má’ nem maradunk. Bolondok ezek a csukák - morgott Pecás - a vasat eszik, pedig tele a víz hallal. Mint kiderült, mindketten három csukát fogtak, kilós ugyan egy se volt, de hetven dekánál kisebb se.
- Tom merre maradt el?
- Asszem, jön utánunk, mikor utoljára láttam, még csak kettő volt nála; de az egyik jó kettes. De azt vigye is haza, nyársalni nagy; ezek a mieink a jó méret itt, és mindünknek jut egy; megrakom a tüzet, addig pucoljátok meg a halakat. Meg vágok nyársakat is. Aztán megjött Tom is, egy volt nála.
- És a másik? - kérdeztem.
- Bilincsen van a vízben feljebb, mielőtt hazaindulunk, elszaladok érte. Na, segítek pucolni.
Úgy is volt, míg Mérnök úr megpucolta a kárászát, addig mi is a csukákat, Öreg be is irdalta jó sűrűn, és bedörzsölte a terepi keverékével. Pecás meg a fejét csóválta, nem fért a fejébe a nyolc csuka nem egészen két óra alatt. De tény, hogy hamar megtanulta a pergetést, és pár év múlva ő lett a legeredményesebb a csoportban. Jelzem, a legszorgalmasabb is. Öreg egyszer úgy jellemezte: „a Jó Isten mindent tud; de a Pecás jobban tudja”. Na, szóval megettük a halakat, elmentünk a Kőkunyhó kanyarhoz, ahol Tom valami nagy rablásokat látott pár napja. - Mé’ nem fogtad meg - kérdeztem.
- Tilalmi idő volt, és nem volt nálam cájg, csak a Trimble. Azzal meg nem lehet. Ja, hogy a Trimble? Az pontosan olyan, mint a teodolit, csak egészen más. Ja, kőkunyhó. Oda nem tudtunk kocsival menni, hát otthagytuk a kertek alján, azaz nem hagytuk ott, mert benne maradtunk Mérnök úrral; ő elszunyókált, én meg lusta voltam elgyalogolni addig a tocsogós réten át. Az Öreg hamar visszaért, a messzelátóját vette elő a hátizsákjából. - Mit látsz? - Innen semmit, a nagy fűzfa alól a külső ér felé nézve, valami fehér-piros mozgást látni - azzal otthagyott. Mikor visszaértek, mesélte el, egy gólya fürdött a térden felül érő vízben, nagy szárnycsapkodással. Nem az Öregnek, a gólyának ért térden felül a víz; végül kigyalogolt a partra, kelepelt egy verset, majd elrepült a falu irányába. Tom mondta is, ez egy népi megfigyelés a jövőre nézve: ha gólya fürdik a Berekben, az nagy csuka fogását jelenti.
- És hol a Tom, meg a nagy csuka?
- Ott pucolja a parton, mindjárt hozza; hát, tényleg nagy volt…
- Nem fényképezted le? - kérdeztem az Öregtől.
- Dehogynem, a képen a derekától csaknem a földig ér.
- Úgy értem, a fürdő gólyát.
- Messze volt, és akkor már nem volt meg a Nikon; a Pentaxhoz nem is vettem olyan hosszú lencsét, addigra meguntam a vadfotózást.
- Na, szóval mindhárman megfogták a három csukájukat, a legnagyobbat Tom beadta a közösbe, azaz a következő főzésre eltette a fagyóba, szépen feldarabolva megsütni. Mérnök ugyan azt javasolta, halászlé legyen belőle, de az Öreg aszonta, csuka nem való halászlébe, azt sütni köll. Nem is volt messze a következő alkalom, jó hónap múlva a Gunyakúton gyűlt össze a csapat halat enni, azaz Főfő úrnak volt tárgyalnivalója az ottani igazgatóval, aki a helyet meg a tüzelőt adta a főzéshez. Tom hozta a nagy csukát, Pecás hozott egy csomó kárászt-keszeget halászléhez, a Mérnök meg én hoztunk három pontyot szeletnek, a lébe. Huszár hozott jó bort, Öreg pálinkát, meg ő hozta a bográcsot is a papájától. Lya, Főfő úr meg hozta a vendégeit, mert ők is szeretik a halat. Rövidre fogom most már, tárgyalás megvolt, halászlé elkészült…
- Ácsi! - szólt közbe Mérnök úr - kihagyod a lényeget! Belekóstoltál, mikor az Öreg épp elment valamiért, és tettél bele egy jó marék macskafaßát. Az csípős paprika, olyan Damon-bácsi féle.
- Nem volt anélkül semmi íze - vette vissza Damon a szót - így meg legalább Főfő úr alig evett belőle, csak itta az Öreg pálinkáját. Megettük a halászlé nagyját, vagy két adagnyi maradt a bográcsban. Aztán megettük a Tom által vokon sütött csukát, mind megittuk a bort meg a pálinkát, Huszár elhúzott haza a lovaihoz - ő saját kocsijával volt - mi még elmondtunk pár nótát sötétig. Abban maradtunk, nem állunk neki sötétben, azaz gyertyafényben takarítani, holnap reggel itt kezdünk. Ahogy kimentünk a sorompón, kiszálltam becsukni magunk után. Öreg papájánál beadtam a bográcsot a maradék halászlével, aztán hazavittem ezt a Mérnök urat. Illetve a házukig, aszonta, sétál egy kicsit, mielőtt hazamegy. Alig tettem le a kocsit, és ittam én is egy pálinkát, csörgött a telefon. Mérnök felesége hívott, hogy merre vagyok? Mondom, már itthon.
- És az ember? - kérdi.
- Milyen ember?
- Hát a férjem.
- Kiszállt a ház előtt.
- Nem volt egy kicsit részeg?
- Á, nem.
- Nagyon?
- Hát…
- Nem jönnél el segíteni megkeresni?
- Nemigen merek, már lezártam a mai menetlevelet, és ittam is egy snapszot.
- Nem kocsival gondoltam, gyalog.
- Na - nyomtam el egy káromkodást - minek iszik, aki nem bírja. De persze odamentem.
- Pénze nem volt - mondtam - kocsmába nem mehetett. Merre keressük?
- Már meg is van - mondta Laciné - ott alszik azon a padon. - Mérnök úr akkurátusan kisgatyára - atlétatrikóra vetkőzve aludt, feje alatt a zakója, a pad alatt a cipője, szépen rátéve a zokni is. Mérnökné sűrű elnézést kívánások közepette felverte az urát, megkért, segítsek felkísérni az ajtajukig.
- Nem kell - mondta Mérnök úr határozottan - már felébredtem. Mit keresel itt, Damon?
- Csak érjünk be, Laci, majd számolunk - morogta Mérnökné vésztjóslóan.
Na, másnap reggel kimentünk takarítani, a sorompónál kértem a kulcsot Főfőtől.
- Nálad van - mondta nekem - este odaadtam zárni.
- Visszaadtam - mondtam, de arra nem emlékezett. Nézte a zsebeit, nála nem volt.
- Tegnap az ünneplős waldenben voltál - mondta neki az Öreg.
- Ha jól láttam - mondta Tom - mintha beleejtetted volna a halászlébe, a bogrács a te lábad mellett volt.
Na, vissza a városba, csak 30 kilométer; Öreg bement a papájához - na, hogy is volt?
- Kérdeztem Édesapámat, hol a bogrács? - folytatta az Öreg.
- A helyén van, fiam, Édesanyád még az este elmosta; miután a lét felforraltam és megettem. Hát, a hal má' szétfőtt, azt odaadtam a szomszéd macskáinak.
- Nem volt benne kulcs?
- Tán csak nem, ha meg nem ettem….
- Nem lehet, nagy kulcscsomó volt.
- Menjünk el hozzád, Főfő úr - folytatta Damon bácsi - hátha mégis a waldened zsebében van - és persze. Főfő úr ezexerint kis kezével kihalászta a halászléből a kulcscsomót, és zsebre vágta - na, szép lehetett a lódenen az a pirospaprikás-halzsíros folt…
- Eléggé kilóg a csapatból az a Főfő úr, ahogy a meséitekből érzem.
- Főnöksors… Nem lett volna rossz gyerek, ha nincs főnöki ambíciója. A szakmához ért, csak a munkát nem jól szervezi, ezzel fölösleges bosszúságot okoz a csapatnak, és persze saját magának is. Egyébként talpig becsületes úriember.
- Az; a földtől számítva.
Nagy csend lett utána. Damon bácsi a sült szalonnája bőrkéjét rágcsálta, Öreg bort töltött, Mérnök úrnak pálinkát. - Damon, van még szalonna is, kolbász is, szolgáld ki magad.
- Á, elég volt minden. Ez nekem olyan, mint másnak a rágógumi, csak erre jobban esik a bor.
- „Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta” - idézte Mérnök úr - illik itt rágyújtani?
- Nem - mondtuk egyszerre hárman - inkább igyál. Azzal csak magadat mérgezed.
- Ménem szívjátok ti is, akkor nem zavarna - morgott Mérnök - kimegyek a parkolóba, addig nélkülözitek a társaságomat.
- Öreg, te is dohányoztál pedig, úgy emléxem.
- Pipáztam, de ritkán. Ha a vad nem maradt tűzben - leginkább a kísért vendégvadászé - elszívtam egy pipát, mielőtt utána indultam. Meg a szél ellenőrzésére is jó, merről fú.
- Miért, amit te lőttél, az mind tűzben rogyott?
- Többnyire. Nem azé’, mert úgy tudok lőni; hanem, mert ha nem voltam elég közel, és biztos a gyorsan ölő találatban, inkább nem lőttem. Száz méternél messzebbre egészséges nemes vadra sose.
- Olyan se volt sose, mikor meggondolatlanul lőttél?
- De, egyszer - bántott is a dolog piszkosul.
- Elmeséled? Igyál egyet előtte, hátha őszintébb leszel.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
