| MÁSIK VILÁG : Második könyv - 20. Beryl naplója - részletek 1. |
Második könyv - 20. Beryl naplója - részletek 1.
1. nap
Vagy ötszáz kilométer vezetés után, némileg elmacskásodottan szálltam ki a régi vadászház udvarán. Több éve nem jártam itt… de a kulcs a szokott rejtekhelyen volt, tehát János megkapta az üzenetet.
Végignyitogattam a négy vendégszobát, kiválasztandó, melyikbe rendezkedjek be két hétre. Szinte mind egyforma, de egyikben - ahol pár éve Mamival szállásoltunk - kellemesre volt fűtve a cserépkályha, mellette több napra elegendő száraz fa felhalmozva, és az asztalon egy papír várt:
„Kedves Grófnő!
Gondoltam, befűtök, már hűvösek az esték. Öreg azt üzeni, hogy délután vagy négyre itt lesz.
A társalgóban lévő italnemű becsületkasszás, a konyhai hűtőben van harapnivaló; meg borovička és szódavíz.
Ezek grátisz. Egészségedre!
ps: Úgy emléxem, pár éve 1 vén bika terítékénél megittuk a pertut; ha tévednék, megisszuk ma.
Waidmannsheil! János János”
- Jó ötlet - gondoltam - puszilnivaló pofa ez a János, bár fene azt a borovicskás gusztusát. Na, nézzük a társalgói készletet, elvégre azé’ gürcölök, hogy fussa rá ilyenkor; és inkább a whiskyt iszom pénzért, mint az ingyen borókapálinkát; megállapítottam, hogy a választék és a készlet bőséges.
Aztán persze a kamra, és a konyhai hűtő tartalmát is felmértem, megkóstoltam egy darab sajtot, majd becipeltem két jókora bőröndömet, és berendezkedtem. A szoba kétszemélyes - eredetileg Mamival ketten készültünk jönni - de elleszek én magamban is. Mint otthon is többnyire…
A társalgó, ha lehet, még unalmasabb, ha az ember lánya egyedül van. Igazán itt lehetne János, vagy az Öreg, de ugyan mit várhatok nős emberektől; és én jeleztem úgy, hogy estére érkezem. Ki hitte volna, hogy ennyit gyorsult az út Bécstől Zsolcáig. Azt se gondoltam, hogy Mami az utolsó pillanatban lemondja az utazást.
Hogy addig is elüssem az időt, megnéztem, a személyzeti szoba nyitva van-e; hát persze. Otthonosabbnak tűnt, hisz pár éve Mamival itt töltöttük az estéket az Öregnél, és ittuk a "Magyar Kajszi" pálinkáját.
A szoba berendezése amúgy szegényes: egy jókora régi ágy, egy még régebbi sparhelt (azaz masina, magyarul spór); egy nagy asztal, néhány hokedli, és a falon fogasnak használt hullott agancsok. Azt a nagy vas fegyverszekrényt ezexerint hazavitette Elnök úr, mikor a vadásztársaság - a területbérlet lejárta okán - feloszlott. A ház korábban 42 tulajdoni hányada - Mami szerint - jelentősen átalakult: Elnök úr és Kockásék, akitől csak tudták, megvásárolták a részét. Most Kockás felesége, Ica működteti vendégházként az ország másik feléből; és alkalmazza időszaki gondnokként Jánost, vagy esetenként Ancsát.
Hoztam át némi fát és gyújtóst a magamnak lefoglalt szobából, és begyújtottam a spórba. Barátságosabb, ha duruzsol; és hátha az Öreg örülni fog. Többnyire én élveztem a múltban az ő „anyáskodását” - leginkább az hiányzott az utóbbi években - és arra gondoltam, ha már egyedül jöttem, hátha itt alhatok. Tán abban reménykedett Mami is, mikor kitalálta ezt a kirándulást. Valamiért - bár a legkevésbé se hasonlítottak - néhai fiára emlékeztette, és bizony szemrehányásokat tett, hogy „nem fogtam meg magamnak”. Hiszen, ha hamarabb felismerem…
…azon az utolsó estén ültünk a tűz mellett hármasban, pezsgőt kortyolgatva; nem is nagyon beszélgettünk, csak bámultuk a parázs felett játszadozó lángokat. Van valami atavisztikus a tűznézésben: az Öreg szerint
„Vadászó ősünk kerek világának közepe a tűz, a fény volt: körül lehetett ülni, és akkor mindenki mindenkivel szembenézett a tűzön át. Jelen kizökkent világunk legfőbb baja, hogy ezt a fényt kivettük középről, dobozba zártuk, és már nem egymásra figyelünk rajta át, csak bámuljuk.” - Nyilván a TVre gondolt; bár neki tudtommal nincs…
…én meg arra, hogy itt vagyunk hárman, immár barátokként, és mégis magányosan. Markham druszám jól írta anno dacumal, egy másik tűz mellett, valahol Elefántországban: "Egyedül vagyunk; akkor is, amikor a tűz körül a többiekkel beszélgetünk. A többiek is magányosak.
Amit mondunk, nem talál fülekre, csak a sajátunkra; amit gondolunk, csak magunkban tesszük. Beszélünk, de ki hallgatja? Figyelünk, de ki beszél? Bámulj a tűzbe, a kihunyó parazsakba: a kérdések a te kérdéseid." (Beryl Markham: West with the Night)
Eljöttem ide - még, ha Mami noszogatására is - otthoni magányomból, de mit remélhetek?
Az Öreg nyilván most is gondoskodó és figyelmes kísérőm lesz két hétig, mintha fizetnék érte; aztán érzelmes búcsút veszünk a viszontlátás reményében, és utána rám se gondol. Neki megvan a maga élete…
Hosszú évek során kezdődő kapcsolataim a rendre abbamaradtak, mert a legtöbb férfi csak arra gondolt, hogy de jó nő, úgy megdugnám; és olyan hangosan gondolták, hogy ezek után esélyt se adtam rá. Az Öreg talán azért volt kivétel, mert nem lévén sziklamászó, első találkozásunkkor csak arra figyelt, hogyan kapaszkodjon, hogy le ne essen; aztán, mikor ismerkedni kezdtünk, nem nőként kezelt - túl élethűen játszottam meg a leszbikát. Úgylehet ezen múlt, hogy pár évig barátok maradtunk.
Nos, ez a dolog elmúlt: tovatűnt a soká őrzött szépség, minden férfiszemnek tetsző gömbölyűség, csak a szálkás izom, és egy sovány arc maradt. Kényelmesebb így: már nem akarok tetszeni. Hajamat is egész övidre vágatom, hogy fésülködésre se legyen gondom.
A tűz már rendesen égett a masinában, így rátettem egy göcsörtösebb darabot, résnyire zártam a hamust, és kinyitottam a lert.
Kintről kocsizúgás hallatszott, kinéztem hát az ablakon; egy ugyancsak poros pickup állt meg az én kocsim mellett. Terepruhás hapsi szállt ki, gondosan kulcsra zárta az ajtót, majd elindult erre; de két lépés után, mint aki elfelejtett valamit, visszafordult; kikulcsolta az egyik ajtót, majd egy távcsöves karabélyt vett ki. Jobb kézzel markolva jött a ház felé; a zárdugattyú nem volt nyitva…
Átfutott az agyamon, hogy akár mostanában szabadulhatott a Velő; és, bár ez a pofa nem hasonlított rá, nem árt résen lenni. A bejárati ajtóhoz mentem, s ahogy benyitott, egy erős rúgással kisöpörtem alóla a lábát; estében kiragadtam kezéből a fegyvert, és még arra is volt időm, hogy esését a lábammal fékezzem, nehogy túlságosan odacsapja a fejét. Aztán kinyitottam a zárat; persze, töltve volt…
- Ha megpróbál felállni, fejberúgom - tájékoztattam kedvesen, míg a puskát kiürítettem – forduljon hasra, és tegye a kezét a tarkójára.
- Mi a szándéka velem, uram? - kérdezte megszeppenten, majd ahogy fordultában a szeme a lábamra tévedt, még hozzátette: - vagy asszonyom?
- Egyik se. Csak feküdjön nyugodtan, hamarosan itt lesz az Öreg, aztán hívja a zsarukat. Majd nekik elmagyarázza, mit akart itt töltött fegyverrel.
- Az jó… ő ismer, és majd tisztáz; nem akartam rosszat, és különben is el volt zárva a biztosító!
- Fél pillanat kibiztosítani.
- Megengedi, hogy elmagyarázzam?
- Tegye, ha magát szórakoztatja, hogy beszél; de arra ne számítson, hogy egy szavát is elhiszem…
- Kár… de azt igazán megengedhetné, hogy legalább felüljek. Tudja, milyen kényelmetlen így?
- Hát üljön, puhány…
- Vadász vagyok, hölgyem. Nem hagyhattam a puskát az őrizetlen kocsiban; már loptak el egyet tőlem…
- Na, ezt se tartott sokba elvenni. Nem való emberek közé menni töltött fegyverrel.
- Megsebeztem egy gyönyörű bikát. Szarvasbikát. Jánoshoz jöttem, hívtam, segítsen megkeresni a vérebével, de kidobott. Ő mondta, az Öreg hamarosan idejön, próbáljam őt rábeszélni. Nem csak a trófea miatt, bár biztosan aranyérmes; hanem, hogy vagy megváltsam a szenvedéstől, vagy meggyőződjek róla, hogy nem súlyos a sérülése, és akkor hadd menjen.
- Aha. János miért dobta ki?
- Nem kedvel. Úgy véli, én túrtam ki az állásából.
- Ezexerint maga bérli a területet az „Ali baba VT” után.
- Egy részét; a peremterületeket. A belső erdőség vadászati jogát az Erdőgazdaság visszavette magának.
- Tudom. Meg, hogy bérleménye a környék rapsic-paradicsoma. Miért nem alkalmazza Jánost vadőrnek?
- Az erdészet igazgatója azt mondta, fölösleges; kerületvezetői úgyis ellátják a védelmi szolgálatot. Tőlem kapnak érte vadászati lehetőséget a bérleményemben, süldőre és muflon tarvadra korlátlanul, az igazgató úr, és a központ jogásza meg évente egy-egy golyóérett bikát.
- Nem semmi… - Hideg volt az előtér kövezete (szokás szerint mezítláb voltam) és ez a pofa nem tűnt veszélyesnek. Kiterjesztettem a Ki-t, és óvatosan megérintettem vele; épp csak, hogy ne érezze… - tudja mit, álljon fel. Bemegyünk a szobába; a puskája itt lesz a fogason, miért én tartsam, és innen senki nem lopja el. Alapból nem rossz ember maga, csak elkényeztette a jólét.
- Miket nem mond… - feltápászkodott lassan, és igyekezett kerülni a hirtelen mozdulatokat.
- A személyzetibe menjünk; lehet, hogy tennem kell a tűzre.
- Úgy nézem, az Öreg elég spártai módon szállásol itt - nézett szét - még egy karosszéke sincs. Az Elnök úr hazavitte a fegyverszekrényt? Igaz, már nem vadásztathatnak; és az Öreg eladta a puskáit. Majdnem én vettem meg azt a "ZH 308"-ast, de a golyós cső van felül.
- Miért baj az?
- Állítólag hamar kotyogósodik; és nagy gáznyomású 7x65R-hez való cső.
- Ugyan; itt egy élet kevés ahhoz. Ez nem Afrika… ön mennyi golyót lő ki évente?
- Tíznél többet tán még sose lőttem.
- Na, látja. Így tökmindegy, hogy csak ezer lövést bír ki - az is száz év - vagy akár sokezret is. Mire meg a dédunokája megörökölné, úgyis rég elavul. Jó puska az, volt a kezemben. Az Öreg tán annyit se lőtt vele. Mikor megvette huszonéve, rendszeresen vadásztatott nagyfejűeket, és sebzés esetén gyorsan biztosította a zsákmányt. Gyakran hibázás esetén is; tán el is várták tőle. És kapáslövésre az sokkal praktikusabb, mint a tolózárasok… ja, egyébként hogy szólíthatom?
- Az Öreg „Mérnök úr”-nak szokott, meg régebben János is; az Elnök úr meg Lacikának…
- Jó a Mérnök úr nekem is, Lacika; és milyen mérnök?
- Eredetileg erdő…
- Na, azt nem gondoltam volna.
- Eleinte én se, de a soproni egyetemre volt protekciója a szüleimnek, és mindenképpen azt akarták, hogy legyen valami diplomám. De nem sokat dolgoztam a „szakmámban”. Legutóbb pár évig a Szolgálatnál voltam üzemtervező - mint az Öreg is - onnan az ismeretség; előtte meg mélyépítéseknél mértem, Wild- majd Trimble műszerekkel. De aztán nyertem a lottón; az asszonynak meg a gyerekeknek jól menő cukrászatuk és fagylaltozójuk van Pesten, annak a fejlesztésébe tették a pénz nagyobbik részét. De hagytak nekem is pár millácskát, ne kelljen a társaságnál a tombolára várnom egy jó bikáért, vásároljam meg, ha már annyira akarom. Dehogyis vásároltam; megegyeztem az erdészet igazgatójával - volt soproni évfolyamtársam, és tarokk-partnerem, - hogy kibérlem ezt a területet 10 évre. A vadász-szenvedély ugyan nem tombol bennem, nem is vagyok valami sikeres - a társaságnál engem ugrattak a többiek - de egy jó bikára régóta vágytam. Most itt volt előttem vagy 120 méternyire, és megsebeztem. Nyakon akartam lőni…
- Nyakon? Százhúszról? Meg se érdemli azt a bikát, jóember. Mé’ nem ment közelebb?
- Lesen ültem, feltámasztott puskával, céltávcsővel.
- Mikor lőtte be utoljára?
- János bácsi lőtte be, mikor még a társaságnál voltam.
- Bácsi? Jóval fiatalabb, mint maga; és azóta lőtt vele valamit?
- Persze! Süldőket is, jerkét is… ez utóbbit kár volt, mert ehetetlennek bizonyult. Hajtásban lőttem legutóbb egy nagy kanra, de elhibáztam; mögötte verte a havat. Ezt a mai bikát, úgy érzem, megtaláljuk kutyával. Tűzben rogyott. Átlőhettem a nyakát, mert utána még hallottam a gellert kapott golyó visítását. Gondoltam gerinctüske lövésre is, ezért egy ideig még rajta tartottam a célkeresztet; de nem mozdult. Lemásztam a magaslesről, és már a földön voltam, mikor mégis feltápászkodott, és elindult támolyogva. Újra rálőttem - akkor már elfordulva ment - és ezúttal jól hallottam a becsapódást is; de elérte a fiatalos szélét. Nem mentem utána, hogy fel ne riasszam első sebágyából, legyen ideje megbetegedni. A többit meg már tudja…
- Ha gondolja, Mérnök úr, én kimehetek utána Bunkóval - Öreg úgy is hozza. Lekapom a távcsövet a puskájáról, mert az csak útban lenne, és belövöm magamnak itt a ház mögött.
- Jaj, azt ne tegye; nekem kell a távcső rajta…
- Elmozdult távcső rosszabb, mintha semmi nem lenne. Na, ha jól hallom, jönnek az Öregék. Egész kis csapat - néztem ki - és jön a Bunkó kutya is.
- Szevasz, Juci! – köszönt az Öreg szélesen vigyorogva, és röviden megcsókolt, mintha nem több éve, hanem csak tegnap köszöntünk volna el; és határozottan Gönczi kajszipálinka íze volt, mint legutóbb.
Ezen a „Juci” megszólításon megütköztem kissé - még sose szólított úgy. Ejj…
János meg az Elnök úr „Waidmannsheil”-el üdvözölt - amit én „Vadászat!”-al viszonoztam - majd kezet szorítottunk. Még egy ősz hajú bácsi volt velük, aki Damon Hill-ként mutatkozott be, kezet csókolt, és rám kacsintott - de Grófnőnek csak Démon bácsi.
- Nem soká zavarok - ígérte Elnök úr - csak Lacikával váltanék pár szót; János mondta, hogy itt találom.
- Nagyon sürgős? - kérdezte Mérnök úr - sebeztem egy bikát, azután mennénk…
- Menjünk, ha annyira sietsz, menet közben is elmondhatom… - el is indultak kettesben, de Mérnök úr gyorsan visszafordult - nem jöttök?
- Hová? - kérdezte az Öreg, mint aki semmit nem ért.
- A bikám után.
- Hogy mid van neked?
- Most mondtam el, sebeztem egy gyönyörű bikát.
- Nekem ugyan nem mondtad.
- Azt hittem, János bácsi elmesélte.
- Mé’ mesélte vóna. Semmi közöm hozzá. Láthatod, vendégem van.
- Ha meglesz, fizetek egy magnum áldomást! Vagy amit kérsz…
- És ha nem lesz meg? - szólt közbe János is - akkor hiába fárad az öreg, és ingyen? Ha a helyébe lennék, engem hat ökör se húzna el egy ilyen gyönyörű hölgy mellől.
- Előre kérd a pénzt, Öreg - szólt közbe Damon bácsi is - minél gazdagabb valaki, annál fukarabb. Ha a bika jól van lőve, majd én megtalálom holnapután a Butykossal, nálam is elférne egy szép agancs; ha meg nem, akkor ma se lesz meg.
- Á, hogy az adóhivatal a nyakamra jöjjön, hogy dógozok a nyugdíjam mellett, és eltitkolom a lóvét.
- Ugyan honnét tudná meg…
- Akár tőled is, Mérnök úr. Dehogyis vádollak én rosszindulattal; csak fecsegéssel. Amilyen újdonsült haverjaid vannak, mióta pénzed lett…
- Azt hittem, Öreg, legalább rád számíthatok, mint volt kollégára; ártottam én neked valaha is?
- Nem, de tettél nekem bármi szívességet valaha is?
Láttam a Mérnök úron, hogy csaknem elsírja magát, mint egy kiccsávó, ha el akarják venni a játékát.
- Ácsi, gyerekek - szóltam közbe - nekem van kedvem utána menni Bunkóval. Rám fér egy kis mozgás. Mérnök úr meg hoz nekem érte - előre - 3 palack 7 decis Chivas Regal-t. Mire visszaér vele, akár indulhatunk is, addig harapok valamit. Ja, meg valami fegyver kéne a kegyelemlövést megadni, ha kell. Jössz, Öreg?
- Veled Juci? Ha hívsz, persze.
- Na, azé’… kérsz kölcsön egy puskát Jánostól?
- Itt az enyém – ajánlotta fel gyorsan a Mérnök úr.
- Á, az célszerűtlen, és szokatlan is nekem. János, milyen puskát tudnál adni?
- Hát, má’ nekem is csak a .222-es van meg, amit tőled örököltem; de az gyenge szarvasra. Azóta vettem hozzá egy 12-es váltócsövet, se perc áttenni, és van hozzá „Lightfield Hybred” gyöngygolyóm, amivel te is stoppoltál anno. Közelebb kell menni a pontos lövéshez, de Bunkó úgy is állítja. Jó lesz?
- Jó hát - vágtam rá - Öreg, úgy tudtam nős vagy; mégis te szoktál stoppolni?
- …hát nős, de oly kevéssé, hogy szinte szóra se érdemes…
- Áll az alku? Akkor, Mérnök úr, nyomás a whiskykért, visszafelé meg elhozod Jánostól a gewehrt.
- Na, akkor csak nem úszom meg, hogy össze ne vérezzem a kocsimat - kesergett Damon bácsi, de nem látszott csalódottnak - hol lőtted meg, Mérnök úr, és hová húzzátok, ha meglesz?
- Itt nem messze, a büdöskúti szóró melletti magaslesről lőttem; de nem a szórón, hanem a slokk szélén érte a lövés. Addig ne gyere be a hegyek közé, míg nem hívlak, mert nincs mindenhol térerő.
- Azt tudom. Elnök úr, akkor velem jössz, vagy Mérnök úrral?
- Először Lacikával, hogy megbeszéljük ezt a vadászház-dolgot, amiért jöttem; aztán majd visszafelé Jánoséknál átülök hozzád. Kíváncsi vagyok arra a bikára, meg segítek feltenni.
- Na - mondta az Öreg, mikor kettesben maradtunk - ahogy ígértem, hoztam két csukát fóliába tekerve. Most süssem meg, vagy majd este, ha visszaértünk?
- Majd este. Most egy darab sajtot rágcsálok, azzal elleszek estig. Harapjál te is arra a gönczi pájinkára.
- Kérsz? Van nálam egy lapossal…
- Te mondtad, hogy nem szabad keverni a fegyvert és az italt; lehet, hogy nekem kell majd lőnöm.
- Á, annyit azé’ nem ittam. Az Elnök úr ritkán kínálja meg az embert, nem hagyhattam ki… és csak szűk két cent volt. De, ha jól éreztem, te is bevágtál egy jó korty whiskyt…
- Ja. De csak vagy fél decit, és nekem kettő se árt meg. Bár, az utóbbi időben nem tudom, mert alig ittam.
- Akkor mégis inkább én lövök. Gondolom, az a puska sörétes csővel - gyöngygolyóval rúg, mint egy öszvér. Ha tényleg sebzett a jószág, és az eb nagyon húz, a terep meg rossz, hogy alig bírsz vele lépést tartani, küld hajszára: „Jagt, Bunkó!” a parancs. Állóra csaholja, a hang után beérem, és agyonlövöm. Mérnök úr ráér azután odajönni, addig se lábatlankodjon nekünk.
- És, ha valami hozzáférhetetlen helyen éri utol, ahová nem tudunk bemászni utána?
- Tegyük fel, valami kefesűrű slokkban? Hát az benne van a pakliban, bár már jártam egyszer úgy. Akkor sebzett őzbak után küldtem, és vártam a fiatalos szélén. A csaholását hamarosan meghallottam, de csak vagy egy percig; kisvártatva újra vakkantott pár harsányat, de az dermedtre hallatszott. Füttyentettem egy jó hangosat, mert úgy okoskodtam, ahol csahol, oda van könnyebb út is, mint azon a dzsumbujon át. Bunkó hamarosan megérkezett, engedte, hogy vezetékre fogjam, és azonnal húzni kezdett, mintha a sebzettet követné, de keresés nélkül, az úton. Átkerült szépen a fiatalos másik oldalára, és állt, mintha valami apróvad lenne előtte. - Gut; zu geht, Bunkó! – biztattam, de ahogy mozdultam, már láttam is a bakot. Tán hét méterre feküdt az úttól, ahol, mint kiderült, Bunkó megfojtotta, és nyilván érezte, hogy azon a sűrűségen át, ahol hajszolta, nem szívesen másznék végig.
- Még, hogy a kutyának nincs esze, és nem gondolkodik… de egy bikát tudós ebed se tud megfojtani. Na, majd meglátjuk; te nem eszel?
- Majd, ha visszaértünk; és, ha igaz, Chivas-t iszunk rá. De van egy palack pezsgőnk, meg borunk is…
- Na, pezsgőt, azt máma ne; legutolsó esténket is hogy tönkrevágta…
- Úgy érezted? Á, tök aranyos voltál úgy spiccesen…
- Hát ez az… Úgy megölelgettelek volna, hogy legyen mire emlékezned, ha elutazunk, és a fene egyen utánam… de mire az ágyadba kerültünk, elaludtam.
- Sose bánd… egyébként nem először, és nem is számítottam másra. Úgy se merülhettem volna el nagyon a dologban, Mamira is vigyáznom kellett - ugye, Jánost hazaküldtétek - és ő is rendesen spicces volt.
- Nyilván nehezteltél, mert aztán várhattam, hogy felhívsz elutazásunk után…
- Á, dehogy… egyszerűen nem volt pénzem hosszasabb csevegésre Ausztriába. Nincs fogalmatok arról, hogy mi itt hozzátok képest milyen csórók vagyunk.
- Nem tűnt úgy - haraptam egy jó darab csípős paprikát a parenyica mellé – azt a kontra bock-büchs flintádat ugyancsak drágaságos darabnak néztem. Igaz, a ferlachi árakat ismertem, nem a brünnit…
- Elég ócsóér’ adtam el végül…
- Nem hiányzik a vadászat?
- Nem különösebben. Elmúlt bennem a zsákmányolás vágya. Szalonkára se lőttem már nagyon sok év óta, pedig valamikor de vártam jöttüket… öregszem, na. - Egyikünk se fiatalodik, gondoltam. Aztán meg arra, hogy az Öreg egy szót sem szólt megváltozott külsőmről. Tán meg se nézett jobban. János ugyan „gyönyörű hölgy”nek titulált, de nyilván a látása romlott erősen. Vajon az Öregé is?
- Még nem is mondtad, hogy tetszem így soványan-kopaszon…
- Á, semmit nem változtál – somolygott a bajsza alatt – a tüskeböki frizurádhoz már volt szerencsém anno dacumal, és a legutóbbihoz képest fogytál, nem is kicsit; de mikor megismertelek, még soványabb voltál.
- Nem néztél meg eléggé…
- Dehogynem – de azért gondosan végigmért – a tekinteted nem változott. Tudod, számomra az számít leginkább egy nőn.
- Ja, már említetted; a csajozós dumád se változott. Te, kicsoda az a Szentivánné?
- …pedig mondtam má’ neki, ha felveszi a telefonomat, nem kell bemutatkoznia. Elég egy helló. Az mutatkozzék be, aki hív…
- Úgy is volt az. Én kérdeztem meg, kivel beszélek, hogy nem a te hangodat hallottam. Azt mondta, Arival, comtesse. Biztos az Öreget keresi, ő most a pincében dolgozik, ott nincs delej, de mindjárt szólok neki, hogy jöjjön fel. Jó, mondtam, de mit is mondott, kivel beszélek? Aszonta: dr. Szentivánné Csarab Artemisszal; de nem hiszi, hogy ez a név mond nekem valamit. Ahogy igaz is.
- Pincében? Na, az jó rég lehetett…
- Vagy egy hónapra rá, hogy Mami azt az érdekes selejtbikát lőtte. Akkor beszéltünk először telefonon. Szóval, ki ő?
- Erika; barátnőm. Dia húga, azaz Hubi sógornője.
- Ezzel nem mondtál sokat, őket se ismerem.
- Dehogynem. Ott voltak Jánosnál azon a szüret utáni nyárson sütésen. Tudod, első horgászatunk estéjén, miután a nagy balint fogtad legyező cájggal. Be is mutattam őket neked.
- Lehet, de nem emléxem rá. Azzal voltam elfoglalva, hogy unatkoztam, fáztam, és pálinkáztam.
- Ja. Most is fázni fogsz, ha nem öltözöl fel rendesen. Vastag zokni, bakancs, pulóver…
- Jóóvanna, papamaci. Szóval, ki az a nő? Má’ azon kívül, hogy a Dia húga, meg izé…
- Néhai Csarab alezredes - volt vadásztársam - volt feleségének a lánya. S bár a neve Csarab - akkor született, mikor még együtt voltak - hogy az apja ki, az többesélyes. Erika azt mondja, maga se tudja.
- Szóval nem Csarab, hanem Szentivánné?
- Téged is Berylnek neveznek, pedig Judith vagy…
- Má’ megin’ mellébeszélsz. Arra vagyok kíváncsi, hogy került a lakásodba, és a telefonod hozzá?
- Ott lakik, és én kértem meg, ha hívna valaki, szóljon, mert a pincében nem cseng ki.
- Ő akkor hogy tud szólni?
- Lejön a lépcsőn a két jó lábán - mer’ jó lába van, lift meg nincs - vagy csenget. Drótos csengő az van le.
- Tehát nála laksz.
- Nem; ő lakik nálam.
- Dehát te nem Szentiván vagy…
- Nem; Erika nem az én feleségem, hanem dr. Szente Iváné.
- Aszontad, nős vagy; bár azt is: oly kevéssé, hogy szinte szóra se érdemes…
- Ja; na menjünk, itt a kocsi.
- Nem felejtem ám el, hol hagytuk abba - fenyegettem meg félig tréfásan, hisz igazán semmi közöm a magánéletéhez. Felöltöztem rendesen, és kimentem utána. Hátul, a domboldalba ásott házi lőtérnél voltak, és akkorát szólt az a mordály az Öreg kezében, majd’ leesett a kalapom.
- Kipróbálhatom én is?
- Nagyon meg kell ám fogni, és rendesen vállhoz szorítani – figyelmeztetett Mérnök úr.
- Jobban ért hozzá, mint te – vigyorgott az Öreg, és ideadta a fegyvert.
- Pontra – néztem végig a csövön, elnyomtam a biztosítót, és puff. Mintha .400 H&H-val lőttem volna, akkorát rúgott, de Mérnök úr már mondta is távcsöve mögül:
- Öreg, ez úgy lő, mint te. Ha nem jobban…
- Jó – nézett a távcsőbe az Öreg is, és ideszólította Bunkót - hívd magadhoz, Beryl.
- Komm, Bunkó! - az eb gazdájára nézett, majd rám; aztán különösebb sietség nélkül hozzám sétált. Leguggoltam a fejéhez:
- Megismersz, vén kutya? - Gondosan megszaglászott, aztán némi tűnődés után orrával megbökte a kezemet; mintha azt mondta volna: meg hát. Aztán hagyta, hogy nyakörvére csatoljam a pórázt. - Mehetünk.
Tényleg nem volt messze a magasles - Mérnök úr kocsijával, a rossz földúton 10 percre se - ahonnan lőtt. Jól látszott, ahol a bika összeesett, és Bunkó a földet szimatolva elvakkantotta magát.
- Mi az, kiskutyám? - Egy törött agancsdarabot szimatolt.
- Mondtam, hogy elmozdult a távcsöved - morogtam - ennyit azé’ nem szabad hibázni… nyaka helyett a szemágát… azt mondod, a második jó helyre ment?
- Elteszem azért, emlékbe - nyúlt érte Mérnök úr. - Visszamegyek oda, ahonnan a másodikat lőttem, és beintek nektek. Jaa, bocs: beintelek, hol állt a bika a lövéskor.
- Legutóbb én intettelek be, hová állj a léccel - mondta az Öreg - akkor eccer volt mérnök a figuránsom.
- Na, akkor rendesen részegek voltunk.
- Én ugyan nem; de te annál inkább, Mérnök úr.
- Na, a Damon is ugyancsak nótás kedvű volt - Mérnök úr alig indult el, Bunkó már húzott is a slokk felé.
- Ne menj sehová - szólt utána Öreg - Bunkó felvette a csapát.
Némi vágott szőrt találtunk, és a kilövés oldalán vért is; nem túl sokat...
- Mit szólsz Öreg?
- Seggbelőtted, és átjárta a hasüreget a skuló. De lehet, hogy a gyomrot nem érte.
- Akkor nem lesz meg? - ijedt meg Mérnök úr.
- Nézzed meg a helyet, a nyomokat, a vért; te mit gondolsz?
- Annyira nem értek hozzá; én tebenned bízok…
- De nem elejitől fogva, mint a reformátusok; csak miután János engem kommendált.
- Mi legyen? - szóltam közbe - Bunkó indulna.
- Ein moment; szóval ez a húzás az avaron nem mond semmit?
- Tőlem kérded, vagy Mérnök úrtól?
- Juci, neked nem szakmád; persze, hogy az erdőmérnöktől…
- Nem látok semmit; mit is kéne?
- Akkor mondom én, Öreg. Húzza a bal hátsó lábát, valószínűleg comb- vagy medencecsont törése van. Meglesz a bikád, Mérnök úr; utol kell érnünk, és agyonlőni, mert ebbe elpusztulna, de több nap múlva.
- Ó, szegény…
- Akkor sajnáltad volna, mikor rálőttél. Indulok; van itt delej?
- Hogy mii?
- Térerő a mobilodhoz. Van… akkor itt várj, míg a lövést nem hallod. Csak zavarnál. Ha megvan, hívunk, hová gyere, esetleg a kocsiddal, úton, és hová küldd Damont. Na, pá.
Keserves út volt a tisztítatlan slokkon át, alig bírtam Bunkót követni, úgy húzott. A nyomok alapján a bika is elesett vagy kétszer, és lefelé három lábon rohantában néhány száraz tuskósarjat is letört.
- Az Égeres völgynek tart – súgta hátam mögül az Öreg – ott utol kell érnünk, ilyen sebbel nem megy neki a szembeoldal szikláinak. Menj, ahogy Bunkó húz, nekem túl gyors ez a tempó lefelé. Aztán csak okosan.
Bólintottam; bizony, az Öreg se lett fiatalabb, azt is csudáltam, hogy eddig kitartott. Bunkó pedig úgy ment, hogy nekem is ugyancsak szedni kellett a lábamat. Aztán, vagy negyedórás rohanás után (az ebnek nyilván könnyű séta volt) lecövekelt, és kérdőn nézett hátra. Semmit nem vettem észre, de Bunkó valamit határozottan állt. Levettem a pórázt:
- Suche! – Bunkó parádésan lépett párat, és felröppent előtte egy sneff…
- Zurück! - súgtam fenyegetőnek szánt hangon, de ahogy az eb visszanézett, határozottan úgy tűnt, mintha nevetne az a szőrös griffon-ábrázata. Aztán hagyta, hogy rácsatoljam a pórázt. De kiesett a ritmusból; vissza kellett mennünk az utolsónak látott vérhez, hogy újra felvegye a nyomot. Az Öreg is csaknem utolért, de intett, hogy csak tovább… Már nem kellett sokat mennünk, hogy megpillantsam a bikát. A szurdok aljában csordogáló patak mellett feküdt, jó 60 méternyire – járásunk neszét elnyomta fülében a patakcsobogás. De
tovább nem is igen mehettem, igen meredek volt az utolsó szakasz. Leoldottam ismét a pórázt: - Jagt, Bunkó!
Az eb hangtalanul osont a bika felé; s vagy tíz méterre volt tőle, mire az észrevette, és felugrott; azaz csak ugrott volna, de visszacsuklott törött lábára. Bunkó öblös csaholással ugatta, és ugrálta körül, míg az leszegett aganccsal próbált mindig szembehelyezkedni vele. Valamivel közelebb húzódtam, a meredély széléig, de még mindig messzebb volt a 40 méternél, amennyiről a próbalövéseket tettük. Közben az Öreg is mellém ért, az utolsó pár métert nadrágféken csúszva.
- Lövöd? - súgta, kínálva a fegyvert. Megráztam a fejem; nem az én dolgom.
Bunkó ügyesen tartotta állva szegény bikát, az öreg meg csak úgy ülve, kalapját is odagyűrve egy vékony fácskához markolta a fegyvert, és várta a megfelelő pillanatot. Rájuk füttyentett egy éleset, s ahogy egy pillanatra megtorpantak, csattant a lövés. A bika eldőlt, még rúgott párat, aztán hamar vége volt. Bunkó diadalmasan csaholt, immár dermedtre…
- Francba - mondta az Öreg - itt nincs delej. Fel kell mennem vissza a Lacikához. Onnan felhívom Damont, jöjjön fel a völgyön, amíg tud, aztán gyalogoljon ide. Mi is idejövünk Mérnökkel. Várj meg a bika mellett, és vigyázz a puskára. Legalább felfelé ne kelljen cipelnem.
- Tudod mit, ne fárasszad magad, felmegyek én. Addig te kizsigerelheted a bikát.
- Eszembe sincs; Lacika majd elrendezi. De előtte, gondolom, az Elnök úr rendesen kiporolja rajta a nadrágot. Ez az első bikája.
- Gondolom, te is csapsz párat a seggire.
- Nem tehetem, én se vagyok felavatva; hivatalosan nem lőttem még bikát.
- Tee? Félévszázados vadász-múlttal? Hogy lehet az?
- Nem volt rá pénzem. Amúgy lőttem, többet is, a vendégekét. Na, indulok, itt a gewehr, meg két slug. Tudod, fölfelé még bírok menni, lefelé rosszabb. Vigyázz ezen a peremen, futókavicsos.
- Jóvanna, vigyázok… a puskára.
- Magadra, Juci - s nekilódult a kapaszkodónak. Szinte hangtalanul ment fölfelé a sűrűn álló gyertyánok és sarjról nőtt tölgyek között, lejövet ugyancsak óvatosan tapogató lőbotját se használva. Aztán arra gondoltam, tán nekem akar imponálni ezzel a fiatalos tempóval, s ahogy bezáródik mögötte az erdő, majd lassúbbra vált. Bár, ki tudja…
Bunkót megdicsértem, hogy majd kicsóválta a farkát a helyéről. Eddig nem barátkozott, csak engedelmeskedett; szolgálatban volt. Most, miután kicsit kiugrálta magát körülöttem, leheveredett a bika mellé, és ragyogó szemét rajtam tartotta.
Megnéztem a lövéseket, és körbenéztem az agancsot is. Öreg a pejslijét lőtte át, s az irgalmatlan gyöngy-golyó rendesen összeroncsolhatta. Ő negyvenegynehány lépésről se kockáztatta a nyaklövést, pedig e találatot nézve, bízvást megtehette volna. Bár lehet, hogy nem látszott tisztán.
Az agancs szép volt, szabályos, de jégág nélküli páros tizenhatos. Kár ebbe a Lacikába ekkora bika. Lehet, hogy tényleg aranyérmes. Hacsak a bíráló bizottság le nem von szépségpontokat az ellőtt szemágért.
Na, most már szívesen meginnák egy nyelet Chivast - gondoltam, s a bika hátához támasztva a megtört puskát, leültem Bunkó mellé. Míg az Öregék ideérnek, alkonyodni fog. De, ha Mérnök megvette a piát, ott kell lennie a kocsijában.
Újra Erika, avagy dr. Szente Ivánné jutott eszembe. Pedig semmi közöm hozzá, gondoltam, az Öreg lelkiismeretével meg nem nekem kell elszámolnom. Ha fogadott bátyámnak tartom, igazán nem szabad féltékenynek lennem. De valami tüske ottmaradt... Az, hogy megnősült, rendben van, a feleségére nem vagyok féltékeny; nem is ismerem. Egyszer emlegetett egy gyereklányt, aki megkérte a kezét. Mondtam, és most ő a feleséged? - Nem - mondta - de róla álmodok. Nos, ezt úgy is lehet érteni, hogy ő a felesége, csak nem vele él. Mintha Mami is mondta volna, hogy vagy háromszáz kilométer választja el őket; a feleségének ott van a munkahelye, az Öregnek meg itt volt; elválni nem akartak - vagy nem volt rá pénzük - s bár az Öreg már nyugdíjas, úgy megszokták a külön élést, hogy most se változtatnak rajta. Öreg összebútorozott ezzel az Erikával, és tán a feleségének is van valakije az ország másik felében. Erika nyilván tud rólam, ha „comtesse”nek szólított. Hacsak úgy nem szerepelek az Öreg mobiljában, a névjegyzékben…
- Hát ez így van - simogattam meg Bunkó fejét, aki néhány rövid farkcsóválással válaszolt: „így bizony, de nem tudom, hogy és mi?” De a füle már előre figyelt: jön valaki.
Öt perc is eltelt, mire megláttam Damon bácsit az égerek között. Bunkó már halkan morgott.
- Ruhe - simogattam meg ismét, mire abbahagyta: ő megtette a dolgát.
- Kéécsókolom, Grófnő - köszönt vidoran - tényleg grófnő?
- Úgy hívnak, Démon bácsi - és tényleg Damon Hill?
- Jaaajjj… sofőr voltam annál a cégnél, ahol Mérnök és Öreg dolgoztak, és óvatos vezető: úgy tartom, az úton mindenkit hülyének kell nézni, nem bízni senkiben, nekem kell vigyáznom. Meg gyorsan menni sem szeretek. Zeit lassen, mint a vadászok mondják. Ezért neveztek el Damon Hillnek, csak attól a Démon-t könnyebb kimondani. De mondok jobbat is: hoztam egy Chivast…
- Csak egyet? - letekertem a kupakot, és meghúztam a palackot.
- Poharakat is hoztam - csóválta a fejét - nálam egyet hagyott Lacika, hogy hozzam el koccintásra; jön az Elnök úr is, csak lemaradt, gondolom, lefődelni az antennát. - Közben magam is felfedeztem Elnök urat, szaporán baktatott Damon bácsi nyomán, sliccét gombolgatva. - Hamar ideértek. - Töltöttem Elnök úrnak, meg magamnak is egy kicsit Damon bácsi poharaiba - Hát eg.
- Danke, grófnő. Sejtettük, ha belehibázott Lacika, errefelé fog sebzetten menekülni. Ez a legközelebbi víz. Mikor Öreg felhívott, már itt a völgy elején várakoztunk. Reménykedtünk, hogy lejjebb ér ki, így asszem, kicsit messze állunk; de feljebb jönni nem lehet. Zsigerelsz, Damon bácsi, vagy rám hagyod?
- Legutóbb leszóltál, hogy könyékig véres voltam; azt mondtad, fehér ingben, begombolt mandzsettával is lehet. Olyan kíváncsivá tettél, mutasd meg, hogyan kell!
- Azon ne múljon; bár legszívesebben Lacikára bíznám, ha ránk nem alkonyodna - tette le a felöltőjét Elnök úr, majd egy viszonylag kicsi, de borotvaéles bicskával hozzálátott. - Pfuj - jegyezte meg - de ronda lövés; meg se érdemel ekkora, és ilyen formás trófeát. - Elnök úr szuszogva, de gyorsan és tisztán dolgozott - na, de míg ezt innen kihúzzuk a kocsiig, asszem megizzadunk. Van nálad húzózsák?
- Van a kocsiban; de Lacika aszonta, hoz egy műnyanyag teknőt, abban talán könnyebb lesz húzni. A súlyából is leadott valamennyit a bőgés alatt. Mennyire saccolod, így zsigerelve, szőrbe-bőrbe?
- Másfél mázsa; vagy több. De négyen vagyunk rá, ha Grófnőt nem számolom.
- Hárman - mondtam - ha jól tájékozódom, nem lehet túl messze a vadászház, mi elsétálunk az Öreggel.
- Kár… akkor viszont kérhetek még egy italt? Damon, és hazaviszel ugye?
- Ha mußáj… na, itt van még két pohár. Ha jól látom, jönnek már Öregék is - töltöttem a két pohárba - Eg, Elnök úr. Tényleg, minek az elnöke?
- Úgy hívják - vigyorgott Damon bácsi - Baba Aladár, az Elnök. Azt hittem, bemutatkoztak.
- Be; de ne nevessen ki, az Öreg az egyetlen régi barátom - volt több is, de ők mind meghaltak - és az ő polgári nevét se tudom. Mert a Jasen is csak egy gúnynév.
- Pedig be szokott mutatkozni…
- Persze. Kétszer is mondta a nevét, de csak dörmögött, és restelltem harmadszor is megkérdezni.
- Még egy kupica Chivasért elárulom, Grófnő. – Töltöttem hát, most a harmadik pohárba is, az Öregnek
- Erdősz?? - lepődtem meg a néven - mint Gyöngyvér? Hát rokonok?
- Ezexerint nem ismeri Gyöngyvért.
- Személyesen nem, csak hallomásból…
- Vagy úgy; a felesége… nem tudta? Attól, hogy valahol Somogyban tanít…
- Ó. Szóval Gyöngyvér a felesége… azt ugyan mondta Mami, hogy nem élnek együtt a feleségével... de az Erdősz egy magyarosított név. Mi volt az Öreg eredeti neve?
- Neki ez az eredeti; még a dédapja magyarosította; katonatisztektől akkor elvárták. Amúgy - asszem - erdőbirtokos-faiparos család voltak a Szepességben, de minden nemzedék adott egy katonát is a hazának. Valami Wildmasser volt a dédapa, a többieket tán ma is úgy hívják; de lehet, hogy Walddorfer?
- …és, hogy Gyöngyvér tanár… mindennek el tudtam képzelni, csak pedagógusnak nem.
- Dehogyis tanár; nem szamarakat tanít ő, hanem lovakat; hátasnak is, kocsiba is; sajátjait is, meg jó pénzért a másokét is.
- Hehe; többször kérdeztem Gyöngyvérről az Öreget - Csöves barátunk többször is mesélt róla - de sose láttam. Öreg vonakodva, és szűkszavúan nyilatkozott, ha egyáltalán. Szinte semmit nem tudok róla.
- Elég férfias jelenség. Na, itt vagy, Öreg? Koccintsunk csak a bikádra!
- Mérnök bikája, én csak agyonlőttem. - Mérnök úr ide se jött, áhítattal nézegette - fogdosta az agancsot. - Kapok én is a whiskyből?
- Ezt neked öntöttem - adtam az Öreg kezébe a kupicát - kocc!
- Egészségedre, szépségem! Innen akár vissza is sétálhatunk, ha van kedved még fél órát gyalogolni.
- Arra gondoltam magam is; csak még az avatást megvárom.
- Lacika, ménem fexel mán’ a bikán? - háborodott fel az Elnök úr, és megsuhogtatta az imént vágott mogyoróvesszőt. - Na, azéé’… Szarvasvadásszá avatlak a Magyarok Istene, Szent Hubertusz, és a magam nevében - közben három jókorát húzott a nadrágjára - Öreg, avassad fel te is.
- Én ugyan nem; de Damon, te szarvashalász vagy, üthetsz rajta három kedvedre valót.
- Micsoda? - kérdeztem, de Damon bácsi már a vesszőt fogta.
- Lacika, akkor én is felavatlak Szent Péter és Nepomuki Szent János nevében; és az Öreg helyett is!
Mérnök úr ugyancsak felszisszent, de aztán komoly képpel fogadta a gratulációkat.
- De kár, hogy nem ihatok - jött oda hozzánk - Köszönöm, Grófnő. Ön nélkül nem lett volna meg. A többi palackot betettem a vadászház konyhai hűtőjébe. Négyet; kettőt, Öreg, neked hoztam. Bunkónak mivel hálálhatom meg a munkáját? Egy kis szarvashús?
- Valami fiatalabb tehén combjából hozz neki vagy egy kilót, mer’ ebből itt én se ennék. Menjünk, kislány, mert ránk sötétszik. Hé, mindenki! További jóó vadásszzzatot!
- Miért szarvashalász a Damon? - kérdeztem.
- Az jó sztori, de majd ő elmondja. Úgyis találkozunk holnapután, és ha iszik egy kicsit, szeret, és nagyon tud is mesélni. De most józan, és egyébként is, hagyjuk őket dolgozni. Nem lesz játék elhúzni a kocsiig…
- És miért Szent Péter, és milyen… Szent János?
- Nepomuki; a halászok védőszentjei.
- Kíváncsivá tesztek; méé’ pont halászok… hazaérünk világossal?
- Haza nem; csak a vadászházig megyünk. Vagy 300 méter után lesz egy jó kis kaptató, át a gerincen, ott meg már kijárt út van. Azt az én tempómmal is elérjük világossal.
- Holdvilág lesz?
- Későn kel most, jóval éjfél után. Megsütöm a csukákat, meg mesélhetsz, míg el nem alszom.
- Ha hagylak - fenyegettem meg - és te is mesélhetsz. Sok kérdésem is lesz…
- Nem bízom hozzá, hogy a kérdéseiddel ébren tudsz tartani… hajnal óta fenn vagyok, ha már frissen fogott csukát ígértem vacsorára.
- És mivel tudlak akkor ébren tartani? - az Öreg rám nézett fanyar mosollyal, aztán legyintett.
- Ugyan… de úgy is te alszol el hamarabb. - Na, ez így nem volt szép tőle, gondoltam. Bár a legutóbbi találkozásunk során mindkétszer úgy sikerült. Akkor még ugyancsak kívánatosnak tartottak a férfiak - talán az Öreg is, ha tapintatból nem is mutatta. Rendesen elcsesztem vele ezt a dolgot annak idején. Most meg, bármit is mond, ha a tükörbe nézek, láthatom, hogy nem őszintén bókol, csak udvarias… s bár felkészültem rá, hogyha kell, megjátszom a csábítót, most úgy tűnik, nemigen sikerülne… vagy?
- Tehát ott hagytuk abba, hogy Ari, azaz dr. Szente Ivánné, aki tulajdonképpen Erika… na, hát hol is? Hogy nős vagy, de oly kevéssé, hogy szinte szóra se érdemes…
- Fontos ez? - duzzogott - én se faggatlak labancországi kis fekete barátnőidről…
- Hogy te mekkora ló vagy, Öreg - csúszott ki a számon - egyébként is, semmi közöd hozzá.
- Az jó… akkor kvittek vagyunk. Itt a kapaszkodón most menj előre; és nézz a lábad alá, mert csúszós az eleje. Ne a tűlevelekre lépj.
Szótlanul kapaszkodtunk fel a meredeken, aztán a rendes útra térve, ahol már elfértünk egymás mellett, megfogtam a mancsát. - Mé’ne kézen fogva menjünk, mint az óvodások…
- Mé’ne; bár még nincs annyira sötét… jó erős a kezed.
- Na, hallod… fél évszázada kemény edzésben van. - Egy ideig szótlanul, de szaporán lépdeltünk az enyhe lejtőn. Csendes volt az erdő is, és egyre sötétebb lett. Feltűnt néhány halvány csillag…
- Valami fényesebb bolygó nem látszik? - kérdeztem halkan.
- Nem; talán a Mars, de most nem abba az irányba tartunk.
- Te, a Chivast meg ott hagytuk a bika mellett?
- Ha nem hozod, akkor ott… Nem baj, a háznál van még kettőnknek összesen négy palackkal. Amíg az enyémekből tart, azt isszuk, mert haza nem akarom vinni. János azt ígérte, visz szódavizet is.
- Mami nem jött, azt ő szereti a pálinkához.
- Tényleg, miért nem jött?
- Azt mondta, írni akar, és most lendületben van. De, ha megakad, aszonta, utánam jön.
- Mit ír?
- Regényt, viselt dolgainkról; persze leginkább néhai fiairól. Tudod, én is vezettem naplót hébe-hóba, még Csöves kért meg rá, hogy írjak le mindent, amit fontosnak érzek, amikor nincs velem. Mami elkérte, és abból is jegyzetel. Rólad is megemlékezik, te Green Hunter. Az a regénye-béli neved; gondolom, a White Hunter után. Azt is mondta, amit Csövesről írtál, az egy fontos forrásmunkája.
- Ja. Mikor rengeteg ráérő időm volt - például katonakoromban - firkálgattam ezt-azt. Adtam neki pár mesét azon kívül is; részint Kockás románcáról egy névrokonoddal, részint katonakorombeli sztorikat, Jonatánnal. Azt javasolta, ezeket fűzzem össze egyetlen történetté, talán lehetne vele kezdeni valamit.
- A naplómat elhoztam neked is, ha érdekel; hátha rólam is tudnál írni egy mesét…
- Ki fogom tudni olvasni azokat a gót betűidet?
- Pendrive-on hoztam, ami téged érdekelhet. Magyarul; igen, lefordítottam a kedvedért.
- Hú; persze, rólad is szó van a meséimben, mikor Csövessel kavartál. Nyugodjék békében. Valószínűleg remekül ki tudnám egészíteni a naplódból… mikor elszöktél tőlem, és míg megtaláltalak, az a három nap hiányzik belőle.
- Kőbányai románcunkról is írtál? Na, az érdekelne, mi maradt benned róla. Az előző pár nap meg nagy vonalakban benne van a naplómban. Majd te kiszínezed kedved szerint. Na, megérkeztünk.
- A whiskyk a hűtőben vannak; meg a csukák is. Kezdem is sütni…
- Bunkó nem jön be?
- Tiltja a házirend, és megszokta kint; majd vacsora után vigyél neki pár falatot, ápolni barátságotokat.
- Ok; és megnézem, maradt e parázs a spórban.
- Nálam is befűtött János? Pedig tudhatja, hogy nem kell…
- Én fűtöttem be. Nem miattad, te híres; de ott szoktunk iszogatni-beszélgetni, és én fázósabb vagyok.
- Öltözködési szokásaidat ismervén, nem is gondolná az ember…
- Arról már leszoktam, mióta megöregedtem; semmi értelme mutogatni magamat. Olyan sportosan fiús a mellem, a vádlim meg olyan izmos, mint egy focistáé.
- Ahhoz képest Mérnök úgy nézett rád, mint kiskamasz álmai hercegnőjére; majd kiesett a szeme.
- Csak, mint álmai grófnőjére nézhetett; de először „uram”nak szólított…
- Mondta… és, hogy lefegyverző egy nő vagy; meg azt is, hogy rendesen felrúgtad.
- Fel; jött befelé töltött puskával. Ilyen volt a fegyelem az Ali babában? - megnéztem a tüzet, még volt egy kevés parázs; tettem rá pár szál gyújtóst, meg némi száraz gyertyánt, és már duruzsolt is. Mikor visszaértem a konyhába, már sült a csuka a lerben, és hangosat kordult illatától a gyomrom.
- Úgy hallom, lesz keletje; van majonéz is. Itt a whisky kitöltve… - Öreg koccintásra nyújtotta alig harmadáig töltött poharát.
- Eg, Öregem - ütöttem össze vele a magamét - hát akkor belénk! És hogy találtátok ki a társaságnak az „Ali baba VT” nevet? Csak nem a tagság a negyven rabló?
- Isten éltessen, szépségem! Pedig de: a VT. nevét az Elnök úr felesége javasolta a közgyűlésnek, mikor férjét elnökké választottuk; akkor még ő is tagja volt a társaságnak. Az ő neve - férje után - Baba Rózsa. Úgy hívják, na! Elnök úr Baba Aladár, azaz Ali. Rajta kívül a VT-nek akkor épp 40 tagja volt.
- Logikus… szerintem majd vigyük be a kaját a szobádba, itt azé’ hűvös van. Majd utána kiszellőztetünk. Segítek hurcolkodni. De inkább előtte viszek ki Bunkónak valami falatot.
- Jó; van kutyakeksz a hátizsákom bal zsebében.
Úgy ültünk az asztalhoz, mint évekkel ezelőtt szoktunk volt: az asztalfőt, ami akkor Mami helye volt, most üresen hagytuk. Mi meg a hosszabb oldalakon, egymással szembe, hátam mögött az immár ismét meleget ontó sparhelttel. Hoztam két villát is, de nem használtuk: kézbe fogtuk a jól beirdalt és átsült csukákat, úgy rágtuk le a gerincről a húst. Ha az Öreg nem erdésznek ment volna annakidején, a főzési tudományából is megélhetne. Egyszer meg is kérdeztem, nem bánta-e meg; aszonta, nem neki való élet emberek között nyüzsögni, az erdőn meg hetekig is elvan, hogy se emberrel, se főnökkel nem találkozik. Ezt állítólag egyszer elmondta a főigazgatójának is, aki azzal reagálta le: aranyos ez a megkülönböztetés; ezexerint a főnöködet emberszámba se veszed? Már nem emléxem, mit válaszolt rá, de nemigen lett az esetnek folytatása; esetleg annyi, hogy főnöke széltében terjesztette ezt a mondást, leginkább országos tarokk-haveri társaságában. - Bort? - kérdezte Öreg két jókora harapás között - vagy inkább whiskyt?
- Inkább; de ne maszatold össze a palackot halas kézzel, ráérünk.
- Csak azé’ kérdem, mer’ én iszom egy pofa bort közben is - mancsát nadrágjába törölte, s elővett egy hűvös palackot az ablakközből. Nekem a whiskyből töltött - azt ne hihesse a csuka, hogy macska eszi…
Aztán rágcsáltuk a halat tovább, hol azt nézve figyelmesen, hol egymást. Öreg arcán őszinte érdeklődés tükröződött, tán délutáni mondását igyekezett igazolni maga előtt, miszerint „semmit nem változtam”. Ő viszont elég sokat: legutóbb együtt töltöttünk vagy 10 napot, hármasban, és csak az utolsó estén ismertem föl. Akkor meg már jelentősen spicces voltam, nem is vette semmi hasznomat. Ráadásul másnap ki is nevetett; de mikor elköszöntünk, „Auf Wiedersehen“-nel búcsúzott, és mintha csak a felesége utazna el pár napra, futólag szájoncsókolt. Bár, ki tudja, náluk ez hogyan szokás...
- Még valamivel kínálhatlak? - kérdezte, mikor a hal elfogyott, és kenyerem még jócskán maradt.
- Bírnék még enni, de ilyenkor már nem szabad.
- Majd otthon koplalj, amúgy is tényleg felszedhetnél pár kilót... Na, egy kis sajtot legalább? Hozzak?
- Nem; megyek elmosom a tányérokat meg a tepsit, s ott bekapok vagy negyed parenyicát. Van kedved segíteni? Gyere, törölgethetsz.
- Kedvem nincs, de segítek kivinni az eßcájgot; nem kell törölgetni, lecsurog reggelig.
Így hát kettesben vittük ki a két üres tányért a konyhába, s míg elmosogattam, az Öreg vékony csíkokra vágva
számba adogatta a sajtot. Néha ő is bekapott egyet-egyet; majd visszamentünk az Öreg szobájába, még egy jó csobakot tettem a spórba - az sokáig tartja a parazsat - és kértem még egy whiskyt.
Öreg az egyik fogasnak használt hullott agancsra akasztotta a puskát, majd bajsza alatt somolyogva töltött, ezúttal magának is.
- Egészségedre, szépségem. Helyezd magad kényelembe, itt a palack, használd, én meg elmegyek fürdeni, mert ugyancsak rámfér.
- Ne mossam meg a hátad?
- Kösz, most inkább ne; de valamelyik kevésbé összeizzadt nap után sort keríthetünk rá…
- Ahogy gondolod. De akkor én is lefürdök, a szobámban már elő is készítettem a hozzávalókat, még, mikor megérkeztem. De ne örülj, nem úszod meg a beszélgetést, mert utána visszajövök ám…
- Gyere, aludj nálam…
- János puskáját nem kéne valahová bezárni, míg egyikünk se lesz itt?
- Minek; kinn van Bunkó…
Zuhanyzás után vágyűző barhent pizsamámba bújva mentem vissza az Öreghez; ő már a helyén bóbiskolt az asztalnál, frottír köntösben, de jöttemre felnézett. - Ó! Új pizsamád van? Csinos…
- Új, persze; mihez képest?
- Vasedényhez; legutóbb valami anyagtakarékos selyem neglizsében aludtál.
- Akkor még volt mit mutatnom alatta; azaz… á dehogy; a legutóbbi alkalommal ruhástól aludtam nálad; azaz úgy aludtam el…
- Nem is akkor láttam, hanem az első reggel; mikor abban jöttél ki velem az erdőre. Meg aznap este is…
- Nem adtál elég időt, hogy rendesen felöltözzek; s úgy tűnt, nagyon is meg voltál elégedve a látvánnyal.
- Nem is tagadom. Akik láttak azokban a napokban, mind súlyos szerelembe estek veled; csak a vadászmester és Ancsa nem. A vadászmester, mert töketlen; Ancsa meg a legkevésbé sem leszbikus…
- Na, meg a te se, te Green Hunter.
- Nem sokon múlt, Juci; és az a kevés se rajtam. De anno dacumal a múlt évezredben vagy négy hosszú esztendőn át olyan szerelmes voltam beléd, mint ide Lacháza…
- Ja, volt időd rám unni; hát, ha a helyedben vagyok, én is ráuntam volna magamra. Ha Mami pénteken meg nem hívatja magunkat horgászni veled, hétfőn biztos nem jöttél volna vissza hozzánk.
- Hétfőn dehogynem; de megfordult a fejemben, ha aznap se jöttök ki hajnalban, otthagylak titeket.
- Tőled kitelik - és dúdolni kezdtem: - Hej, te bunkócska, te drága…
- Szegénykém - sajnált meg - kell neked egy ilyen bunkóval megosztanod a következő két hetet?
- Sőt; arra gondoltam, akár az ágyat is…
- Ja; azé’ ez a csinos mackóruha. Ennyire bízol benne, hogy megöregedtem?
- Azt nemtom; ez az ágy kényelmesebb, és azt mégse kérhetem, hogy te menj át az én szobámba aludni.
- Az éleslátásod lenyűgöző… bár először én mondtam, hogy gyere, aludj nálam.
- Azaz itt, a személyzeti szobában. Nálad - azaz, ahol laksz - nem lenne célszerű. Ilyenkor mit szól Erika, hogy két hétre eltűnsz?
- Méé’ téma ez? Napközben dolgozik; neki még van pár éve a nyugdíjig. Esténként pedig meglátogathatja a mamáját, vagy a nővérét. Ha aznap épp nem együtt dolgoztak.
- Megkérdezhetem, hogy mit?
- Igen, persze…
- Legfeljebb nem válaszolsz, ugye?
- Válaszoltam; arra, amit kérdeztél.
- Hülye… szóval mit dolgozik?
- Sokmindent; több környékbeli szőlőbirtok kertésze - borásza; a családi birtokon meg traktorvezetéstől szőlőoltvány- és gyümölcs-csemetetermesztésen át a könyvelésig, ami épp szükséges. Igen, alkalmazott; Hubi a vállalkozó… meggazdagodni nem fog belőle, de a család megélhetéséhez elég. Egyébként Hubinak magam is besegítek olykor-olykor, pénzt se kérek érte: de leiszom. A tűzifa felvágást, hasgatást, szőlőmetszést, borkezelést végzem; azokhoz eléggé értek. A régi hordóim is ott vannak Hubi pincéjében.
- És a te szőlőd? Ahol még én is megfordultam, csonkáztam és ződválogattam veled…
- Azt el kellett adnunk, a pinceházzal együtt; nyolcan voltunk tulajdonosok, nekem csak 6/24 részem volt benne, és a többiek mind el akarták adni. Nem volt annyi pénzem, hogy kifizessem őket. Minden munkát magam végeztem benne - illetve az asszonnyal - az utolsó néhány évben; vágtam ki öreg tőkéket, ültettem újat helyettük, támoszlopokat vásároltam, újra huzaloztam az egészet, és annyi eszem se volt, hogy legalább az árát elkértem volna a többiektől tulajdonrészük arányában. Bár az is igaz, a bor nagyobb részét mi ittuk meg, és vendégeink.
- Igazi balek vagy, Öreg; de így több időd maradt horgászni.
- Igaz; azóta az október nem a szüretről szól, hanem a csukapergetésről. Tényleg, hoztál cájgot?
- Nem; legfeljebb adsz kölcsön, ha horgászni akarunk. Fényképezőgépet hoztam, Mami megbízott pár kép elkészítésével. Elmegyünk Gadnárra, meglátogatjuk a barátnőmet - nála alhatunk is - meg még pár régi ismerőst; felmászunk a Sas-sziklára…
- Én ugyan nem - csóválta fejét az Öreg - nekem akkor egyszer elég volt.
- Na, arra számítottam. Majd a faluban, meg pár helyen azé’ fotózhatnál te is; egyáltalán, van még valami jobb fényképeződ?
- Ami nekem elég jó, olyan van; de nemtom, te mit tartasz „jobb”nak? Mekkora papírkép kell, nyomdába is kerül, vagy csak képernyőre?
- Nyomdába, ha Mami illusztráltan akarja kiadni a könyvét; az a Nikonod megfelelő gép volt, de gondolom, már nem filmre kattintgatsz.
- Néha filmre is; de azt, amire emléxel, vagy 60 éve gyártották; rég eladtam egy megszállott gyűjtőnek. Az ára feléből vettem egy használt Pentaxot, 3 lencsével. Na, azzal még kattintgatok néha… de többnyire már digitálissal. A3-as papírképet már nyomtattam, az hibátlan, de asszem, méteresben is jó lenne. Persze nem közelről, nagyítóval kukkolva.
- Akkor jó. Még beszéljük meg, mit csinálunk holnap, meg a következő héten?
- Felhívom Jánost, eljön-e a puskáért, vagy vigyem vissza neki? Tok nélkül nem szívesen mászkálok vele. Aztán meg, amit mondasz, oda megyünk. Holnaputántól Damon bácsi a pilótánk, ha távolabbi erdei útra gondolsz; gondolom, terepre nem akarsz a te kocsiddal menni.
- Mami mondta, hogy rendez nekünk egy terepjárót, sofőröstül. Megbeszélte vajh’ Damonnal, telefonon?
- Igen, Damon azt mondta. Át is utalt neki valami rendesebb előleget, euróban. Aszonta, ha hét napnál többet megyünk, kipótolja; ha kevesebbet, akkor majd leutazza, amikor legközelebb jön. De Damon bácsi tíz napra is meg van elégedve annyi pénzzel… szerintem Mami nem tudja, micsoda gépes az az UAZ.
- Kalandos; nekem tetszett… Jánosnak is olyan volt, ha jól emléxem, csak platós.
- Jól, de az a társaságé volt; mi is UAZ-al jártunk terepen, vagy 2000ig. Akkor is a Damon volt a pilótánk.
- Nagy főnök lehettél, ha sofőrös kocsi volt alád adva…
- Á, dehogy; a csoporté volt… néha heten is ültünk benne a figuránsokkal együtt.
- Ja, mondtad: Mérnök úr volt a figuránsod; az milyen munka?
- Segéd; és csak akkor egyszer. Már a terepi szezon után, valahogy novemberben be kellett mérnie valami üresvágást az általa tervezett területen, mert azt a terepi felvétel után vágta le a Gazdálkodó - eltévedtek a favágói - az erdész nem ment ki velük, csak elmagyarázta a faluban, hová menjenek. Az erdőfelügyelő - olyan erdőmérnök, aki papírhoz jobban ért, mint műszerhez, és egyébként is jobb’szeret más munkájában hibát keresni, mint dolgozni - megkérte a főnökünket, ugyan méresse már be az üzem-tervezővel, mennyit vágtak bele a tilosba. Mérnök hát nagy ebadtázva el is indult, de a terepi szezon végeztével már nem volt figuránsa - aki a lécet tartja busszolamérésnél - hát engem kért meg, menjek ki vele, meg Damonnal. Ki is mentünk, de mire az erdőrészlet melletti faluba értünk, eleredt az eső. Aszonta, gyerünk a kocsmába, igyunk meg valamit, aztán ha eláll, majd kimegyünk mérni. Nem azé’, mer’ mi megázunk, az benne van a pakliban; hanem, mer’ a műszer, meg a papírok: a mérési vázrajz, jegyzőkönyv. Mikor végülis kiértünk, Mérnök úr elég tanácstalan volt, hogyan is kezdjen hozzá. Titulusa szerint „főtanácsos”, de én kineveztem „főtanácstalannak”. Kérdezte is, én hogy fognék hozzá. Mondtam, beállnék a műszerrel a vágás közepébe, a két lécet meg körbe-küldeném az állományszegélyen. - Hosszú - mondta. - Neked - válaszoltam - szerintem felállok én a Wild-el, ti meg Damonnal mentek a két félkörön. - Jó! - egyezett bele azonnal, és már indult is az egyik léccel - mérjed! Én már úgy se látnék a műszerben ennyi pálinka után… - Mire felálltam, beszinteztem, már rá is vágták a nótát, tán a faluba is behallatszott, hogy:
- „Mán’ ezután gatya nékül járok / Lóg a farkam, röhögnek a lyányok…” - és így nótázgatva röpke másfél óra alatt felmértem a területet, két fixponthoz is kikötve. Damon morgott is kicsit, hogy hamar végeztem, még nem mer közúton vezetni annyi pia után - tudod, nekem már akkor se volt jogsim - hát javasoltam, süssünk szalonnát, míg úgy nem érzi, hogy elindulhat. Ja, hát a figuráns az elvileg a mérőléc tartásán kívül sokféle, terepi felvételkor szükséges segédmunkát végez, és ha kellőképpen gyakorlott, nagyon hasznos tud lenni. Damon bácsi pedig nemcsak pilótának biztonságos, hanem figuránsnak is.
- Jópofa munkahelyed lehetett… majd kíváncsi leszek Damon szarvashalász-kalandjára is. Jó fej öregúr. Tud mesélni vezetés közben is?
- Tud, de ha spiccesen mesél, úgy élvezetesebb hallgatni. Legtöbbet a Mérnök úrral dolgozott, ő hát meséi főhőse. Nagyon tudta ugratni, de Mérnök úr szelíd elnézéssel viselte. Viszont ketten együtt szívesen ugratták Főfő urat, aki a csoportunk címzetes vezetője volt. Na, ő aztán ugrott is rendesen.
- Mi az, hogy címzetes vezető?
- Őt bízta meg a főigazgató; de pénzt nem kapott érte, csak a titulát. Igaz, a felelőssége se volt több…
- Aha. Ott tartottunk, hogy mit csinálunk holnap, miután a gewehrt visszaadod Jánosnak?
- Amit akarsz; holnapra nincs kocsi, csavaroghatunk az erdőn, vagy szétnézünk a faluban. Hoztam némi vadhúst is, főzhetek neked valami finomságot, s ha van kedved, kuktáskodsz, és szóval tartasz.
- Fel akarsz hizlalni, mi? Tudod, hogy a főztödet ellenállhatatlannak tartom… aszondom, beviszlek én Jánoshoz a kocsimmal, aztán esetleg hazaviszlek a fényképezőgépedért, utána…
- Itt van. Mami mondta, hogy készítsek neki néhány új képet Gadnáron, Érszentváron, és a Prémvadász-tanya hűlt helyén.
- Igen, Érszentvár engem is érdekel; az a cigánytelep valami unikum hely…
- Azt már eldózerolták. Mondtam is Maminak. De a helyét lekattinthatjuk.
- Érdekes lenne Mona Lizával találkozni.
- Ha gondolod, felkereshetjük; tudom, hol lakik. Ő se fiatalodott.
- Se?? Ja, persze én se…
- Magamra gondoltam, Juci; te egész kis tinilánynak nézel ki, a melled is pont olyan fiús, mint tizenöt éves korodban. De a tekinteted most is elbűvölő…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
