Ez a történet a lumos-fanfiction oldal egyperces kihívására íródott...

Neville mögött becsukódott a szobaajtó. A hirtelen jött sötétben először nem látott semmit, de amikor pálcájával fényt varázsolt a helyiségbe, és körülnézett, szeme nagyra tágult ijedtségében. Felsikoltott. 20- 30 halálfaló állt vele szemben, és vigyorogva bámulták őt.

A zár kattant mögötte, tudta, hogy nem menekülhet. Kiabálnia sem lett volna érdemes, hiszen nagyanyja halála óta egyedül élt a házban. Megpróbált hoppanálni, de Voldemort szolgáinak bűbája ebben is megakadályozta. Hirtelen eszébe jutott a megoldás: a Hermionétól kapott jelzőérembe körmével belekaparta a monogramját. Azonban a segítségkérésre nem érkezett válasz, érezte volna, ha a varázspénz felforrósodik zsebében. Pedig az összes rendtag rendelkezett egy ilyen érmével, és az lehetetlen, hogy ebben a pillanatban egyikőjük sem tartja magánál.

- Nyugodtan megtámadhatnak, a Főnix Rendje perceken megérkezik, ugyanis jeleztem nekik. - igyekezett megfélemlíteni támadóit.

- Nem hinném, hogy bárki megérkezne, kivéve, ha a holtak segítségére számítasz! - nevetett fel Lucius Malfoy.

Neville arca elzöldült a félelemtől. „Nem, nem halhattak meg, arról tudnék! Ez képtelenség, Malfoy csak blöfföl” - próbálta magát nyugtatni a fiú, de a halálfalók tovább nevettek.

- Bizony, Longbottom, a Rendet elárulták. A Nagyúr végre megkaphatta a teljes névsort, így ma éjszaka szépen kiirtottuk a hajdani nemes Dumbledore összes bizalmasát.

- Akkor mire várnak? Öljenek meg engem is, védtelen vagyok! - Neville lélekben felkészült a halálra, de a halálfalók nem mozdultak.

- Nem lehet, pedig hidd el, szívesen megtenném veled, te mocskos véráruló! De a Nagyúr személyesen akar végezni veled. Nem értem, miért, hiszen Pottert is átengedte nekünk…

Ebben a pillanatban egy fekete taláros, csuklyát viselő alak hoppanált a szobába. Amikor Neville meglátta az arcát, majdnem felsikoltott. Egy hófehér, kígyószerű arc, vörösen izzó szemekkel meredt rá.

- Nahát, nahát, Longbottom! Te lennél az? Azt hittem, kicsit komolyabb ellenfelet szán nekem a sors. „Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli… Benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer!” Mekkora ostobaság! Milyen erő lehet egy ilyen hájpacniban? Zsír-erő?!

Neville azt hitte, Voldemort megbolondult, egy kukkot sem értett abból, amiről a sötét varázsló beszélt.

- Bizony, a Sötét Nagyúr is tévedhet néha. Félreértettem a jóslatot. Két évtizeden keresztül hajkurásztam egy senkit, aki ezáltal hőssé vált az ostobák szemében, míg az igazi ellenfelemet bármikor elkaphattam volna, hiszen őt nem védte az a bolond Dumbledore. Igen, kedves barátaim, húsz évvel ezelőtt az a jósnő nem Potterre utalt, hanem Longbottomra. A sors jó embert jelölt ki, hiszen egy ilyen kis szerencsétlenségről senki sem gondolná, hogy a leghatalmasabb varázsló esetleges legyőzője lehet.

- Nem maga a leghatalmasabb varázsló, hanem Dumbledore… és Harry! - kiáltott rá dühösen Neville.

- Nem hinném, ugyanis már mindkettőjükről csak múlt időben beszélhetünk! És ennek érdekében még a kisujjamat sem kellett mozdítanom, a piszkos munkát elvégezték az embereim. Már csak te állsz az utamban. „És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik…” Így szól a jóslat, amit nekem kell beteljesíteni.

- Miféle jóslatról beszél, maga elmebeteg?

- Arról, ami miatt eddig tévesen Pottert üldöztem, amiből megtudhattam, mit kell tennem ahhoz, hogy teljes legyen a hatalmam. És amit az én drága Perselus barátom hallgatott ki nekem még halálfaló pályafutása kezdetén, és aki előző éjszaka visszatért hozzám a Főnix Rendjének névsorával. - ekkor Voldemort az egyik vékony, magas halálfaló felé biccentett, aki erre meghajolt.

- Piton… - nyögte Neville. - Hát mégis igaza volt Harrynek, amiért sosem bízott magában, maga tényleg egy áruló. Maga egy undorító féreg, Dumbledore mégis hitt magában. Mindenkit elárult, akik barátjuknak hitték magát, csak hogy újra ennek a gyilkosnak lehessen a talpnyalója.

Piton ekkor előrántotta a pálcáját, de Voldemort egy gyors Capitulatusszal elvette tőle.

- Nem, Perselus, légy türelmes, nem ölheted meg a fiút, ezt nekem kell megtennem. De ne aggódj, hamarosan a földön fetrengve, sírva fog könyörögni az életéért. Crucio!

Neville érezte a testébe nyilalló fájdalmat, de nem volt képes érzékelni azt, mert a lelkében levő fájdalom sokkal erősebben kínozta. A hamarosan bekövetkező halála után nem lesz senki, aki legyőzhetné Voldemortot, az élet pokollá változik mindenki számára. Nem a saját halála miatt volt szomorú, hiszen tudta, hogy az ő élete már nem ér semmit. Mindenki meghalt, akit tisztelt és szeretett. Ginny, akivel annyit nevetett, Hermione, aki rengetegszer segített rajta, Mordon és Lupin professzor, akik kiképezték a halálfalók elleni harcra. És Harry, akit tisztelt, de nem a hatalmas varázsereje, vagy a hőstettei miatt, hanem azért, mert annyi küzdelem és szenvedés után is ember tudott maradni… Egy nagyszerű ember, aki ugyan mégsem volt kiválasztott, viszont a lehető legjobb barát volt, és akinek az ereje a szívében rejlett.

Felfogta, hogy mindent elveszített, elfogadta a halált, de átjárta a felismerés, hogy ő nem egyszerű varázsló, hanem rajta múlik, hogy milyen lesz a jövő. Azt akarta, hogy az utánuk jövő generációk békében élhessenek, ne kelljen annyi szenvedést elviselniük. Nem engedhette, hogy Voldemort újabb családok életét tegye tönkre, ahogy Harry és az ő családjáét.

Voldemort újra emelte a pálcáját, hogy kimondja végre a halálos átkot, de Neville-t ekkor átjárta a harag, amit a sötét varázslók ellen érzett, és a szeretet, ami elhunyt barátaihoz és az összes ártatlan emberhez kötötte. Testét elárasztotta az eddig elrejtett titkos erő, az igazi fehér mágia, majd kirobbant belőle, és elpusztította a megdöbbent Voldemortot társaival együtt… és Neville-t is.

Utolsó másodperceiben látta a széttárt végtagokkal fekvő sötét varázslókat, és ekkor érezte életében először, hogy ő önmaga, és hogy igazán él.

- „Nem élhet az egyik, míg él a másik!” - kiáltott fel, és testét elnyelte a fehér tűz…