A halálfélelem lett úrrá rajtam, mikor a kámzsás, csuklyás alakok lekísértek az azkabani cellámba, és az addig sokak által nagyképűségnek hitt vakmerő bátorságom teljesen elpárolgott, amikor először éreztem egy dementor hideg, szívet megdermesztő leheletét. Úgy éreztem, majd bele őrülök, amikor elkezdtek felszínre törni a legrosszabb emlékeim és félelmeim, fejem és a mellkasom majd szétszakadt.

Láttam a szüleim megvető arcát, amikor kiderült, hogy a Griffendélbe kerültem és nem a Mardekárba, és az első fagyos és veszekedéssel teli karácsonyt, ami ezután otthon fogadott. Láttam apám dühtől eltorzult arcát, amint erőszakkal próbál rávenni arra, hogy viselkedjek úgy, ahogy az egy halálfaló gyerekéhez illik és ne úgy, mint egy irgalmas szamaritánus, aki megvédi a gyengéket.

De tovább nem özönlöttek az emlékek, mert lökést éreztem a hátamon, és egy nyirkos, koszos padlóra zuhantam. Reszketve próbáltam felállni és körül nézni, de a rossz emlékek csak özönlöttek, és a megrázkódtatástól görnyedve, rázkódva kuporodtam össze a padlón. Csendesen zokogni kezdtem, és hamarosan elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy a szomszéd cellában valaki eszeveszettül, az őrület kétségbe esett hangján üvölt és teljes erőből puszta kézzel, kaparja a falat. Hallottam a körme csikorgását, ahogy reményvesztetten keresi a nem létező kiutat. Ekkor baljós gondolatok férkőztek tompa agyamba arról, hogy teljesen őrülten tépkedem a hajam, elvesztem a józan eszem, és törött lélekkel vegetálok itt, amíg valamelyik dementor meg nem „ajándékoz” jeges csókjával.

Ettől elborzadva elkezdett érlelődni bennem az a gondolat, hogy nem akarok megtébolyodni, mert nem vagyok gyilkos, ártatlan vagyok, igen is ártatlan. És ekkor eszembe jutottak az előző napok szörnyűségei. Könnyek gördültek le az arcomon percek alatt elárasztva az arcomat és ruhámat, de nem törődtem vele.

Kavargó gondolatok ömlöttek és törtek utat a fejemben megállíthatatlanul. Először Lily és James az esküvőjükön, ahogy boldogan a jövőjüket tervezték, ezután felrémlett halottsápadt arcuk, amint holtan feküdtek a házuk padlóján, és végül a kis Harry, amint elhagyatottan, tágranyílt smaragzöld szemekkel pislog az őt körülvevő sötétségbe kilátástalanul. De ekkor megint, mint jeges karmok, ragad meg a hideg jelezvén, hogy a dementorok elkezdték napi kínzásukat, ami abból áll, hogy kegyetlen erővel próbálják kiszakítani az emberből a jót, de nem adom fel, hanem görcsösen kapaszkodom a felejthetetlen roxforti éveim emlékeire, amelyek némi reménnyel és erővel töltenek fel. Mivel a dementor nem tudott mit kezdeni újdonsült „erőmmel” ezen a napon, hamar békén hagyott.

Újra egyedül voltam, és újabb emlékek jutottak eszembe. Felvillantak a boldog, féktelen kviddics meccsek, amelyeket Jamessel vívtunk, Remus és Peter bátorító szavai minden játék előtt, a közös csínytevések, és felhőtlen nevetések. De mindez a múlt, amit már nem lehet visszahozni újra, mert örökre elveszett.

Ó, kedves Remus ugyan mi lehet most veled?! Mit érezhetsz? Mit gondolhatsz most rólam? Biztosan tudom, hogy most gyűlölsz, és megvetsz, de honnan is tudhatnád, hisz csak négyen tudtuk arról, hogy ki a titokgazda Lily, James, Peter és én. Bárcsak elmondhatnám neked, vagy Albusnak az igazat! Bárcsak hinnétek nekem! De ez csak hiú ábránd, soha nem hinnétek el, amit mondok, mert a szemetekben most egy aljas szenét gyilkos vagyok, aki elárulta a barátait és most bűnhődik érte.

Nem bírtam tovább. Úgy éreztem valamit tennem kell, mert menten megőrülök. Hirtelen eszembe jutott valami, és erőteljesen koncentrálni kezdtem, minden idegszálam megfeszült. Sok keserves koncentrálással töltött perc után sikerült kutyává változnom, így jobban el tudtam viselni a dementorok dermesztő közelségét, de sajnos nem tartott sokáig, mert nem volt pálcám, amivel tartósabb átalakulást tudtam volna elérni. Így hamarosan visszaalakultam, de előtte még egy keserveset vonítottam, amivel csak azt értem el, hogy két dementor bejött és nagy rémületemre most egy hang is megszólalt a fejemben, az egyik sötét démoné.

Vészjósló magas hangon a következőket mondta miközben szorongatott.

- Black, na mi van, az idegeid máris felmondták a szolgálatot? De ne aggódj, ha így folytatod, hamarosan megváltást nyersz. Akarod most rögtön? – szólt és halálos hörgéssel visszhangzó, sátáni kacajba kezdett.

Kisidő után elhagyták a cellámat, és én remegve kuporogtam a padlón, üresen, kilátástalanul meredtem a semmibe, míg el nem ájultam. A kavargó ködön, ami rám borult még láttam a nevető barátaim reményt keltő arcát, de ezeket hamarosan kavargó rémálmok váltották fel, amelyek az örök kilátástalan reménynélküli sötétség ígéretével kecsegtettek, amiből nincs visszaút, nincs élet.

A következő évek így teltek, peregtek, mint homokórában a szemek, és megtapasztaltam milyen örök a gyötrelmes hideg sötétség ereje, amely lassan-lassan elemészt végleg.

3. fejezet