Ez e történet Sirius Bleck életét meséli el barátai halálától, az ő haláláig... 

Ó, én szentimentális, naiv bolond! Kiáltani, üvölteni, sikítani szeretnék, de nem tudok, pedig úgy szaggat belül a fájdalom, hogy majd bele halok. Miért kellet nekem felajánlani? Miért? Ezt a kérdést hajtogatom magamban, de nem tudom a választ. Miért mondtam azt, hogy Peterre bízzák a titkukat és, ne rám. Ó, Tapmancs, te koszos gyáva korcs! Igen az vagy! – gyötröm magam ekképp. De soha többé nem tudom meg nem történté tenni, soha. Ekkor már zokogok, semmi nem tudja tartóztatni könnyeim, a torkom elszorul, levegőt is alig kapok, és legszívesebben meghalnék, de nekem még ez sem jut. Legyek átkozott örökre.

Órákon keresztül folytak a könnyeim, de aztán a végső elkeseredést egy másik intenzívebb érzés, a düh váltotta fel, amely olyan erővel kezdett lángolni bennem, hogy felvonítottam. Olyan állati üvöltésbe kezdtem, hogy szinte még az éjszaka is beleremegett. A düh emésztő lángjain át, ami szemem elborította csak egy ember arcát, láttam, akit James, Rémus és én minden bántástól, bajtól megvédtünk, aki olyan volt, mint a testvérünk, és most mégis elárult mindhármunkat.

Ó, Peter! Hogy tehetted? Hogy lehettél ilyen gyáva? Hogy állhattál annak a kígyószerű szörnynek a szolgálatába, és mióta kémkedsz neki? Milyen jutalmat ígért neked? De nem fontos Féregfark, mert ma én Sirius Black megöllek. Nem menekülsz.

E gondolatok közepette már fekete kutyaként nyargalok az éjszakában, hogy megfizessek annak a rühös patkánynak az árulásáért. Ó, Peter, ha tudnád, hogy ebben a pillanatban jobban gyűlöllek, mint annak idején, azt az átkozott zsíroshajú szemetet, Pitont! Ó, ha tudnád, hogy nemsokára széttépem azt a szánalmas patkány testedet, de nem kell attól tartanod, hogy sokat szenvedsz, esküszöm nem!

Akkor végre megláttam. Sietős léptekkel hagyta el a házát, reszketett a félelemtől. De nem tudott rám hatni, morogni kezdtem, hátrafordult, és szinte megkövült, amikor felismert. Addigra már visszaváltoztam, és megvetve néztem rá, éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a gyűlölet. Vissza akartam fojtani, hogy józanul tudjak gondolkodni, cselekedni, de nem bírtam.

Ahelyett, hogy egyszerűen csak rászegeztem volna a pálcám, és kimondtam volna rá a halálos átkot, teljesen elborult az agyam, és egyszerűen csak rárontottam. Ütöttem-vertem teljes erőből, és közben azt kiabáltam.

- Miért?! Miért?! …

Peter pedig csak vinnyogott, mint egy szánalmas patkány.

De egyszer csak magam sem tudom, hogy történhetett kiszabadult a kezeim közül és felállt. Kés vett elő, de ahelyett, hogy nekem rontott volna vele, ördögi vigyorral a képén levágta az egyik mutató ujját. Ekkor észre vettem, hogy jó pár mugli az utcán téblábol, és minket figyel, s volt köztük olyan, akit ismertem.

Akkor jöttem rá, hogy már hajnalodik, és sok mugli most indul munkába. De nem volt időm, se Peter előbbi tettén gondolkodni, se a muglikon, mert ő váratlanul pálcát rántott, de már nem tudtam mit tenni. Hirtelen robbanás rázta meg az utcát, és hallottam a muglik jajveszékelését, de cselekedni képtelen voltam, mert a világ elsötétült.

Mikor magamhoz tértem mutogató, sápítozó muglik és temérdek minisztériumi auror vett körül, és akkor tudtam, hogy elvesztem. Ártatlanul az Azkabanba kerülök, és ott leszek örökre, élve eltemetve. Nem tudtam, mit érezzek, ezért magamat is meglepve elnevettem magam. Úgy nevettem, mint egy őrült, akinek minden mindegy.

Az aurorok megragadtak és a Minisztériumba vittek, ahol kikérdeztek, és megkínoztak. A végén már nem érdekelt semmi, csak az, hogy hagyjanak békében meghalni. De valahogy mégsem veszett el minden erőm, és kitartottam amellett, hogy ártatlan vagyok, de a bizonyítékok ellenem szóltak, így elitéltek.

Életfogytiglan az Azkabanban. A gondolat megrémített, de nem tudtam tenni ellene semmit. Fohászkodtam, azért, hogy az ítélet megváltozzon, és végül megkapjam a feloldozó dementorcsókot, amely kegyetlenebb bárminél, de akkor legalább nem kéne éreznem, ezt a szaggató érzést a mellkasomban, mert többé nem lenne lelkem. A halál azonban messze elkerül, pedig most hogy örülnék neked kaszás.

Ehelyett nyílik az ajtó, erős kezek ragadnak meg, egy cellába visznek, ahol sötét van, és hideg. Számomra már csak ez marad, míg az életem így, vagy úgy véget nem ér.

2. fejezet