Szerző megjegyzése: Íme az új fejezet:D Jó olvasást mindenkinek!

Draco csodálkozására a következő 3 hét gyorsan telt el, és nem is volt olyan borzalmas a Grimmauld téren. Harry és Ron továbbra is kerülték őt, de nem is piszkálták, ráadásul Hermione mindig kedves volt vele. Egyik reggel épp még félálomban feküdt az ágyában, amikor a lány berontott a szobájába, és felverte őt.
- Képzeld! Mrs. Weasley végre megengedte, hogy elmenjünk az Abszol útra! Elég sokáig tartott megszervezni a testőrséget, de végül szerdán ráérnek páran a rendből… Olyan jó lesz végre kimozdulni innen, nem?
- Szerdán én is kimozdulok… Akkor lesz a tárgyalásom…
- Oh, ne! Teljesen kiment a fejemből, pedig pénteken már mondtad! Annyira sajnálom! Akkor beszélek Mrs. Weasleyvel, hogy tegyük át egy másik napra…
- Ne! Hagyd csak, az előbb mondtad, hogy nehezen jött össze a testőrség. Én kibírom az Abszol út nélkül, csak léci vegyél nekem pár holmit… Majd összeírom, hogy mire van szükségem.
- Majd Mrs. Weasley bevásárol nekünk, én elkísérlek a tárgyalásodra.
- Felesleges… Menj nyugodtan a barátaiddal.
- Nem mehetsz egyedül!
- Nem leszek egyedül, Perselus kísér el…
- De még őt is körözik…
- Már nem, múlt héten előkerült Dumbledore „végrendelete”, így Perselust felmentették minden vád alól…
- Ha azt bevették, akkor elhiszik, hogy az Imperius hatása alatt voltál.
- Én is ezt remélem… De nem kell eljönnöd velem… Weasley meg Potter csak még jobban kiakadnának rám.
- Na jó, ebben igazad van, de igazán megpróbálhatnád a keresztnevükön szólítani őket! Már engem se hívsz Grangernek.
- De rólad kiderült, hogy normális vagy…
- Azt hiszem, ezt tőled akár bóknak is vehetem – mondta nevetve Hermione.
- Nyugodtan…

A tárgyalás napjának reggelén Piton valóban megérkezett a Grimmauld térre Dumbledore professzorral együtt, az igazgató ugyanis már két hete távol volt.
- Dumb…Izé, Kwon professzor, talált valamit? – kérdezte izgatottan Harry.
- Még semmi érdemlegeset, de úgy érzem, jó nyomon vagyok. Már megígértem, hogy szólni fogok, ha tudnod kell valamiről.
- Tudom…
- Úgy hallottam, az Abszol útra készültök! Legyetek nagyon óvatosak, hiszen rengeteg halálfaló mászkál szabadlábon.
- Vigyázni fogunk, de ha nem, akkor úgyis megteszi helyettünk a testőrségünk… - morogta a fiú, miközben az előszobában ácsorgó tízfős csapatra pillantott.
- Hát igen, Molly egy kicsit túllőtt a célon… - mosolygott Dumbledore.
- Elhiszem, hogy remekül elcseverésznek, de Dracóval indulnunk kéne a tárgyalásra… - szólt közbe ingerülten Piton. – Potter, hívd ide őt!
- Rendben, professzor! MALFOOOOY! – üvöltötte a fiú olyan hangosan, hogy a közelben állók kénytelenek voltak befogni a fülüket, csak az igazgató mosolygott vidáman Harryre.
A mardekáros hamar meg is érkezett az emeletről, épp a haját próbálta belőni, így elég morcos volt.
- Mit akarsz, Potter? Á, Perselus! Máris indulnunk kell?
- Igen Draco, úgyhogy siess, hiszen még az emlékeidet is módosítanom kell, hátha Veritaserumot kell innod. Jobb lenne, ha kevésbé lennél elegáns, látszódjon, hogy mennyire ki vagy borulva, amiért akaratodon kívül bajba sodortad az iskolát…
- Igazi mardekáros ravaszság – jegyezte meg Dumbledore mosolyogva, de senki nem reagált rá.

A Mágiaügyi Minisztériumba hoppanálva jutottak el, de amíg a tárgyalótermet keresték, Draco gyomra görcsbe rándult, az addigi magabiztosságát teljesen elveszítette.
„Bárcsak Perselus megszólalna végre. Bármit mondhatna, az jobban esne, mint ez a rideg hallgatás. Tudom, hogy még mindig haragszik rám, amiért olyan hülye voltam, de ő tudja a legjobban, hogy tényleg megbántam. Ráadásul ő lett a gyámom, mikor apámat lecsukták, és emiatt Anya idegösszeroppanást kapott. Talán, ha Perselus azután is velünk maradt volna, hogy Anya rendbejött, akkor soha nem csatlakozom a halálfalókhoz… Ő biztos meg tudott volna védeni! De most se csinál semmit, csak hozzáférhetetlenné tette mások számára az emlékeimnek a sötét részét, meg se próbált megnyugtatni. Régen, ha valamitől féltem, Anya mindig magához ölelt… Persze nem várom el Perselustól, hogy a nyakamba boruljon, de szavakkal is tudna bíztatni. Még Potterék is bírtak annyit mondani, hogy „Sok sikert!”, ő meg itt jön mellettem a megszokott fapofával…”
Draco nem sejtette, hogy Perselus legalább annyira ideges, mint ő.
„Ha észrevettem volna, hogy Draco hajlandó lenne jó útra térni, akkor minden másképp alakult volna… Nem lenne a karján a Sötét Jegy, Dumbledore-nak nem kéne bujkálni, és Narcissa is élne… Draco soha nem fogja megbocsátani, hogy nem védtem meg az anyját… De nem tehettem semmit, hiszen Dumbledore továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy kémkedjek! Miért kellett Narcissának meghalnia? Ő hűséges volt a Nagyúrhoz, az a szemét mégsem kegyelmezett neki… De betartom az utolsó ígéretem, és meg fogom védeni Dracót mindenkitől, nem hagyom, hogy börtönbe kerüljön, és azt sem, hogy a halálfalók kapják el.”

Időközben a két férfi megérkezett a tárgyalóterem elé. Draco épp be akart lépni a hatalmas ajtón, amikor Piton a vállára tette a kezét, és visszatartotta.
- Draco, ne idegeskedj, minden rendben lesz.
Ekkor a fiú váratlan lépésre ragadtatta el magát: megölelte a férfit. Piton teljesen ledöbbent, végül azonban esetlenül viszonozta a gesztust. Ha egy kívülálló látja őket, azt hihette volna, hogy apa és fia áll az ajtóban. A két férfi csak akkor engedte el egymást, amikor valaki megköszörülte a torkát mellettük. Scrimgeour, a miniszter volt az, aki undorral szemlélte őket.
- Ideje megkezdenünk a tárgyalást!
Mikor Draco belépett a terembe, majdnem összeesett, ugyanis legalább százan ültek ott. A Wizengamotot 20 varázsló, illetve boszorkány képviselte, akik egy magas emelvényen foglaltak helyet. A fiúnak az előttük álló székre kellett ülnie, de nagy örömére Perselus végig mellette maradhatott. A fiú eleinte annyira ideges volt, hogy oda se figyelt, mi történik, csak akkor riadt fel, amikor őt kezdték el kikérdezni.
- Maga Draco Malfoy? – Az idős varázsló hangja nagyon ijesztő volt, a tekintete pedig még zordabb.
- Igen – válaszolta remegő hangon a fiú.
- Maga engedte be a halálfalókat Roxfortba?
- Igen, de…
- Tudott arról az esküről, amelyet Perselus Piton tett le az édesanyjának?
- Nem.
- Tisztában van vele, hogy Pitonnak maga miatt kellett megölnie Albus Dumbledore-t?
- Igen, de…
- Azt állítja, hogy az Imperius átok hatása alatt állt?
- Igen.
- Tudja ezt valamivel bizonyítani?
- Ööö, hát…
- Én vagyok a tanúja – szólalt meg nyugodt hangon Piton. – És persze Dumbledore, hiszen a végrendeletében mindent leírt. Így azt hiszem, felesleges erre az ügyre ennyi időt vesztegetni. Láthatják, hogy Draco lelkiállapotára milyen hatással vannak a történtek.
- Rendben, testületünk az ítélet kihirdetéséig visszavonul – válaszolta mogorva tekintettel a tárgyalást vezető varázsló.
Ezek után Draco biztos volt benne, hogy el fogják ítélni.

Hermione úgy tett, mint aki jól érzi magát a barátaival az Abszol úton, de a gondolatai egyfolytában a mardekáros fiúnál jártak.
„Vajon elkezdődött már a tárgyalás? Mi lesz, ha elítélik? Azt nem tehetik meg, hiszen Dumbledore felmentette őt a hamis végrendeletben! Bárcsak megengedte volna, hogy elkísérjem. Biztos rémesen érzi most magát… Nem hiszem, hogy Piton megpróbálja vigasztalni, vagy megnyugtatni… Mi van, ha mégis börtönbe kerül? El se köszönhettem tőle rendesen… Milyen hosszú lehet egy ilyen tárgyalás? Talán mire hazaérünk, már kiderül az eredmény!”
- Hermione, Te mégis mit csinálsz? – kérdezte hirtelen Ron.
A lány riadtan körbenézett, végül rájött, hogy mi történt: Míg Dracón járt az esze, véletlenül túltöltötte a poharát sütőtöklével, ugyanis épp a Foltozott Üstben ebédeltek.
- Csak elgondolkodtam. Vajon elfogadják bizonyítékként Dumbledore professzor végrendeletét?
- Kit érdekel? Legfeljebb lecsukják Malfoyt… Jobb esetben Pitont is! – nevetett Ron.
- Ez egyáltalán nem vicces! Hogy kívánhatod, hogy ártatlanul börtönbe csukják őket? – kiabálta magából kikelve a lány.
- Azért én Malfoyt nem nevezném ártatlannak. Ránk szabadította a halálfalókat… - szólt közbe Harry.
- De már megbánta! És különben is, Voldemort kényszerítette rá!
- Ja, bocs, elfelejtettem, hogy beléptél a Malfoy Rajongói Klubba, amit még Parkinson alapított… - vágott vissza dühösen Ron.
A lány arca vörös lett az indulattól, felpattant, és otthagyta a társaságot, csak Ginny követte őt, a fiúk idegesen néztek utána.
- Mi van, ha van közte és Malfoy között valami? – kérdezte aggódva Harry a barátját.
- Az ki van zárva, Hermione nem lehet ennyire hülye – válaszolta a fiú, bár az ő hangjában is bizonytalanságot lehetett felfedezni.

Mikor visszaértek a Grimmauld térre, a ház még üres volt, Pitonék nem tértek még vissza. Hermione továbbra sem állt szóba a barátaival, csak idegesen járkált fel-alá a szobájában, végül lement az előszobába, és a lépcsőn ülve várta Draco visszatérését. A szíve nagyot dobbant, amikor végre belépett az ajtón a szőke fiú.
- Végre! Hát felmentettek? – A lány a mardekáros nyakába ugrott.
- Hát, igen. Bár eléggé aggasztó volt a helyzet, nagyon úgy nézett ki, hogy nem hisznek nekünk.
- Az a lényeg, hogy sikerült tisztáznod magad! Ezt meg kell ünnepelni, Mrs. Weasley isteni vacsorát főzött, gyere.
Mikor beléptek a konyhába, a ház lakói már az asztalnál ültek. A többség mosolygott a fiú láttán, csak Harry és Ron nézett rá mogorván.
- Na mi van, megúsztad? – kérdezte a vörös hajú fiú.
- Igen, Ron, megúsztam.
Hermione büszkén nézett régi ellenségére, hiszen végre megfogadta a tanácsát, és a keresztnevén szólította a fiút, Ron azonban úgy tett, mintha észre sem vette volna.
- Draco, megvettem mindent, amit kértél, majd vacsora után odaadom.
- Köszi, Hermione.
- Tényleg, Perselus hogyhogy nem jött ide Veled? Ugye nem egyedül jöttél vissza? – aggodalmaskodott Mrs. Weasley.
- Nem, elkísért, de rögtön el is ment, dolga van, azt hiszem.
- Kár, pedig szívesen láttam volna vendégül vacsorára, hiszen ünnepelünk! – Ron erre fájdalmasan fintorgott.
- Biztos ő is szívesen maradt volna, de neki mindig a kötelesség az első- udvariaskodott Draco, erre már Harry is fintorogni kezdett, de Hermione arcát látva mindkét fiú visszafogta magát.

Étkezés után Hermione tényleg átadta Dracónak a neki vett könyveket és talárokat, és egész este vele is maradt. A fiú végül beszámolt a tárgyalásról, majd arról beszélgettek, hogy két nap múlva, amikor visszatérnek az iskolába, hogyan fognak viselkedni a diákok, akik azt hiszik, Dumbledore meghalt.
Végül Hermione úgy ítélte meg, hogy már későre jár az idő, ezért aludni indult, de Draco meglepetésére az ajtóban egy puszival búcsúzott a fiútól. Miután a lány távozott, a mardekáros még sokáig simogatta az arcát ott, ahol Hermione ajkai hozzá értek.

6.fejezet