Szerző megjegyzése: Íme az új fejezet: Harry betölti a 17. életévét, megismerjük Kwon professzort, és még Ron is fenyegetőzik:) Jó olvasást mindenkinek!

Hermione hiába fürkészte hosszan barátja arcát, azon semmilyen érzelem nem tükröződött, így a lány végül ebéddel kínálta a fiút és Dumbledore-t, majd beszélgetést kezdeményezett.
- Hogy telt eddig a nyarad? – kérdezte félénken.
- Tűrhetően… Dursleyéket feldobta a hír, hogy utoljára kell engem elviselniük. Sajnálom, hogy Te nem lehettél a családoddal.
- Így legalább biztonságban vannak, de sajnos leveleznünk sem szabad, nehogy Voldemort rájuk találjon.
- Értem. És mivel ütöttétek el eddig az időt? Draco, remélem, jól érzed magad a házamban - mondta rezzenéstelen arccal. A mardekáros döbbenten nézett rá, és csak lassan bírt válaszolni.
- Ööö… Igen, remekül éreztük magunkat. Perselus nevében is szeretném megköszönni, hogy itt lehetek.
- Ez természetes… Nagyon sajnálom az édesanyádat, biztos szörnyű lehetett végignézni a halálát… Én is mindig rosszul érzem magam, ha arra gondolok, hogy miattam haltak meg a szüleim.
- Harry… - Hermione kezdte megérteni, hogy mit csinál a barátja, és nagyon haragudott rá emiatt. Ő az, aki a legjobban tudhatja, milyen árvának lenni, mégis gonoszul célozgat Draco hibáira.
Az igazgató is észrevette Harry megjegyzéseiben a sértéseket, ezért egy pillantásával elhallgattatta a fiút, Draco azonban nem tűrte szótlanul a vádakat.
- Felesleges emlékeztetned, Potter, hogy az egész az én hibám, tisztában vagyok vele. Épp ezért akarok mindent megtenni azért, hogy megfizessek a Nagyúrnak.
- Sejtettem, hogy nem a lelkiismereted vezérelt hozzánk… Hiszen Neked nincs is olyanod.
Malfoy felpattant az asztaltól, Hermione először azt hitte, hogy pálcát ránt, de csak kirohant a szobából.
- Harry, nem hiszem, hogy azzal segítenél az ügyünknek, hogy őt elűzöd tőlünk…
- Nem fogok vele bájologni…
- Nem is azt kértem, csak jó lenne, ha kicsit megértőbb lennél vele…
- Minek, majd te úgyis megvigasztalod… - vágta barátnője fejéhez.
- Eltaláltad, pontosan erre készültem! – Azzal a lány is elhagyta a konyhát, hogy megkeresse Dracót.
- Dumbledore professzor, nem lehet, hogy Malfoy valamilyen varázslattal befolyásolja Hermionét…
- Nem… Örülnék, ha végre elfogadnád, hogy Draco már nem az ellenséged… Legalábbis a Voldemort elleni harcban nem az… - korholta meg a fiút az igazgató.

Hermione eközben megérkezett Draco szobájához, és mivel az ajtó nem volt zárva, félénken belépett rajta. A fiú háttal ült neki, az egyik fotelból bámult ki az ablakon. A bőrén bizsergés futott végig, amikor a lány megérintette a vállát.
- Semmi értelme ennek az egésznek… Soha nem fogják elhinni, hogy megváltoztam… Én örökké az áruló Malfoy maradok!
- Én elhiszem Neked, hogy megváltoztál. Ez nem ment fel a korábbi hibáid alól, de Neked is jár az esély, hogy jóvá tedd őket, és ezt Harry is be fogja látni…
- Ja, addig csak párszor fogja az orrom alá dörgölni, hogy a saját anyám miattam halt meg.
- Tudod, hogy ez nem igaz…
- De igaz… Minden az én hülyeségem miatt történt. És igaza van Potternek, én nem érdemlek megbocsátást, mindenkinek jobb lenne, ha végre elkapna a Nagyúr.
- Ne mondj ilyeneket… Küzdened kell ellene, és ezáltal visszanyerheted a becsületed…
- Bennem ahhoz nincs elég erő… Engem könnyedén meg fog törni, és vagy meghalok, vagy halálfaló leszek akaratom ellenére.
- Ezért lenne szükséged barátokra… És nem olyan csatlósokra, mint Crak vagy Monstro! A barátok vigyáznak, hogy ne térj le a helyes útról, amit végre megtaláltál…
- Hermione, segítesz megváltozni?
- Itt mindenki segíteni fog Neked… És igen, én is.
- Köszönöm.
- Cserébe én is kérnék valamit. Ne vitatkozz Harryvel! Valószínűleg még sokáig fog sértegetni Téged, de ne vedd magadra. Gondolj bele, hogy évekig utálkoztatok, és ezen neki sem könnyű túllépni…
- Rendben van, megpróbálom…

A nap hátralevő részében a két fiú feltűnően kerülte egymást, de őket ismerve, már az is haladásnak számított, hogy nem estek egymás torkának. A vacsora nagyon feszült hangulatban telt, így Draco hamar ott is hagyta az asztalt. Mivel Dumbledore már korábban távozott, Hermionénak végre volt alkalma kettesben maradni Harryvel.
- Hidd el, hogy megváltozott…
- Nem változott meg… Legalábbis a jelleme nem! Átállt a mi oldalunkra, de ettől még nem lett jobb ember.
- Az apja miatt lett olyan, amilyen. Ha Te is ilyen környezetben…
- Engem Dursleyék neveltek – vágott közbe ingerülten a fiú. – Mégse lettem olyan, mint ők!
- Mert Te erős jellem vagy. Draco befolyásolható.
- Újabban már Dracónak hívod?
- Ő is a keresztnevemen szólít. És egyáltalán nem olyan, mint amilyennek az elmúlt hat évben megismertük.
- Azt állítod, hogy ezalatt az egy hét alatt jobban kiismerted, mint mi a hosszú évek alatt.
- Soha ne beszélgettél vele… Anélkül pedig nehéz megismerni egy embert.
- Nézd, Hermione. Én elfogadom, hogy más a véleményünk, tudom, hogy szereted mindenkiben megtalálni a jót, és az is lehet, hogy Neked van igazad. De nem hinném, hogy jó ötlet lenne Ron előtt is ennyire védened Malfoyt. Ő még nálam is jobban utálja, és Rád is ki fog akadni.
- Amíg ő nem bántja, nem lesz szükség arra, hogy megvédjem.
- Amúgy sem lesz rá szükség, meg tudom védeni magam Weasleytől… - szólalt meg Draco a konyha ajtajában. – Nyugi, nem hallgatózni jöttem le, csak jó éjszakát akartam kívánni! – Azzal rögtön el is hagyta a helyiséget.
- Igazad volt, határozottan barátságos… - morogta Harry, de a lány nem foglalkozott a megjegyzésével.
Biztos volt benne, hogy neki van igaza Dracóval kapcsolatban, és megfogadta, hogy ezt be is fogja bizonyítani a fiúknak, csak még azt nem tudta, hogyan tegye.

Másnap Harry szerencsére sokáig aludt, így Hermionénak volt ideje feldíszíteni a házat, hogy megünnepelhessék a fiú nagykorúvá válását. Palacsintával ébresztette az ünnepeltet, aminek elkészítésében Draco is segített. Dél körül megérkeztek azok a rendtagok, akik tudtak Dumbledore-ról, majd a Weasley család is befutott, és egy hatalmas tortát hoztak a fiúnak. Azonban mikor Harry elfújta a gyertyákat, a harcos édesség visszavágott, és cukormázzal borította be a fiú arcát. Draco igyekezett minél kevésbé kárörvendően nevetni rajta, de szerencsére Harryt lekötötte, hogy megbosszulja Fred és George viccét. Persze a fiú nem haragudott az ikrekre, tudta, hogy mindannyiukra ráférnek az ilyen tréfák, hiszen nehéz idők állnak előttük. Az ebéd befejezése után Dumbledore szólalt fel:
- Először is szeretnék boldog szülinapot kívánni, Harry! Az elmúlt hat évben egy nagyszerű fiút ismerhettem meg a személyedben, mára pedig férfivá értél. Bár a tetteid miatt is tiszteletet érdemelsz, én sokkal fontosabbnak tartom azokat a tulajdonságaidat, amik erőssé tettek téged: a bátorság, az elszántság, a szeretet, amit a barátaid iránt érzel és a tisztaszívűség. Szeretném megköszönni a hűségedet, és minél több kitartást és örömöt kívánni Neked!
A köszöntőt a társaság nagy tapssal jutalmazta, ezután az összejövetel megbeszéléssé alakult át.

- Albus, jó ötletnek tartja, hogy visszatérjen a Roxfortba? Mi lesz, ha Voldemort idő előtt megtudja, hogy él? – aggodalmaskodott Lupin.
- Feltétlenül az iskolában akarok lenni, hiszen szükség lehet rám. Harrynek továbbra is különórákat fogok tartani.
- De hogy akarja így elkerülni a lebukást?
- Természetesen nem a saját alakomban térek vissza…
- Értem már! Szóval transzformálja magát? – világosodott meg Lupin.
- Bizony, én leszek az új SVK-tanár… Egy általam kifejlesztett varázslatnak köszönhetően elég lesz 24 óránként megújítani a transzformációt. Arra is ügyelnem kell, hogy lehetőleg nehezen lenyomozható legyen az általam megformált személy, ezért az lesz a legjobb, ha az új énem valamilyen távoli, eldugott helyről érkezik… Végül Japán mellett döntöttem. Ebben az országban a muglikra is jellemző, hogy elzárkóznak más népektől, a varázslókra pedig ez különösen igaz. Szóval üdvözöljétek Paik Kwon professzort! – Azzal a varázsló maga felé fordította a pálcáját, és a következő pillanatban egy középkorú, japán férfi állt előttük. Dumbledore még arra is ügyelt, hogy a hangját is elváltoztassa.
Az igazgató elnevette magát a döbbent arcokon, így a társaság hangulata is feloldódott.
- Albus, maga zseniális! – mondta vidáman McGalagony professzor.
- Minerva, kérem, szólítson Paiknak! Jobb lesz, ha ezt mindenki megszokja, hiszen nem szólhatjuk el magunkat!
- Akkor mostantól Kwon professzornak kell hívnunk? – kérdezte kétségbeesetten Ron. – Én ezt képtelen leszek megjegyezni…
- Pedig kénytelen leszel! – figyelmeztette Hermione.
- Így van, ez mindannyiunk érdeke! – helyeselt az igazgató. – Most viszont sajnos indulnom kell! Harry, megtennéd, hogy kikísérsz?
Harry csak a bejárati ajtó előtt szólalt meg.
- Professzor, elárulná, hogy mivel tölti az idejét? Hermione elmondta, hogy sokat volt távol…
- Gondolom sejted, hogy a horcruxokkal foglalkozom.
- Igen… És régebben megígérte, hogy beavat majd az információkba…
- Ez az ígéretem továbbra is érvényes… De egyenlőre sajnos semmi érdemlegesről nem tudok beszámolni. De ne felejtsd el, tartani fogom a szavam.

Draco kicsit kellemetlenül érezte magát a társaságban. Tudta, hogy örülnie kellene, hiszen senki nem tett rá bántó megjegyzéseket, de nem is nagyon szóltak hozzá, csak Mrs. Weasley kínálta őt desszerttel. Emiatt el is vörösödött, hiszen eszébe jutott, hogy régebben milyen durván gúnyolta ki az asszonyt. Ron gyanakodva méregette őt, de nem mondott semmit, így a fiú az egész étkezést némán ülte végig. Nagy bánatára Hermione az asztal másik végén foglalt helyet, így csak távolról figyelhette a lányt.
„Most, hogy visszatértek a kis barátai, nem fog velem foglalkozni. Csak azért volt normális velem, mert Dumbledore megkérte rá…”
Ebben a pillanatban a lány ránézett, és finoman elmosolyodott. „Akkor talán mégis kedvel…” Annál kevésbé volt szívderítő az, ahogy Ron nézett rá, ugyanis a vörös hajú fiú észrevette, hogy a mardekáros Hermionét bámulja. Miután Dumbledore távozott, Draco is felállt, hogy visszatérjen a szobájába, de Ron követte őt.
- Malfoy…
- Mit óhajtasz, Weasley?
- Csak figyelmeztetlek: Lehet, hogy Dumbledore-t át tudod verni, Hermione előtt is eljátszhatod a jófiút, de én nem hiszek neked…
- És miből gondolod, hogy ez engem érdekel?
- Jó, ha tudod, hogy rajtad tartom a szemem…
- Most aztán halálra rémítettél…

Ron betartotta a fenyegetését, és valóban mindig a mardekáros nyomában volt. Ez a buzgóság máskor szórakoztatta volna a fiút, de most dühítette, hogy soha nem lehet kettesben Hermionéval, csak olyankor, amikor Weasleynek a konyhában kellett segítenie. Szerencsére Potter sem zavarta őket, ugyanis a fiú ideje legnagyobb részét a barátnőjével, Ginnyvel töltötte. Draco ilyenkor mindig Hermione társaságát kereste, de a beszélgetéseik már nem voltak olyan hosszúak, és az estéket sem töltötték együtt, így a fiúnak éjszakánként be kellett érnie a magához ölelt hálóinggel…

5. fejezet