Hoztam egy novellát. Kérlek, olvasd el, ha van időd.
Diós Anita
Egy bundáért
Tombol a nyár. A Nap hevesen izzik, perzseli a tisztás magasra nőtt fűtakaróját. A forró levegő szinte elviselhetetlenné tette a nappalokat, ám az erdőben kellemesebb az idő.
Abban az erdőben, ahol éppen egy róka szundít egy hatalmas barlang menedékében. A barlang hűvös, nyirkos és sötét, ám a rókának ez megfelel, sőt, nagyon is tetszik neki. Lassan elérkezett az este, s egyben a nap azon időszaka, mikor a róka elhagyja a barlangot, s vele együtt a viszonylagos biztonságot is. Nagyot nyújtózik, majd gondterhelten körülnéz. Kölykeit keresi, azokat a kölykeit, akiket az ember megölt néhány hete… Ő is épphogy megúszta a mészárlást, s testén még most is sok seb éktelenkedik. Azon az éjjelen az ember kutyáit a rókakölykökre uszította, s a kutyák teljesítették is a kérést. Az ember túl gyáva, hogy kutya vagy fegyver nélkül támadjon rá a rókára. Az ember kihasználja a kutyáját is, vele mészároltatja le a szerencsétlen állatokat… A róka élete árán is próbálta megóvni kölykeit a támadástól, ám nem sikerült neki, s mikor már minden kölyök mozdulatlanul hevert a földön, menekülőre fogta. Most pedig itt áll, s jó időbe telik neki, míg rájön, miért nincsenek itt a kölykök, akiknek hiánya újból határtalan keserűséggel tölti el lelkét. A róka elindul, hogy vadásszon. Csak annyit, amennyire szüksége van. Csak annyit, hogy ne haljon éhen. Nem úgy, mint az ember! Nem kedvtelésből! Óvatosan halad az erdőben, lépteit nem is lehet hallani. Hirtelen megáll, s körülszimatol. Közben fülei, akár két radar próbálják bemérni, honnan érdekezik a zaj, s mekkora élőlény okozhatta. Úgy tűnik, egy nyúl van tőle jobbra, s talán elkaphatja, ha most rátámad. Nincs hát vesztegetni való ideje, s hatalmas ugrással próbálja elkapni a nyulat, ami azonban gyors futásba kezd. A róka próbálja utolérni, minden erejét összeszedve rohan az állat után. Izmai megfeszülnek, s csak fut, hátha utoléri még a nyulat. Mohón szívja tüdejébe a levegőt, miközben fújtatva fut a préda után. Már napok óta nem evett, s az éhség elviselhetetlenné kezd válni számára. Követi a nyulat, rohan… Ő megdolgozik a zsákmányért, nem úgy, mint az ember… A róka szíve gyorsan ver, ereiben a vér gyorsan száguld. Nem figyel semmire, csak a nyúlra, s talán ez az oka annak, ami most következik be… A róka hirtelen hatalmas fájdalmat érez, hideg „fém-fogak” csapódtak össze lábán. Próbál tovább futni, de nem tud. A csapda nem ereszti őt. Az állat erőtlenül a földre zuhan. Szemei riadtan és mereven néznek messze, messze a semmibe. Üveges tekintetével nem sokat észlel abból, ami körülötte történik. Olykor morogni kezd, fogait fenyegetően mutogatja, bár senki és semmi nincs a közelében. Talán éppen kölykeit látja, amit a kutyák széttépik őket, és mögöttük, a rókavár előtt az ember kárörvendőn, sőt, büszkén nevet… A róka meleg vére átitatja gyönyörű bundáját és a földet is. Az állat szíve még mindig gyorsan ver, bár már nem olyan szabályosan, mint eddig. Mellkasa nehezül, lélegzete lassacskán kezd elakadni. Olykor a levegőbe harap légszomjától, s tüdeje sípolva szív magába valamennyit a levegőből. A róka kétségbeesettségében hátrafordul, s lábát kezdi marni, harapni, ahol éri. Nem ritka, hogy a csapdába esett állatok saját lábukat is lerágják, hogy szabadulhassanak, az erdőben aztán néhány óra vagy nap elteltével elpusztulnak a vérveszteség miatt, s nem ritkán a vér elfertőződöttsége végett. Ez a róka is próbált szabadulni, ám elgyengült teste nem bírta tovább. Állkapcsa görcsösen szorította a csapdában ragadt lábát, mely vértől ázott, s melyről sok helyen lógott a hús és bőr. A róka teteme mereven feküdt a tisztás közepén, egy hatalmas vértócsában. Másnap az emberek jöttek az elhullott állatért, s elvitték az élettelen testet valahová… Valahová, ahonnan az állat bundája egy gazdag, előkelő, és magát kifinomultnak nevező nőhöz került- valakihez, aki miatt ez, és még tizenhét róka hasonló körülmények közt elpusztult. Csupán egyetlen rókabunda elkészítéséhez legalább tizennyolc róka életét kell ellopni.
Aki bundát vesz, ilyen, és ehhez hasonló szörnyűséghez járul hozzá. Ráadásul, mi szükség bundára napjainkban? Semmi… Az őskorban még kellett, de már nem ott élünk. Fejlődtünk! Bár, nem vagyok benne biztos, hogy aki bundát hord, fejlődött…
Kérlek, ha szereted az állatokat, vagy egyetértesz velünk, tedd ki ezt a táblát az oldaladra:
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
