Ártatlan csöppségek üvegedényben

Az egyik egészségügyi középiskola tizenhat éves diáklánya, aki az abortusszal kapcsolatos nézetét úgy alakította ki, mint az emberek többsége - naponta terjesztett,
de egyoldalú információk alapján, hozzáállását gyökeresen megváltoztatta
egy megrázó tapasztalata alapján, amelyről a következőkben számolt be:
Nőgyógyászati műtőterem. Orvosok és nővérek csoportja.
A fal mellett négy remegő diáklány, akik eljöttek megnézni, mi is az az abortusz.
Én is köztük állok.
A beavatkozás éppen elkezdődött.
Az orvos minden lépését előre megmagyarázza.
Figyelmeztet, hogy készüljünk fel némi megrázkódtatásra,
a beavatkozás nem túl kellemes látvány.
Klasszikus abortuszról van szó.
Az orvos erőszakkal kitágítja a méhnyakat - ez az un. dilatáció.
Vagyis a méhszájnak annyira ki kell tágulnia,
hogy a küret, a méhkaparó kanál átférjen rajta.
Aztán kezébe veszi az eszközt, s az előkészített edénybe folyni kezd a vér.
E pillanatban valaki hátulról vállon ragad.
Odafordulok és látom, hogy egyik barátnőm,
aki maga is háromhónapos terhes, rosszul van, aztán összeesik.
Óvatosan átsegítjük, inkább átcipeljük a szomszédos terembe. 
Egy ideig némán ülünk, aztán tekintetem két edénykére esik, amelyeket lepel takar. Odalépek, félrehúzom a leplet - s minden elsötétül a szemem előtt.
Két gyermektápszerre használt üvegpoharat látok, bennük pedig egy-egy kicsiny gyermeket.
Kezembe veszem az egyik poharat, a fény felé fordítom, hogy jobban lássak.
Reszket a kezem, reszket az egész testem.
Látom annak a csöppségnek kezét és lábát, a szemét, fülét, száját s azt is, hogy fiúcskáról van szó.
De miről is fecsegek: ez már nem fiúcska, és sohasem lesz az!
Valaki megölte! Képtelen volt védekezni.
Most már csak élettelen tárgy, oktatásra használt segédeszköz,
amelyet különleges oldatban tartanak.
Eláll a lélegzetem. Ekkor azonban a már eszméletét visszanyert terhes barátnőm kérdezi, mi is az ott. Sietve betakarom a két poharat. Nem szabad meglátnia.
Leültetem a folyosón, tépelődöm, mit tegyek, aztán visszaindulok a műtőterembe.
Amikor belépek, kérdezem, hol vannak osztálytársnőim.
Nos, ki kellett menniük, nem bírták elviselni a látványt. Nincs kedvük beszélni.
A beavatkozásnál segédkező nővér furcsa, szomorú hangon beszél, kerüli a tekintetemet. Visszamegyek a helyemre, ahonnan jól láthatok mindent,
amit az orvos tesz. Félek azonban odanézni.
Aztán mindenütt csupa vér, húscafatok, a tálkában pedig valami,
ami még nemrég egy gyermek volt.
Látom darabokra tépett kis testét, kezecskéjét, hasát, lábacskáját.
Hallom az orvost, aki a közelemben áll és megjegyzi,
hogy a gyermek kis szíve még a tálkában is egy ideig dobogott.
A teremben szomorúság, jogtalanság, kegyetlen önzés érzete fogja el az embert.
Az ablakhoz fordulok: mögötte a zöldellő kert és a tündöklő kék ég.
Váratlanul hozzám fordul egy orvos, aki az egész idő alatt csak szemmel követte a beavatkozást, és halkan mondja:
„Ha átláthatna annak az asszonynak a hasfalán, vagy videón követhetné az egész műveletet, láthatná, hogy a gyermek pontosan tudja, mi történik vele.
Amikor a küret behatol a méhbe, a gyermek védekezni próbál,
igyekszik félrehúzódni, nem kíván elpusztulni.
Szeretne menekülni, de nincs hová.
Védtelen - meg kell halnia."
Zavaros szemekkel nézek rá.
Talán azt akarja ez az ember, hogy teljesen kiboruljak?
Nem látja, milyen nyomorúságosán érzem magam?
Egyenesen a szemébe nézek, látom, hogy nincs benne rosszakarat, sem káröröm -
csak mély szomorúság.
S ekkor megértem: kinek is magyarázná ezt, ha nem nekünk, fiatal lányoknak,
akik naponta szinte csapatostul jönnek ide terhességük megszakítása céljából.
Kifelé indulok. A folyosón ott ül három osztálytársnőm, szemlesütve, egyikük azonban kimeredt szemekkel bámul maga elé.
Hallgatunk, így van ez tehát - abortusznak nevezett kegyetlen gyilkosság!
 
Odajön hozzánk a beavatkozást végző orvos, bátorítani igyekszik.
Ezt azonban nem lehet kibeszélni, szebb színben feltüntetni, természetes dologként beállítani, ahogy a nagy nyilvánosság előtt szokás! 
Itt valóban a meztelen valóságot láttuk.
Hisz az a szerencsétlen gyermek nem kereste az életet, nem követelte magának.
De ha már életet adtam neki, az már az övé,
a világon senkinek sincs joga megfosztani tőle.
Az élet pedig - ahogy az általánosan elfogadott definíció kimondja - a fogamzással kezdődik.
Ekkor veszi kezdetét az egyedülálló és megismételhetetlen egyén élete,
akit minden jog megillet.
Az élethez való jog pedig a legalapvetőbb valamennyi emberi jog között.
(A „Fórum zivota" nyomán)

IRGALMAZZ
pps

Könyörgés az anyákhoz[2]
PPS

 (a diák nagyon lassan nyílnak meg.
Válaszd inkább a mentést
és nézd meg teljes képernyőn.
Megnyitáskor kattints a "csak olvasásra" feliratra)