Hazatérés

Ahogy eddig is minden évben július elején, Bella anyó azon a bizonyos júliusi napon is közeli erdőbe készült, hogy megszedje téli a hangafüvet, erdei szamócát, és madárberkenyét. S mielőtt elindult volna, szokott, bizony már meglassúdott lépteivel, gondolta, átszól Ginny-nek, hogy ha akar, jöjjön vele, és persze hozza Lily-t is. Hiszen megtörtént már, az eltelt évek alatt, hogy együtt mentek gyógynövényekért…

Ahogy átvágott a két házat elválasztó kis udvaron és belökte a szomszédos vityilló kertjének ajtaját, feltűnt neki a csönd. Nem szaladt elé azonnal Lily, ahogy meghallotta a kertkapu nyikorgását, nem hallotta Ginny vidám dalolását kiszűrődni a házból, sem Harry dörmögését. Úgy tűnt, mintha üres lenne a házikó… S ekkor jutott eszébe, hogy már az este is furcsán csendes volt itt a szomszédság. Délután még hallotta a hangjukat, sőt, a kislány csapkodott is, és kiabálás is átszűrődött, de aztán… Mintha elvágták volna.

Bella anyó elfogódottan, rossz sejtéssel nyitott be a fiatalokhoz. S rossz sejtése beigazolódni látszott, mert a ház… Üres volt. De nem úgy volt üres, hogy most éppen nincsenek otthon, hanem olyan volt, mintha egyáltalán nem lakott volna ott senki.

Eltűnt minden személyes tárgy, és minden nyom, ami arra emlékeztetett volna, hogy itt valaha emberek laktak. Minden csendes, üres, és furcsán… Élettelen volt.

Az öregasszony lassan, öregesen bejárta a házat, s mindenütt megnézte, hogy nincs ott senki. Végül, odaért a hálószobához. Elgondolkodva lépett beljebb, s leereszkedett az ágyra. S ekkor vette észre, hogy azért valami itt maradt: méghozzá az, az ágynemű, amit az első estén adott kölcsön a fiatal párnak. Ott feküdt akkurátusan összehajtogatva az ágy tetején. Bella anyó csak nézte, nézte az szépen egymásra helyezett takaróhalmokat, s kiszáradt szemeiből egy, egyetlenegy könnycsepp hullott makulátlanul tiszta kötényére.

- Elmentek… - mondta ki fennhangon a szomorú tényt - Elmentek, itt hagytak ők is… - sóhajtott. Bár szeretett Joe-ja, már öt éve elköltözött a Másvilágra, még mindig nem tudta megszokni, hogy egyedül van. Jó volt, hogy itt voltak a fiatalok, fogadott gyermekei, és a kicsi lány… S most már… Ők sincsenek. Ebben a pillanatban a nyitva hagyott ajtón keresztül besomfordált a szobába a hű házőrző: Démonölő. Megállt az öreg vajákos előtt, s ráemelte hályogtól homályos, öreg, kivörösödött szemeit. Bella anyó felvidult kissé. Hiszen, ha Démonölő figyelt, akkor most megtudhatja, hogy mi történt!

Közelebb intette magához az öreg kutyát, s kezét a fejére téve, behunyta a szemét s kapcsolatot keresett a kuvasszal. Egy pillanatig ne történt semmi, csak ültek csöndben, a kutya és az öregasszony.

Aztán Bella anyó lelki szemei előtt peregni kezdtek a képek, s magában hallotta a hangokat, zörejeket is… Hirtelen "látni-hallani" kezdte kivénhedt kuvaszának emlékeit:

Egy bagoly szárnyal a ház felé, csőrében egy nagy levéllel… S a ház felbolydul. Lily izgatott hangja hallik, majd az, az összetéveszthetetlen dobogás, ahogy feltrappol a padláson lévő szobájába. Ginny elhaló zokogása… Harry gyengéd hangja, ahogy vigasztalja…

És a másnap: lázas készülődés, már korán reggel… Még alig világosodik… És Bella anyó végignézi, ahogy elmennek, hátra sem nézve.

Az öreg vajákos megrázkódott, levette a kezét a kutya fejéről. Kinyitotta a szemét, s ekkor megütötte a tekintetét valami, a kihűlt kandallópárkányon. Felállt, s lassú, öreges léptekkel odacsoszogott a kandallóhoz, s kézbe vette a csinos keretbe foglalt fényképeket. Az egyik közvetlenül az esküvő után készült; Bella anyó meghatottan nézi az ifjú párt: egymást átkarolva, mosolyogva néznek a kamerába…

A másodikon, pedig ott nevetett a kicsi lány, akit ő segített a világra…

Bella anyó szomorkásan nézte a fényképeket, majd magához szorította őket. "Ezt vajon miért hagyták itt? - tűnődött - ittfelejtették? Vagy… Talán nekem hagyták itt? Emlékül…"

Bella anyó szomorúan kitipegett a házból, kezében a fényképekkel. Gondosan bezárta a házat, majd hazaindult. Otthon, kis szobácskájukban - amely olyan tágnak tűnt most, hogy már csak egyedül lakott benne - a saját kandallója párkányára állította a két keretet.

Aztán leült az ágyra s csak nézte… Teljesen elfelejtette, hogy az erdőbe akart menni. Inkább itthon tett-vett, később megebédelt, s kiment a kertbe kapálni egy kicsit. De valahogy nem ment a munka… Minduntalan átpillantott a szomszédos kertre, s magában hallotta a csilingelő hangocskát: "Mit csinálsz, Bella anyó? Segíthetek?"

Lassan szürkülni kezdett. Bella anyó a vállára vetette a kapát, s elindult befelé. Ebben a pillanatban, jól megtermett, hófehér bagoly csapott le mellette, s letelepedett a kerítésre. Lábára kötözve valami összecsavart henger figyegett.

Bella anyó csodálkozva nézte, a szép, kifejlett hóbaglyot. A madár rég elfelejtett hazájára emlékeztette őt. Utoljára a veszprémi állatkertben látott ilyen baglyot.

- Hát, te? - kérdezte csodálkozva - Hozzám jöttél, hm?

A bagoly halkan huhogott, mintha értené, s nagy sárga szemeinek rezzenéstelen pillantását az öreg vajákosra szegezte. Aztán előrenyújtotta madzagos lábát, mintha oda akarná adni neki a furcsa hengert. Bella anyó letette a kapát, s leoldozta a zsineget a bagoly lábáról. Kisodorta a hengert, s ámulva nézte; a "papír" leginkább régimódi pergamenre hasonlított, s sűrű sorok feketélltek rajta.

- Nocsak, ez valami levélnek tűnik… - dünnyögött az öregasszony, s feltette a szemüvegét, s döcögősen olvasni kezdte a levelet…

Drága Bella anyó!

Borzasztóan sajnáljuk, hogy így, minden szó nélkül otthagytuk magát, de annyira össze voltunk zavarodva… Illetve inkább én. Tudja, visszatértek az emlékeink… És most már tudjuk, hogy kik vagyunk… Bella anyó… Nem fogja elhinni! Boszorkány vagyok! Harry pedig, varázsló! És a kislányunk is örökölte a mágikus képességeket. Idén szeptemberben kezdi a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát…

Tudja, mi varázsképességű emberek itt tanuljuk, meg amire szükségünk van. Na de ez legalább tíz méteres levél lenne, ha mindent meg akarnék írni magának, ami velünk történt. Majd inkább élőszóban mondjuk el. Mert, ha megengedi, és nem haragszik ránk - meglátogatnánk Bella anyót a jövő nyáron. Most nagyon sok dolgunk lesz, mert Harry-nek és nekem is még be kell pótolni az elmaradt vizsgáinknak, hogy megkapjuk a diplomát… És Lily-nek is tanítani kell egy csomó olyan dolgot, amit az ő korabeli varázslógyerekek már tudnak…

Hála Merlinnek, elég könnyen viseli azt, hogy kiszakítottuk a megszokott környezetéből. Kíváncsi és lelkes. És egyszerre akar megtanulni mindent… Magát, pedig nagyon sokat emlegeti Bella anyó…

És annyira boldogság volt újra találkozni a családommal! Szerencsére valamennyien túlélték azt a háborút, ami a mi világunkban zajlott, az eltűnésünk előtt. Tudja Bella anyó, nekünk szép nagy családunk van, csak nekem van hat bátyám, de még számtalan unokatestvér és nagynéni-nagybácsi tartozik a családhoz. Sajnos, Harry még gyermekkorában elvesztette a szüleit, s bizonyos okok miatt a rokonaival nem tartja a kapcsolatot, de a mi családunk teljesen befogadta. Anya sírt a boldogságtól, mikor betoppantunk hozzájuk! Lily-t az összes nagybácsija imádja… Ennek igazán örülök… Ne haragudjon még egyszer, kérem Bella anyó. Én sürgettem az indulást, mert minél hamarabb vissza akartam kerülni a saját világomba. Nemhiába éreztem sokszor idegennek magam, ott New Castle-ben… De magának Bella anyó, nagyon sokat köszönhetek… És azért is szégyellem magam, hogy még el se köszöntem…

De ha nyáron találkozunk, és elmeséljük magának a történetünket, azt hiszem, meg fogja érteni…

A maga Ég Atyácskája áldja meg magát Bella anyó! Viszontlátásra jövő nyáron!

Szeretettel öleli: Ginny, Harry és a kis Lily

ui: a képeket direkt hagytuk ott… Emlékül…

Bella anyó az utolsó sorokat már alig látta… Igaz, azért is, mert rohamosan sötétedett, de azért is, mert sűrűn hullottak a könnyei, ahogy haladt előre a levélben. Kissé hihetetlennek tartotta a történetet, de nem lehetetlennek. És abban igaza van Ginny-nek, hogy ők ketten valahogy mindig kilógtak a falu emberei közül.

Amikor az asszony a nyári viszontlátásról írt, Bella anyó önkéntelenül is elmosolyodott. Megtörölte az ókulát, a szemét, aztán összehajtotta a levelet és felnézett.

Meglepődve látta, hogy a bagoly még mindig ugyanott álldogál.

- Hát te, lányom? - mosolygott - csak nem a válaszra vársz? No, jól van…

Azzal Bella anyó besietett a házba, majd hamarosan egy kis tálkával tűnt fel, melyben apró egerek nyüzsögtek.

- Tessék - tette le a tálkát a hóbagoly elé - falatozz csak, míg megírom a levelet.

Bent a házban, pedig Bella anyó leült Joe bátya régi íróasztalához, maga elé terített egy tiszta, árkus papírt, a tollát belemártotta az asztal szélén álldogáló tintatartóba, s leírta a megszólítást:

Legdrágább gyermekeim…!

Vége az első résznek