Élet a - majdnem - muglik között

Eltelt három év. Harry és Ginny gond nélkül beilleszkedett Bella anyóék családjába. Persze, az nagyon hamar feltűnt nekik, hogy Bella anyó nem hétköznapi ember, legalábbis nem olyan, mint a többiek a faluban. Bella anyó ugyanis háromszor megkerülte a kertet, hogy a saláták nagyobbra nőjenek, kis piros és zöld zacskókat aggatott a keresztgerendára és az ereszre, amelyekbe titokzatos füveket és köveket rejtett, és volt a kertnek egy olyan sarka, ahol csak különös kinézetű, és viselkedésű füveket termesztett. Harry - a kertészpalánta, aki Joe mellett egészen belejött a kertészkedésbe - és Ginny, akit minden érdekelt, ami egy kicsit is eltért a megszokottól, addig-addig faggatták Bella anyót, mígnem beavatta őket minden tudományába. Mikor aztán beléptek az öregasszony "titkos műhelyébe", elállt szemük-szájuk a csodálkozástól. Az ősöreg asztalon repedezett, kormos üst álldogált vas háromlábon, s a gerendákról mindenhonnan szárított gyógyfűcsokrok lógtak. Körben a falakon hasas csöbrök üldögéltek a polcokon, hasukon különféle feliratokkal: "fejfájásra"; "szemvidító"; "sebek gyógyítója", és még sok más, egyéb furcsa nyavalyák. Közvetlenül az ajtó melletti szögön, pedig egy szépen faragott nyelű, sokágú ostor lógott.

Harry csodálkozva jártatta szemét ezen a sok mindenfélén, Ginny pedig mindent megtapogatott, amit csak lehetett. Aztán egyszerre fordultak az öregasszonyhoz:

- Bella anyó… Maga… Csak nem boszorkány?

- Hogy én?! - csattant fel Bella anyó - Még csak azt kéne! Dehogy vagyok én rontó némber… Becsületes vajákos vagyok, nem boszorkány!

Persze, ez a szó, hogy "vajákos", újabb kérdésözönt vont magával, és végülis Bella anyó elmesélte az életét… Harry és Ginny megtudták, hogy Bella anyót valamikor Csillag Boglárkának hívták, és a festői Magyarországon élt, mint vajákos és füvesasszony. A tudományát az öreganyjától meg az édesanyjától szerezte, aztán jött a nagy háború… És menekülni kellett. Boglárka pedig, mindent és mindenkit elvesztett a családjából… Fogta hát az üstjét, az ostorát, és a könyveit, amiket még anyja és nagyanyja hagytak rá, és nekivágott a világnak.  Aztán itt, Angliában megismerkedett Joe-val, akivel összeházasodtak; Boglárkából Bella lett, mert ezt könnyebb volt kimondani az ő Joe-jának. Ideköltöztek New Castle-be, és éltek, mint a galambok…

- Bella anyó… - kérte Ginny - megtanítana engem arra, amit tud? És… Harry-t is?

- Persze, miért ne? Minél több mindent tudsz, annál többet érsz…

Vidám napok, hónapok, évek következtek egymás után. Harry és Ginny mindent megtanult a gyógyfüvekről és egyéb vajákolásokról, ahogy Bella nevezte tudományát, s egyre inkább egy családdá forrtak össze.

Ám, az évek mást is hoztak… Minden egyes óra és nap, amit Harry Ginny-vel töltött, csak megerősítette a szívében egyre inkább növekvő érzést; a szerelmet a lány iránt. Kitűnően megvoltak egymással, szinte soha sem veszekedtek semmin, legfeljebb vitatkoztak, rengeteget tréfálkoztak, és mindent megosztottak, amijük csak volt. Úgy éltek, mint két testvér… De Harry soha sem a húgaként gondolt a lányra, és úgy vette észre, hogy Ginny sem a bátyját látja benne… Dobogó szívvel vette észre, hogy érzéseit a lány is viszonozza… Egyre többször pirult el, ha fiú ránézett, s ha együtt dolgoztak a kertben és kezük véletlenül összeért, mindig elkapta a kezét, mintha parázsba nyúlt volna.

Természetesen házigazdáiknak is feltűnt, mi bontakozik a két fiatal között, s megértő mosolygással nézték őket.

- Remélem, lesz annyi eszük, hogy egymás mellett kössenek ki végül… - jelentette ki egy verőfényes nyári napon Bella anyó - hiszen csak a vak nem látja, hogy egymásnak lettek teremtve, igaz apjuk?

- Az már bizony igaz… Helyre fehérnép ez a Ginny lány, Harry meg úgy forgatja utána a fejét, mintha Ginny dróton rángatná… Hej, nagy boszorkányok vagytok ti, fehérszemélyek! - bökte oldalba szeretetteljesen asszonyát.

Új-régi szerelem

Nincs romantikusabb egy nyári éjszakánál… Az ég sötét bársony, rajta ezüstgömbként trónol a Telihold, s a csillagok is elszórt gyémántoknak látszanak olyankor…

Egy ilyen éjszakán Harry és Ginny ráérősen sétáltak haza, kis vityillójukhoz. Ilyenkor minden évben, a falu fiatalsága hatalmas szentivánéji mulatságot tartott, s azóta, hogy Harry és Ginny idekerültek, ők is elmentek minden évben. Most is ott voltak… De ez az éjszaka most más volt, mint az eddigiek. Harry most többször felejtette rajta a szemét Ginny-n, és szabályos féltékenységet érzett, mikor mások is felkérték a lányt táncolni. Aztán vége lett, s ők most ott ballagtak a házukhoz vezető úton…

S neki csak az járt a fejében, hogy meg kéne mondania Ginny-nek, hogy mit érez. Hiszen így tovább már nem mehet…! Minden éjjel a lányról álmodik, és hovatovább a munkájára sem tud odafigyelni, mert azon tűnődik, hogy mit csinálhat épp a Ginny…

Most, míg önfeledten mulattak, és ünnepelték a nyári napfordulót, megfogalmazódott benne a gondolat: ma este mindent bevall Ginny-nek. És bizonyosságot szerez arról, amit csak sejt, de nem tud…

Miközben ezek a gondolatok átsuhantak az agyán, meg is érkeztek a házhoz. Harry egy pillanatra megrettent, az előtte álló "feladattól". Úgy érezte, még egy kis időre van szüksége, hogy összeszedje a gondolatait.

- Menj csak előre - nyitotta ki Ginny-nek az ajtót - én… még utánanézek valaminek a kertben.

A lány vállat vont, s bement a házba. A kis vityilló ragyogott a tisztaságtól, Ginny igazán jó háziasszonynak bizonyult. A konyhába a falnak támasztva, ott állt Harry tábori ágya - ezt szerezték ugyanis a kényelmetlen priccs helyett. Ginny megérintette a hideg rácsot… S elmosolyodott. Bement a hálószobába, és nagyon gondosan megágyazott. "Ma éjjel - gondolta - ha bejön… Ma éjjel, megmondom neki…" Ágyazás után leült a fésülködő asztalkához és várt. De Harry nem jött. Úgy, jó félóra múltán elunta magát, s úgy gondolta, kimegy megnézni, mit csinálhat ennyi ideig a fiú. Hiszen sötét van azért, hiába világít a Hold… Csak nem kezdett el gyomlálni, vagy ilyesmi? Kilépett hát a kertbe, s meglepetten látta, hogy Harry a kerítésnek támaszkodva, szótlanul bámulja a Holdat, s kezében ott egy szál virág. Méghozzá Ginny kedvence: vadjácint. Halkan odament a fiú háta mögé, s megérintette a vállát.

- Harry…

A fiú összerezzent és megfordult. És elmosolyodott, mikor meglátta a lányt.

- Ne haragudj, Ginny - mondta - kicsit elkalandoztam… - s átnyújtotta a virágot - Tessék.

- Ó… - mosolygott a lány s magához ölelte a jácintot - Ezt miért kapom?

- Mert megérdemled… És azért mert… Szeretlek - tette hozzá halkan, határozottan.

- Ezen gondolkoztál itt kint? - kérdezte Ginny, közelebb lépve a fiúhoz.

- Igen - bólintott Harry - meg azon, hogy úgy érzem, már azelőtt is ismertelek… Egyszerűen nem vagy idegen. Tudom, hogy mit szeretsz, mire gondolsz, mi tud bosszantani… És ezeket nem ez alatt a három év alatt tanultam meg…

- Én is így érzem - suttogta Ginny - mintha már nagyon-nagyon régen ismernélek. Mintha te lettél volna kislánykorom mesebeli hőse… Mintha mindig is felnéztem volna rád, és… Mindig is szerettelek volna. Pont úgy, mint most.

- Ginny… Ez azt jelenti, hogy te is.. Szeretsz engem? - kérdezte Harry és megfogta Ginny kezét.

- Igen - bólintott a lány - szeretlek.

Ez volt az a pont, ahol Harry már nem tudott parancsolni az érzéseinek. Forrón magához ölelte a lányt, és megcsókolta. Ginny nem húzódott el. Odasimult Harry-hez, és viszonozta a csókot. És ezzel elindította a láncreakciót…

Egyikük sem emlékezett rá később, hogy kerültek vissza a szobába; és végül az ágyba… Csak arra ocsúdtak, hogy ott fekszenek szerelmesen összeölelkezve és csókolózva… Szenvedélyesen simogatták egymást, mind többet és többet akarva… Ruháik a földön hevertek szanaszét, s ők teljesen elmerültek egymásban. Harry-nek furcsán ismerős volt a helyzet. Simogatta és csókolta a lányt, s közben érezte; mintha korábban már megtette volna ezt valamikor… A lány testének illata… Kezének érintése… Becéző suttogása… Mind-mind ismerős volt. S ismerős volt az a, villámcsapáshoz hasonló érzés is, ami elárasztotta a testét, mikor a lányba hatolt. Ginny összerándult, mintha egy fájdalom emléke húzná össze a testét, de aztán már egymáshoz igazodtak, mintha ismernék a másik rezdülését is, s testük egyszerre mozdult az ősi ritmusra… Fel-fel egészen a csúcsig! Egyszerre érték el. Testük egyszerre feszült meg, s ernyedt el, egyszerre árasztotta el teljes valójukat a csodálatos gyönyör… Zihálva feküdtek egymás mellett, s sokáig nem tudtak szóhoz jutni sem. Végül Ginny törte meg a csendet…

- Harry… Neked… Neked nem volt olyan érzésed, mintha… Nem először csinálnánk?

- De igen - hajolt a lány fölé Harry - és most épp azon gondolkodtam, hogyan lehetséges ez. Persze, lehetne attól is, hogy túl sokszor álmodtam veled az utóbbi időben - mosolygott huncutul, de aztán elkomolyodott - de biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó.

- Tényleg nem tudom, hogyan… - ráncolta a homlokát Ginny - de… Szűznek kéne lennem - függesztette ártatlan tekintetét Harry-re - rajtad kívül nem volt más fiú az életemben, azt egész biztosan érezném… Úgyhogy, ha most mégsem vagyok az, csak egyet jelenthet; hogy neked ajándékoztam oda.

Hallgattak. Harry lágyan simogatta a ráhajló Ginny haját, és ezen a furcsa jelenségen tűnődött. Aztán megvonta a vállát. Ha így van, így van. Nem érdemes agyalni rajta…

- Figyelj Ginny, kedvesem… - szólalt meg - szerintem hagyjuk abba, ezt a múltba nézegetést. Ha nem emlékszünk, annak biztosan oka van. Foglalkozzunk inkább a jelennel és a jövővel…!

- A jövővel? - kérdezett vissza Ginny - és mondd csak Harry, mit tervezel a jövőre?

- Például, hogy megkérem a kezed - jelentette ki Harry csukott szemmel, így Ginny nem látta, hogy viccel-e vagy tényleg komolyan mondja-e.

- Tényleg? Komolyan gondolod? - kérdezte hitetlenkedve.

Harry kinyitotta a szemét és fölé hajolt.

- A legkomolyabban. És? Mi a válaszod? Hozzám jössz feleségül?

Ginny-nek elakadt a lélegzete. Ezt ő még nem gondolta így át…

- Figyelj, Harry - suttogta szégyenkezve - ne haragudj, de nem kérhetnék egy kis gondolkodási időt?

- Dehogynem - dőlt vissza Harry - semmi sem sürgős… Ráérünk.

Ginny elmosolyodott és odabújt Harry-hez.

- Jaj, annyira szeretlek…

- Nem hiszem - rázta Harry a fejét. Komoly arcot vágott, de zöld szemei huncutul csillogtak.

Ginny szemei elkerekedtek.

- De Harry, hogy, hogy nem hiszed…

- Csak, ha megmutatod mennyire… - kacsintott a lányra pajkosan a fiú. Ginny vette a lapot, s szép lassan, minden percet elnyújtva, simogatni és csókolgatni kezdte a fiú testét… Egyre lejjebb és lejjebb haladva… S közben egyfolytában kérdezgette: "Na, most már elhiszed…?"

Harry-t a lány ténykedése nyomán, őrült vágy kerítette a hatalmába; egyfelől alig várta, hogy Ginny abbahagyja egy kicsit, másfelől meg azt kívánta, bár soha ne hagyná abba… Belemarkolt a lány hajába, először csak finoman, de hamarosan nem tudta kontrollálni a tetteit, tehát egyre erősebben… Ginny felnézett, mikor a fiú túl erősen talált belemarkolni a tincseibe. Felkúszott hozzá, hogy egymás szemébe nézzenek.

- Most már elhiszed, hogy mennyire nagyon szeretlek…? - kérdezte huncut mosolygással, s ujjai még mindig cirógatták felajzott kedvesét…

- Elhiszem… - suttogta rekedten Harry, s lefogta a lány kezét, mert úgy érezte: többet már nem tud elviselni. S átfordította Ginny-t, hogy most ő kerüljön felülre. S most ő tette ugyanazt a lánnyal, mint amit az ővele… Gyengéden simogatta, és csókolgatta a testét módszeresen haladt lefelé Ginny nyakától kezdve, végighúzta nyelvét a kulccsontján… aztán lejjebb haladt, s elidőzött a formás melleknél… Lágyan harapdálta a lány izgatottságtól megkeményedő mellbimbóit… Aztán végigsiklatta nyelvét a hasán.. És… Ujjai Ginny combjai közé csúsztak… A lány teste ívbe hajlott, szemei csillogtak a szerelmi vágytól, remegő kézzel simogatta kedvese hátát, haját…

- Harry… Kérlek… - suttogta elfúló hangon - Nem bírom tovább…

Harry felemelte a fejét. Zöld szemeiben ugyanaz a vágy csillogott, mint ami Ginny-t is égette.

- Mondd kedvesem… Mit szeretnél? - kérdezte mosolygósan.

- Téged… - súgta Ginny, s egész testében remegve ölelte magához Harry-t, s odaszorította csípőjét az övéhez - kérlek… Szeretném…

De ekkor már Harry sem bírta tovább az izgató játékot. Átfogta Ginny csípőjét és beléhatolt. Mindketten felkiáltottak az élvezettől, s a következő pillanatban már egyszerre mozdultak, az egyre gyorsuló tempót követve, hogy még egyszer felküzdjék magukat a csúcsok csúcsára… És ismét egyszerre érkeztek fel oda. Testüket újra elárasztotta a semmihez sem fogható, csodálatos elégedettség érzése, s utána csak feküdtek szótlanul, egymást átölelve.

- Ezzel nem lehet betelni - suttogta sokára Ginny és gyengéden elsimított egy hajfürtöt Harry homlokából.

- Én is így vagyok vele - súgta vissza Harry - és szerintem senki nem tiltja meg nekünk, hogy egész éjjel csináljuk…

Ginny elmosolyodott.

- És a holnapi felkelés?

Harry legyintett.

- Egyszer elkéshetek, a három év alatt nem?

- De Harry… Én nem… - akart tiltakozni Ginny, de nem jutott szóhoz. Kedvese forró csókja lezárta a száját; és utána, pedig már valahogy nem volt kedve ellenkezni…

Egy igazi falusi lagzi

Azóta a szentivánéji éjszaka óta, Harry és Ginny minden éjjel egy ágyban aludt. És rendszerint - amikor nem voltak túl fáradtak hozzá - szeretkeztek elalvás előtt… És - mint a fiatalok általában - nem gondoltak a védekezésre… Nem jutott eszükbe, hogy ezeknek az édes óráknak valamiféle következménye lehet… Csak az egymás iránt érzett szerelemmel és vággyal törődtek, és annak örültek, hogy vannak egymásnak. A holnapba nem gondoltak bele. Az önmegtartóztatás, pedig szóba se jöhetett, hiszen még csak most ízleltek bele a szerelmi élet gyönyöreibe… És az túl édes volt ahhoz, hogy be tudjanak telni vele. És ha néha-néha valamelyiküknek eszébe is jutott, hogy tenni kéne valamit gyermekáldás ellen, mire "odajutottak", már réges-régen elfelejtkeztek róla.

És eltelt egy hónap… Kettő… És Ginny, egyszercsak elkezdte furcsán érezni magát. Először is; minden reggel olyan erős hányingerre ébredt, hogy minden alkalommal azt gondolta, el se jut a mosdóig, este, pedig hasogató fejfájás vette elő. Ezek a tünetek kb. egy-két hétig álltak fenn, aztán úgy, ahogy megjelentek - el is tűntek. A lány - aki már attól tartott, komoly baja van - megkönnyebbült, miután érezte, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba. Ám aztán elkezdődtek az ájulások…

Az első a könyvtárban tört rá Ginny-re, de szerencsére(?) sem Miss. Rainbow, sem pedig olvasók nem voltak akkor bent. Ginny a pultra borulva tért magához, és fogalma sem volt, hogy mi történhetett. A második egy este történt, Ginny éppen a mosott ruhát teregette ki a kerti szárítókötélre, mikor hirtelen minden elsötétedett előtte, s ő a füvön fekve, egy zoknival a kezében ébredt. Harry ekkor még nem volt otthon…

Nos, két alkalommal Ginny megúszta a felfedeztetést, hogy valami nincs rendben, de a harmadik ájulásnak már akadt tanúja. Mégpedig Bella anyó…

Egy derűs, kora őszi reggelen - éppen szombat volt - Ginny és Bella anyó, Bella titkos kertjében gyomlált. Közben élénken beszélgettek mindenféléről, ami eszükbe jutott. Ám egyszerre Ginny a mondat közepén elhallgatott, mert megint úgy érezte: elhomályosul előtte a világ. Bella anyó éppen háttal állt a lánynak és egy disznópázsit szálat vizsgálgatott éppen, mikor meghallotta tompa puffanást. Ijedten hátrafordult, s meglátta a mandragórák között fekvő, ájult lányt. Rögtön letette, amivel foglalatoskodott éppen, s fújtatva, nyögve, de becipelte vajákos-kamrájába a magatehetetlen Ginny-t. Ott felfektette az asztalra, s erős borsmentát dörzsölt a lány orra alá. Ginny tüsszentett egyet és felébredt. Csodálkozva nézett körül és felült.

- Hogy… Hogy kerültem ide? - kérdezte s megpróbált leszállni az asztalról, de Bella anyó visszanyomta.

- Én hoztalak ide - közölte s fürkészőn nézett Ginny halálsápadt arcába - mi volt ez lányom?

- Fogalmam sincs - vont vállat Ginny - egyszerre csak elsötétedik minden, aztán hirtelen magamhoz térek, s nem emlékszem, hogyan kerültem a földre…

- Ezek szerint már máskor is előfordult? - kérdezte szúrósan az öregasszony.

Ginny elpirult és bólintott. Belül remegett, hogy tényleg, van valami baja… De miért mérges rá Bella anyó?

- Hányszor ájultál el eddig?

- Kétszer… Azt hiszem…

- Más, furcsa dolgot nem tapasztaltál?

- Hát… Néhány hete minden reggel hányingerem volt, este, pedig fájt a fejem… De aztán elmúlt.

- Hm…! - Bella anyó csípőre tett kézzel nézegette Ginny-t  - Nos lányom, nem gondoltál arra, hogy ezeknek az eseményeknek csak egyetlen lehetséges magyarázata lehet?

- Valami… Komoly bajom van? - Ginny most már tényleg megijedt.

- Komolynak, komoly… - mosolyodott el végre Bella anyó - de bajnak, egyáltalán nem baj.

- Jaj Bella anyó, ne csigázzon már! - csattant fel Ginny.

- Nos, lányom… Alighanem - gyermeket vársz.

Ginny szeme elkerekedett.

- Az nem lehet…

- Kedves kislányom - mosolygott tovább az öregasszony - azt hiszed, nem vettem észre, hogy te és Harry… Nos fogalmazzunk így: véget vetettetek  a plátói kapcsolatnak?

Ginny elpirult. Ez ennyire nyilvánvaló?

- Bella anyó szeme, mint a turulé… - nevette el magát az öregasszony - Bizony észrevettem ám, hogy néztek egymásra, ha azt hittétek, nem figyelünk oda… És Démonölő is látott egy-két dolgot…

Ginny arca már olyan vörös volt, mint a haja. "Hogy erre nem gondoltunk - tűnődött - egy ilyen kis faluban nem marad sokáig titokban semmi…"

- Na jól van leányom - simogatta meg a lehorgasztott fejű Ginny haját Bella anyó - nehogy már azt hidd, hogy prédikálni akarok. Tudom ám én, hogy milyen tüzes tud lenni az ifjú lélek… Csakhogy az együtt töltött éjszakáknak, lám van következménye: anya lettél, Ginny.

- És ez… Ez biztos? - nyögte a lány, még mindig alig térve magához a sokkoló hírtől.

- Van egy roppant egyszerű módja annak, hogy biztosak legyünk a dolgunkban - jelentette ki Bella anyó, majd odament a polcokhoz, keresgélt valamit, s visszatért a remegve várakozó lányhoz. A magával hozott csöbröt letette az asztalra, majd egy kanálféleségre öntött belőle egy kicsit. Aztán megfogta Ginny kezét, s egy tűvel megszúrta az ujját, a kiserkenő pár csepp vért szintén a kanálba csöpögtette. Erre - az eredetileg türkizkék folyadék - gyönyörű, orgonalilává változott.

- Ehol e! - rikkantotta Bella anyó - a gyermekáldáshozó-fű főzete soha nem téved… Ha a véred megfesti, biztos lehetsz benne, hogy egy új életet hordozol a szíved alatt.

Ginny elcsüggedt. Nem mintha nem örült volna a gyermek érkezésének, de…

- Szent padlizsán - motyogta - hogy mondjam el Harry-nek, hogy apa lesz?

- Ugyan lányom, csak nem attól félsz, hogy nem örülne neki? - kérdezte csodálkozva Bella anyó - hiszen szeret téged… Lehet, hogy kér egy kis gondolkozási időt, de utána - megkéri a kezed, ebben biztos vagyok.

Ginny sóhajtott. Ő nem volt ebben olyan biztos, mint az öregasszony. Igaz, hogy Harry egyszer említett ilyesmit, de lehet, hogy akkor se gondolta komolyan… Leszállt az asztalról, s elindult kifelé, hátra sem nézve. Bella anyó somolyogva nézett utána, s helyére tette a gyermekáldáshozó-fű főzetét.

Ginny aznap szokatlanul hallgatagon tette a dolgát. Míg szokott háziasszonyi teendőit végezte, egyfolytában a délelőtt történtek jártak a fejében. Gyermeket vár. És ez biztos. Hogy mondja el? Mit fog szólni hozzá Harry? És egyáltalán, mi lehet a legjobb megoldás ilyenkor? Vajon Harry nem fogja a fejéhez vágni, hogy neki kellett volna a védekezésre gondolnia? "Bár ami azt illeti - dünnyögte magában - neki is eszébe juthatott volna…"

Mikor Harry estefelé hazaért - a kertészetben szombaton is volt munka, pláne, így ősszel, mikor már a jövő évi palántázást készítették elő - rögtön feltűnt neki, milyen szótlan a kedvese. Ginny tette a dolgát, mint szokta: kitálalta a vacsorát, elmosogatta az edényeket, rendet rakott a konyhában… De közben egy szó nem hagyta el az ajkát. Nem kérdezte meg - pedig ezt sose mulasztotta el - hogy mi történt ma Harry munkahelyén, s ő se mesélt a napjáról. Még csak nem is dudorászott munka közben, pedig ez régi szokása volt. Harry egy darabig tűrte ezt a csöndet, de aztán egyszercsak az ölébe húzta, a mellette ellépni akaró Ginny-t. A lány meglepődve huppant Harry térdére, s kérdő tekintetet vetett rá.

- Először én kérdezek - közölte a fiú, komolyan fürkészve a lány arcát - Mi ez a némasági fogadalom? Talán valami rossz fát tettél a tűzre, és Bella anyó csendfőzetet itatott veled?

Ginny riadalmát kicsit eloszlatta a Harry hangjában bujkáló mosoly. Szemei huncut fénnyel ragyogtak, ahogy - komoly tekintettel ugyan - nézte őt.

Sóhajtott. Itt a vallomás ideje.

- Jaj, Harry… Nem is tudom, hogyan mondjam el… Szóval, az történt, hogy…

- Talán visszatértek az emlékeid? - találgatott Harry - Rájöttél, hogy te vagy a királynő eltitkolt unokája? Vagy az apád veszélyes bűnöző volt?

- Nem, nem - rázta a fejét Ginny, és muszáj volt nevetnie a képtelen feltételezéseken. Aztán elkomolyodott. - Nem, nem erről van szó. Ne tréfáld el. Ez… komoly dolog. Ugyanis én… Gyermeket várok, Harry.

Harry elkomorodott. Feltolta a homlokára a szemüvegét, hogy szabadon nézhessen szembe a lánnyal.

- És esetleg felmerült benned a lehetőség, hogy nem én vagyok az apja? - kérdezte szigorú arccal.

Ginny meglepődött. És megrázta a fejét.

- Akkor jó - fújt megkönnyebbülten Harry, és újra az orrára biggyesztette az okulárét - Már azt hittem…

- Szóval? Örülsz? - vágott közbe Ginny, nem hagyva, hogy Harry befejezze a mondatot. A fiú elmosolyodott, és megcsókolta Ginny orra hegyét.

- Az nem is kifejezés, drágám. El vagyok bűvölve! Ez… Csodálatos dolog - s kezét Ginny - egyelőre még lapos - hasára csúsztatta.

Ginny elmosolyodott.

- Azt hittem, haragudni fogsz rám, amiért nem gondoltam a védekezésre - vallotta be.

- Ugyan már! - legyintett Harry, majd hozzátette:

- Ami azt illeti, te ugyanúgy mérges lehetnél rám. Én is elfelejtettem…

- De én nem haragszom - mondta halkan Ginny.

Harry mosolygott s gyengéden magához ölelte a lányt.

- Nem gondolod, édesem, hogy ez az esemény üdítően aktuálissá tette a múltkori ajánlatomat?

- Arra… Arra gondolsz, amikor… - kezdte Ginny.

- Amikor megkértem a kezed, igen - bólintott Harry, s áthatóan nézte a lányt - Nos, Ginevra Weasley?

Meggondoltad? Hozzám jössz feleségül?

A lány némán - könnyekkel a szemében - Harry nyakába borult.

- Jaj, Harry… - suttogta érzelmesen.

- Igen, Ginny? - suttogta Harry és megsimogatta a hozzábújó lány haját - Ez azt jelenti, igen?

- Igen… - súgta Ginny és felemelt fejjel, csillogó tekintettel nézte Harry-t - Igen, igen, igen…!

- Hé apjuk! Kelj már fel, te hétalvó! Mindjárt itt lesznek a fiatalok! Mozdulj már, vén csont! Elfelejtetted, hogy ma ünnepeljük Ginny és Harry eljegyzését?!

Bella anyó már jókor reggel felkelt, hogy mindent előkészítsen az esti ünnepséghez. Ginny mindjárt másnap a lánykérés után átment hozzá, és elújságolta, hogy Harry és ő immár jegyesek.

Bella anyó, pedig kitalálta, hogy tartsanak eljegyzési vacsorát. Erre készült most olyan izgalommal. Úgy délelőtt tíz körül Ginny átjött, hogy segítsen a sütés-főzésben, s most végre kifaggathatta a lányt, hogy hát hogy is ment a dolog.

- Ó, nagyon könnyen - pirult el Ginny - Harry először azt hitte, azt akarom bejelenteni, hogy megcsaltam, de miután elmagyaráztam, miről van szó, megnyugodott. És nagyon örült a születendő gyereknek…

- No ládd-e lánykám, én mondtam neked - mosolygott Bella anyó - és rögtön megkérte a kezed?

- Igen - bólintott a lány - Illetve… Csak megismételte a múltkorit…

- Csak nem azt akarod mondani, hogy már azelőtt feleségül kért, hogy megtudta; gyermeket vársz?

- De igen - bólogatott Ginny, és újfent elpirult.

- Ejha! - füttyentett elismerően Bella anyó - Ez aztán a legény! Hatalmas szerencséd van, hogy ráakadtál, hallod-e - kacsintott a lányra.

- Hát igen… - mondta álmodozva Ginny, kezében a fakanállal, amivel a tésztát kevergette az előbb - Csak olyan bosszantó, hogy nem emlékszem, hol ismertem meg - tette hozzá összeráncolt homlokkal - úgy értem… Amikor itt a réten felébredtünk, már ismertem… Valahonnan…

Bella anyó elgondolkozva nézte az elmerengő lányt.  Aztán rátette a kezét a karjára.

- Ne tűnődj sokat a múlton, Ginevra - mondta komolyan - a jelen és jövő sokkal-sokkal érdekesebb lehet, mint a múlt. Mert a múlt tele van árnyékokkal… Félelmekkel… És bizony néha olyan dolgokkal is, amikre nem jó emlékezni. Te lányom, és Harry is, szerencséseknek érezhetitek magatokat, hogy megszabadultatok a múltatoktól… Nyilván van ezzel Ég Atyácskának valami célja… Ő semmit sem tesz ok nélkül.

Ginny felnézett. Még sosem hallotta így beszélni az öregasszonyt. Megértette, hogy Bella anyó most a legbelsőbb gondolatait osztotta meg vele, s hogy most inkább Csillag Boglárka beszélt hozzá, mint Bella Starlight. És ösztönösen érezte, hogy igaza van.

"Harry is ezt mondta az első együtt töltött éjszakánkon - tűnődött - hogy ne a múlttal, hanem a jövővel törődjünk. Nos, alighanem ez a helyes."

Délutánra már minden készen állt az esti ünnepséghez. Hamarosan pedig Harry és Joe is megérkeztek, akik még reggel elmentek a templomba, hogy bejelentsék a két fiatal házasságkötési szándékát. De - nem jártak sikerrel…

- Az öreg Avery atya megbolondult, Bella - csapott a combjára Joe bátya, s levetett kalapját a fogasra akasztva, helyet foglalt az asztalfőn - mindenáron ragaszkodik a keresztséghez meg a hittanhoz. Azt mondta, anélkül nem adhatja rájuk Isten áldását.

- No hiszen! - fortyant fel Bella anyó - Majd Ég Atyácska épp az ő beleegyezését fogja kérni, ha meg akar áldani valakit! És mit mondtatok neki?

- Semmi különöset - vont vállat Harry és leült Ginny mellé, és rámosolygott kedvesére.

- Na, azért azt nem mondanám - somolygott a bajsza alatt Joe bátya - Harry ugyanis megkérdezte tőle, mi a keresztség szentsége. Nos, erre Avery atya levágott egy kis leckét a katekizmusról, különösen kihangsúlyozva Isten jóságát és igazságosságát. A fiú mindezt meghallgatta, majd megkérdezte, hogy és mi volna akkor, ha ő és a jegyese nem akarják a keresztelési procedúrának alávetni magukat? "Akkor nem részesülhettek Isten áldásában a házasságotokra"- dörögte az öreg bolond méltóságteljesen. "De hiszen az előbb mondta, hogy Isten jó - csodálkozott Harry - akkor hogy lehet, hogy nem egyenlő előtte minden ember?"

Na erre aztán az öreg Avery-t elfutotta a pulykaméreg. Azt ordította, hogy őt egy pogány ne tanítsa a keresztény hitre, és ha Harry nem akar megkeresztelkedni, akkor csak pogány módra, bűnben élhet a feleségével, és a házasságuk hamar zátonyra fut majd, mert Isten áldása nélkül minden korcs és romlásra van ítélve. És ő az ilyen istentelen beszédet nem tűri a templomban, és kívül tágasabb!

- Mi, pedig erre csak annyit mondtunk, hogy köszönjük szépen és eljöttünk - fejezte be Harry Joe bátya meséjét. Majd Ginny-re nézve hozzátette:

- Az képtelenség, hogy azon múlna a házasság sikere, hogy ez a pap, a víz alá merít-e minket vagy sem…

- Persze, hogy ne azon múlik - legyintett Bella anyó, aki széles mosollyal hallgatta férje elbeszélését - az öreg Avery sem a régi már úgy látszik… Pedig minket is ő esketett össze, és minket sem kereszteltek meg semmilyen templomban, igaz-e vén bolondom? - bökte oldalba Joe-t.

- Nyilván, ahogy öregszik, úgy csontosodik bele a dogmákba - legyintett Joe bátya - nem érdemes rá több szót vesztegetni.

- Nem hát - legyintett Bella anyó - Holnap majd elmentek a városházára…

- Már megtettük - bólintott Joe - azért jöttünk később. Blansburry-nek persze nem kellett sokat magyarázkodni. Csak azt kérdezte, hogy mikor lesz az esküvő és kik a házasulandók. Beírta Harry-ék nevét egy könyvbe és kész.

- Na, ez a beszéd! - csapott az asztalra Bella anyó - és mikor lesz a lakodalom? - fordult az ifjú jegyesekhez, akik egymás kezét szorongatva, mosolyogva nézték egymást.

- Úgy gondoltuk, egy hónap múlva - szólalt meg Ginny - addig pont el tudunk készülni mindennel.

- Nohát, az éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony hava! Az év legszebb hónapja…! Szép lakodalmatok lesz, gyerekek - mondta Bella anyó, s előkapott egy hatalmas, kockás zsebkendőt, és megtörölte a szemét. Aztán már újra a régi huncut tekintettel meredt rájuk - az ételt meg a díszítést, bízzátok rám. Talán még ruhát is tudok neked szerezni, te lány - nézett Ginny-re mosolyogva, aki elpirult ezekre a szavakra. Még igazából talán bele sem gondolt, hogy egy hónap múlva férjhez megy…

- Hát akkor… Kedves gyermekeim… - emelkedett szólásra Joe - engedjétek meg, hogy nagyon-nagyon sok boldogságot, hosszú életet és sok gyereket kívánjak nektek! - azzal magasba emelte a poharát, amelyet eddigre Bella anyó már teletöltött édes almaborral és egy hajtásra kiitta.

Ez volt a jel, hogy kezdődhet a vidám, eljegyzési lakoma. Bella anyó és Ginny főztje igazán ízletes volt, s hamarosan már vidáman beszélgettek a jövőről és múltról, és jelenről…

Egy hónap múlva, felbolydult a falu. Bár Bella anyó csak a legközelebbi ismerőseiket hívta meg a lagziba, mégis lehetett rá számítani, hogy a fél falu ott lesz, mert nagyon sokan voltak kíváncsiak Starlight-ék fiatal pártfogoltjainak esküvőjére.

A legények a szépséges Ginny-t akarták megcsodálni menyasszonyi ruhában, a leányok Harry-re vetettek volna szívesen egy pillantást élete legfontosabb napján, az öregasszonyok egy kis pletykában, hírvivésben reménykedtek.

Bella anyó már előre felkészítette Ginny-t és Harry-t, hogy valószínűleg nagy érdeklődés fogja övezni a lakodalmukat, de sem, a fiú sem a lány nem látszott ezzel törődni. Ők most - egymással voltak elfoglalva…

Elérkezett a nagy nap. A városháza különterme csodálatos virágokkal volt ékes - a díszítés Bella anyó és barátnője Lea keze munkáját dicsérte, és mindenkinek nagyon tetszett.

Ginny menyasszonyi ruhája is Bella segítségével készült, Bella nagymamájának egy leánykori fehér ruhájából. A hosszú, fodros, magasan záródó, régimódi csipkeruha, csodálatosan állt Ginny-nek. Vörös haját kacér kontyba tűzték fel, homlokán az ártatlanság virágából, mirtuszból font koszorú. Kék szemei, mint két kék kristály, úgy ragyogtak. S ebben a fehér ruhában, fehér virágokkal a hajában, s kezében a fehér rózsákból kötött csokorral, Bellát kislánykora tündérmeséire emlékeztette… Olyan volt így, mint valami tündér-királykisasszony…

Az esküvői tömeg, fel is hördült meglepetésében, mikor belépett a terembe, Joe bátya karján. Lassan, ünnepélyesen haladtak a terem közepén álló, felvirágozott emelvény felé, ahol már türelmesen várt rá az ő Harry-je… Ginny boldogan rámosolygott vőlegényére, mikor odaértek, s remegő léptekkel lépett az oldalára. Harry is nagyon elegánsan nézett ki, Joe bátya érettségiző öltönyében, ünnepélyes-komoly arccal nézett a polgármesterre, aki az emelvény másik oldalán állt és bátorítóan mosolygott az ifjú párra. Hirtelen ezüst csengettyűhang pendült valahol, mire a beszélgetés moraja elhalkult. A polgármester felemelte a kezét, megköszörülte a torkát és megszólalt.

- Szeretettel köszöntök minden kedves jelenlévőt! Azért gyűltünk itt össze, hogy tanúi legyünk e két fiatal életre szóló esküjének, akik azért jelentek meg itt színem előtt, hogy hivatalos fogadalommal pecsételjék meg egymás iránt érzett szerelmüket. Kívánjuk hát nekik, nagyon sok boldogságot és kitartást az eljövendő évekhez!

Dörgő taps hangzott fel, s különböző jókívánságok záporoztak az emelvény felé. Ám a polgármester ismét megcsendítette a csengettyűt, mire mindenki elhallgatott.

- Jöjjön hát, maga az eskü! - hirdette ki, majd kinyitotta az előtte fekvő, szép nagy, kék bőrbe kötött könyvet, s figyelő tekintetét az előtte álló fiatal párra emelte.

- Kérdezlek téged Harry James Potter - kezdte - hogy elfogadod-e feleségedül az itt jelenlévő Ginevra Weasley-t, társa leszel-e jóban-rosszban, egészségben-betegségben, vígságban és szomorúságban, míg a halál el nem választ?

- Igen - mondta Harry, kissé halkan ugyan, de határozottan.

- Most kérdezlek téged, Ginevra Weasley… Elfogadod-e férjedül, az itt jelenlévő Harry James Potter-t, társa leszel-e jóban-rosszban, egészségben-betegségben, vígságban és szomorúságban, míg a halál el nem választ?

- Igen! - csendült vidáman Ginny hangja.

- Nos, egybehangzó eskütöket meghallgatva, rám ruházott hatalmamnál fogva, férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket. Húzzátok hát egymás ujjára ezeket a gyűrűket, melyek az összetartozásotok jelképei lesznek ezután - mutatott Mr. Blansburry a nyitott könyv előtt heverő bársonypárnára, melyen két, kicsiny aranykarika feküdt. Ginny csodálkozva pillantott Harry-re, nem tudván kitalálni, hogy férje, honnan szerezhetett aranygyűrűt… De aztán elvette az egyiket, és Harry ujjára csúsztatta. Harry rámosolygott újdonsült feleségére s ő is ráhúzta a fiatalasszony ujjára a másik aranygyűrűt.

- És most, miután kimondtátok, és fogadalmatokkal és gyűrűvel szentesítettétek házasságotokat, pecsételjétek meg egy házastársi csókkal az egymásnak tett hűségesküt.

Harry csillogó szemmel fordult ismét Ginny felé, magához húzta és forrón megcsókolta. A teremben, ebben a pillanatban, újfent kitört a dörgő taps, s mintha ezúttal jobban harsogott volna, mint az imént…

Ezután már csak a könyv aláírása volt hátra. Aztán Mr. Blansburry becsukta a könyvet, sok boldogságot kívánt és lelépett az emelvényről.

Hamarosan a teremben felbomlott a szigorú rend, mindenki az asztalok köré csoportosult, megkezdődött a lakoma. A jelenlévők közül mindenki gratulált az ifjú párnak, és rengeteg pohárköszöntő hangzott el, amelyek közül Ginny-nek Joe bátya köszöntője tetszett a legjobban, de egyáltalán nem elfogultságból… Miután felvágták az esküvői tortát, és Ginny eldobta a bokrétáját, amelyet Miss. Rainbow unokahúga kapott el, akit Ginny a könyvtárból ismert és nagyon kedvelt, a lakodalom kezdett kicsit szilaj lenni. A zenészek az emelvényen húzták a talpalávalót, és mindenki vígan ropta a teremben. Harry és Ginny az asztalnál üldögéltek, és mosolyogva nézték a táncoló vendégeket.

- Legalább szerveztünk nekik egy jó kis mulatságot - mondta kuncogva Ginny, aki azon mulatott, hogy Bella anyó és Joe bátya tüzes táncával, lepipálta a jóval fiatalabbakat a táncparketten…

- Aha… - Harry, látszott nem egészen itt jár gondolatban. Egész este mást sem csinált, csak Ginny-t nézte. Egyszerűen nem tudott betelni a szépségével. És ha arra gondolt, hogy ez a gyönyörű lány, éppen ma délután feleségül ment hozzá, még mindig alig tudta elhinni.

- Mondd csak kedvesem - hajolt hirtelen újdonsült asszonyához - a vendégek nélkülünk is nagyon jól mulatnak… Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje…

- Annak, hogy visszavonuljunk? - kérdezte mosolyogva Ginny, aki átlátott férje mesterkedésén. Igen… Bizonyára már alig várja, hogy kettesben maradjanak… De ami azt illeti… Neki se lenne ellenére, ha szép csendben elhagynák a színhelyet…

- Jó ötlet, kedves férjem - mondta és felállt, s elindult kifelé. Harry követte, de előbb még odaintett Bella anyónak és Joe bátyának, akik éppen ekkor léptek oda az asztalukhoz.