Totális halál és a Revitalis-bűbáj

- Au! A fenébe! - sziszegett Harry és újfent megtapogatta a fejét. Életében először most próbálkozott a hoppanálással a vizsga óta, s bizony kissé elszámította magát, s pont a kandalló fala mellé érkezett, alaposan beverve a fejét a kandallóba. Az ütéstől a szemüvege is lerepült, négykézláb tapogatta, hogy merre lehet. Mikor aztán meglelte, s újra kitisztult előtte a világ, óvatosan körbenézett, hogy hová került. Semmi kétség: ez ugyanaz a szoba, mint amit a látomásban látott. Ott van az a kopott bársonnyal húzott karosszék, a hulló vakolatú kandalló, és a nagy, alvó kígyó is.

Harry előhúzta pálcáját a zsebéből, s lassan megindult a kandallóval szembeni ajtó felé. Szinte vaksötét folyosóra lépett ki. És mindenütt némaság. Harry-t kezdte idegesíteni a csend. Fogalma sem volt, hogy Voldemort vagy Rookwood hova vihette Ginny-t. A folyosóról jobbra-balra ajtók nyíltak. Harry mindegyiket belökte és körbenézett a szobákban, de mindenütt hideg és némaság fogadta. Aztán a legutolsó szoba valahogy más volt. Az ajtó nyikorogva tárult ki, s mikor Harry benézett, meglepődött. Ilyen sötét szobát még életében nem látott. Sehol semmi berendezés, se ablak, se semmi nyílás, se a kandallóban pattogó tűz… A szoba tökéletesen sötét és csendes volt. Harry lassan beljebb lépett, s tapogatni kezdte a falakat, hátha talál valahol, valami kiugró követ, ami nyit egy csapóajtót… Olyan érzése volt ugyanis, hogy ez egy lejárat. S ahogy így vizsgálódott, hirtelen becsapódott a háta mögött az ajtó. Csapdába került.

- Üdvözöllek apám házában, Potter! - hangzott fel mögötte a jól ismert, hidegen süvítő hang.

Harry úgy fordult meg, mint aki skorpió mart bokán, kezében úgy szorította a pálcáját, hogy a bütykei is kifehéredtek.

- Hol van Ginny?! - kiáltotta - Te engem akarsz Voldemort… Itt vagyok. Küzdj meg velem, de őt engedd el!

- Sajnálom - tárta szét pókláb-ujjait a feketemágus - nem tehetem. Kis barátnőd nagyon tiszteletlenül viselkedett velem… Nem átallott rontást küldeni rám… Hát kénytelen voltam megfenyíteni kicsit. S jelenleg nincs abban az állapotban, hogy a saját lábán távozzon innen…

Azzal intett egyet, s a szoba egyik fala kivilágosodott, és mögötte, mint valami tükörben, feltűnt Ginny. Harry szíve összeszorult a látványra. A lány… Aggasztóan nézett ki. Haja zilált és csapzott, fehér bőre halálsápadt, s homlokát és arcát is rút sebhelyek borították, mintha megégett volna, talárja szakadt és vérfoltos… Odadobott rongycsomóként feküdt a kőpadlón, s elgyötört arcán látszott, hogy iszonyúan szenved. Mellette ott állt Rookwood, kivont pálcával, egy pillanatra sem szakította meg a kapcsolatot… Harry összeborzadt. A Cruciatus-átokkal kínozzák Ginny-t.

- Nos Potter, eleget láttál?  Ajánlatom a következő: te önként átadod magad nekem, s én elengedem kis barátnődet… Áll az alku?

- Soha! - ordította Harry és pálcáját, rászegezte Voldemort-ra - soha nem  adom meg magam neked! Harcolj velem, és őt engedd el!

- Sajnos, ha nem tetszik az ajánlatom… - vonta meg a vállát Voldemort, s mielőtt Harry felocsúdhatott volna, már támadott is.

- Sagittario! - kiáltotta. Harry elhajolt az ezüstnyíl elől, s ő is támadásba lendült.

- Obstructo! - harsogta, s Voldemort-ot - mivel nem számított ilyen gyors reagálásra - telibe találta az átok, s alaposan a falhoz nyekkentette. De már fel is pattant.

- Tarantulla! - kiáltott, de Harry újfent elhajolt, s már szegezte is pálcáját… De nem Voldemort-ra, hanem Rookwood-ra. Minden dühe, fájdalma, gyűlölete benne volt abban a két szóban:

- Adava Kedavra!

- Nincs neked ehhez… - kiáltotta Rookwood gúnyosan, de abban a pillanatban telibe találta az átok, és a vigyor lefagyott az arcáról. Aztán lassan összecsuklott, mint egy zsák. A kapcsolat megszakadt, Ginny kínjai megszűntek. A lány zihálva feküdt a padlón, és megpróbált felállni. Ám alig tett két lépést, megbotlott valami láthatatlan küszöbben, és átesett abba a szobába, ahol Harry és Voldemort állt. Fájdalomtól ködös pillantással nézett körül, hogy hová is került, s mikor felfedezte, hogy Harry itt van, és kivel áll szemben, eszébe jutott, mit ígért Hermionének… S odakiáltotta szerelmének, ahogy eszébe jutott:

- Harry! Harry! Hermione azt mondta megtaláltad az ellenátkot! Kérlek, emlékezz! Ott volt a Különösen veszélyes átkok és ártások között, hatszázhuszonharmadik oldal, negyedik sor! Ne hagyd magad Harry! Le tudod győzni őt! Szeretlek…!

Sajnos, többet Ginny nem mondhatott, mert ebben a pillanatban vakító, zöld fénnyaláb tört keresztül a termen és eltalálta a lányt, aki azonnal holtan esett össze. Ám az átkot ezúttal nem Voldemort mondta ki… Hanem Lucius Malfoy, aki most tűnt fel a semmiből.

- Add fel Potter… Az az átok nem jó semmire… Nem győzhetsz… - suttogta gonoszul.

A megdermedt Harry - akinek szerelmét a szeme láttára ölték meg - hirtelen felocsúdott. Tisztán hallotta magában Ginny szavait, és hirtelen beugrott neki, melyik rontásra gondolhatott Hermione. Felnézett… Zöld szeme, mint a haragos tenger, villámokat szórt, ahogy Malfoy-ra emelte tekintetét. Már nem is akart arra gondolni, hogy most: ölni fog. Felemelte pálcáját, s újfent kimondta a leggyilkosabb átkot… Idősebb Malfoy ugyanolyan csodálkozó arckifejezéssel csuklott össze, mint Rookwood.

Ismét ketten voltak: Voldemort és Harry. De nem sokáig. Mert a következő pillanatban, mintha bomba robbant volna: a szobában termett a maradék öt halálfaló, s nyomukban a Főnix Rendjének tagjai. Ők már jóval többen voltak.  S elkezdődött az elkeseredett harc. Mindenki csatázott mindenkivel, csak úgy röpködtek a zöld, piros, és ezüst nyalábok. Az általános zűrzavarban Harry észrevette, hogy Voldemort menekülni akar. Utánavetette magát, s rákényszeríttette, hogy szembeforduljon vele.

- Ölj meg - mondta nyugodtan - Legyen már vége…

Voldemort hidegen elmosolyodott.

- Szíves-örömest - sziszegte, s felemelte a pálcáját.

- Adava Kedavra! - kiáltotta.

Ám ugyanebben a pillanatban Harry is pálcát rántott, s ő is elkiáltotta a varázsigét:

- Totalus Mortem! - pontosan ugyanakkor, mikor Voldemort. Az átok, szinte szétrobbantotta a pálcáját, mikor hatalmas, haragoskék fénnyel előtört belőle. Gyorsan süvített a levegőben, szembe a zöld fénnyel… Találkoztak a levegőben, egy pillanatra úgy tűnt, kioltják egymást, de aztán elsuhantak egymás mellett, s a haragoskék fénnyaláb pontosan telibe találta a feketemágus testét, s lassan, foltonként emésztette fel. Először eltűntek a lábai… A törzse… A pálcát markoló keze… És végül, a torz, kígyópofára emlékeztető arc is felolvadt a levegőben. Pálcája hangosan koppant a földön. S ebben a pillanatban a zöld fény elérte Harry homlokát, iszonyú fájdalmat érzett… És lehanyatlott. Az ő kezéből is kiesett a pálca, s odagurult Voldemort pálcájához. A következő percben, pedig kivilágosodott a szoba, s a bűbájjal eddig távoltartott napfény beáradt a láthatatlan ablakokon, megvilágítva a szanaszét heverő holttesteket. Egyetlenegy halálfaló sem maradt életben, de sajnos, a Főnix Rendjének sorai is megritkultak… Az életben maradottak, pedig több sebből véreztek… Körülöttük most Madam Pomfrey ténykedett, aki ide is hűségesen elkísérte a Roxfort igazgatóját.

Dumbledore és Minerva McGalagony könnyeikkel küszködve nézte a két szerencsétlen fiatal holttestét. Feküdtek a padlón, s úgy nézett ki, mintha csak aludnának, de a két varázsló tudta, hogy halottak mind a ketten.

- Jaj, Albus - szipogott McGalagony - miért kellett ennek a két gyereknek ilyen borzalmas halált halnia? Még előttük állt az egész élet…

Dumbledore elgondolkozva simogatta szakállát.

- Úgy gondolja Minerva, túl korán haltak meg? Nos, ebben az esetben…

- Igen, úgy gondolom - bólintott McGalagony - és ha tud valamit, ami megmentheti őket… Bár a halálból nincs visszatérés… Még nekünk sem.

- Nos Minerva, akkor fel kell fednem ön előtt, hogy téved… A halálból igenis van, visszatérés… Persze, csak annak, aki ismerte Nicolas Flamel-t.

- Úgy érti… Albus… Azt mondja, hogy… - hebegett McGalagony meglepődve az igazgató szavaitól.

- Igen, Minerva… Létezik egy varázslat, mely a halottakat fel tudja támasztani… De… Hm…  Vannak bizonyos mellékhatásai…

- És mi lenne az?

- Nos… Hogy úgy mondjam, átmeneti emlékezetzavart okoz.

- Átmeneti… ?

- Igen. Ha elvégezzük a bűbájt, a halott varázsló vagy boszorkány feltámad ugyan, de teljesen elfelejti, hogy ki ő, és hova tartozik. Elfelejt mindent, ami eddig történt vele. Egészen addig tart ez az állapot, amíg újra nem találkozik elvesztett világának egy darabjával…

- Tehát, ha Harry és Ginny feltámadna…

- Akkor teljesen elfeledkeznének eddigi életük minden mozzanatáról. Csak a nevükre fognak emlékezni. És a mi világunk zárva lesz előttük.

- És ez addig tart…

- Amíg nem használja valaki a szemük láttára a pálcáját… Vagy nem kapnak egy baglyot.

- Értem - mondta halkan McGalagony.

- Nos, Minerva? Mit gondol? Vajon szeretnének-e ilyen életre ébredni? Ginevra Weasley, az aranyvérű boszorkány, és Harry Potter, akinek szintén mindkét szülője varázsló volt, és imádták ezt a világot?

- Nem mindegy az? Élnének… Végigélhetnék azt az életet, amit itt nem tudtak… És… És talán vissza is térhetnek majd egyszer, ha a gyermekük boszorkány vagy varázsló lesz… - mondta határozottan McGalagony.

- Így hát… - tárta szét a kezét Dumbledore - nincs több ellenvetésem. Tulajdonképpen, a szívemből beszélt Minerva. Adjuk meg nekik ezt a második esélyt.

Azzal Dumbledore a fekvő fiúra és lányra szegezte pálcáját, s kimondta a varázsigét:

- Remundus vitae, remundus ego, remundus  vitaem! - ahogy kimondta az utolsó szót, arany és fehér szikrák kezdtek záporozni a pálcából, kört formáltak, bekerítették Harry-t és Ginny-t, fényük teljesen beborította a két fekvő alakot… A fény egyre erősebb lett, s Harry és Ginny teste lassan-lassan eltűnt McGalagony és Dumbledore figyelő tekintete elől…

- Hát, megtörtént. Sok szerencsét, gyerekek! - sóhajtotta McGalagony, s már indult volna, mikor észrevette a három pálcát a földön.

Ginny-é egészen a fal tövében hevert, Harry-é és Voldemorté szinte egymás mellett. McGalagony lehajolt és felemelte őket a földről.

- Nézze csak Albus! Ezekkel mi legyen?

- Mi lenne? - kérdezett vissza Dumbledore, s kinyújtotta a kezét a pálcák után - megőrizzük őket gazdáik visszatéréséig. Odaadom őket Ollivander-nek. És ezt is… - pillantott Voldemort pálcájára - ez is az ősz pálcakészítőnél lesz a legjobb helyen. Ideje indulnunk, Minerva. Úgy vélem, Poppy már befejezte a munkát. Térjünk vissza a Roxfortba. Le kell fektetnünk egy új világ alapjait.

A fényárban úszó szoba lassan elnéptelenedett. Nem maradt más ott, csak egy halkan zokogó patkány, aki fel-alá rohangált a halálfalók mozdulatlan testei közt. Nem tudta mihez kezdjen most… Hirtelen felfedezett egy lyukat a falban, amely levezetett a pincébe. Odatapasztotta fülét… S meghallotta sok ezer patkány és egér visítozását. Villámgyorsan átszaladt a lyukon és elvegyült rokonai közt. "Soha többé nem öltök emberalakot"- ez volt az utolsó tudatos gondolata.

A második esély

Verőfényes napfényre ébredtek. Köröttük harsogott a Természet zöldje, csiripeltek a madarak, s kis egerek és bogarak motoztak a fűben. Nem messze a domboldaltól, ahol feküdtek, egy kicsiny falu templomtornya látszott. L

Először a fiú ült fel, és dörzsölte meg a szemét, majd a lány is. Felültek, körbenéztek. Aztán egymásra.

- Szia! - mondta a lány elpirulva és megigazította vörös haját - hát téged hogy hívnak?

- Harry - mondta homlokát ráncolva, a fekete hajú, szemüveges fiú - Harry Potter.

- Az én nevem, Ginevra Weasley - jelentette ki a lány - de szólíts csak Ginny-nek - tette hozzá és felállt - mit gondolsz, hogy kerültünk ide?

- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát Harry - semmire sem emlékszem, csak arra, hogy itt ébredtünk - mutatott a puha, zöld pázsitra, melyen nyomot hagyott fekvő testük.

- Jó sokáig heverhettünk itt - állapította meg Ginny, szintén a két mélyedést vizsgálva.

- Lehet, hogy balesetünk volt - mondta tűnődőn Harry, s szemügyre vette Ginny-t, akinek arcán itt-ott, friss sebek látszottak.

- Hát igen… Te is szereztél egy csúnya sebet ide… - érintette meg a lány Harry homlokát. A fiút forróság árasztotta el, a lány érintésére. Furcsának találta ugyan, de úgy érezte, legszívesebben a karjába kapná a lányt. De miért? És hogyan? Hiszen most látja először… Vagy mégsem? Valahol a tudata legmélyén motoszkált valami érzés, hogy régebbről ismeri ő már ezt a vörös hajút…

A lányban is hasonló érzések kavarogtak. Nézte-nézte Harry-t… S úgy érezte, legszívesebben a nyakába ugorna. De azt azért mégsem…

Harry elfojtotta furcsa gondolatait, s ismét körbenézve, megpillantotta a falut.

- Nézd csak, Ginny - mutatta - menjünk be a faluba és kérdezősködjünk. Ha volt itt valami baleset, ők biztos tudnak róla.

- Jó ötlet! - vidult fel a lány, hogy egy darabig még nem kell, furcsa érzéseivel és gondolataival törődnie.

Elindultak hát a falu felé… Ám a kis faluban, melynek, mint megtudták - New Castle volt a neve - senki sem hallott, látott, olvasott balesetről a környéken. És a helyzetet csak nehezítette az, hogy a két fiatal, semmire sem emlékezett a múltjából - a nevükön kívül. Csak jártak házról-házra, egyre csüggedtebben…. Végül elérkeztek a falu végén álldogáló, kicsiny mézeskalácsházhoz, hasonló vityillóhoz. Ekkorra már jócskán besötétedett, ők, pedig fáradtak és éhesek voltak. Ez a ház volt az utolsó reménységük. Ha itt sem tudnak nekik segíteni… Vajon hova forduljanak akkor?

Harry megverte a szép, de általuk eddig sosem látott, faragásokkal díszes kaput, melyek tulipánt, szarvast, és furcsa, kígyózó indákat ábrázoltak. Egy pillanatig csend volt, aztán kutyaugatás hangzott fel.

- Démonölő, hallgass már! - csendült odabent egy éles tiszta hang - csak vendégek jöttek, hallgass!

A kutya elhallgatott, majd energikus léptek hallatszottak, a kapu kitárult… S előttük állt a legfurcsább asszony, akit valaha is láttak, akár emlékeztek rá, akár nem. Először is, nagyon öregnek tűnt, apró, töpörödött mazsolára emlékeztető arcát, rengeteg ránc szőtte be, hófehér kontya hegykén ült fejebúbján. Hatalmas, fekete keretes pápaszemet hordott, de az ókula mögött barna szemei huncutul csillogtak. Földet söprő, csuparánc szoknyája, valamikor szép fűzöld lehetett, de mostanra már megkopott, s mindenféle tiri-tarka rávarrt foltok takarták el a hajdani színt. Pöttyös blúz és cseresznyepiros kötény egészítette ki öltözékét, valamint magas sarkú, tulipiros, fehér bojtos papucs. Mindehhez jóságos tekintetet és széles mosolyt viselt.

- Ég Atyácska hozott benneteket gyermekeim! A nevem Mrs. Starlight, de szólítsatok nyugodtan Bella anyónak. Mi járatban errefelé?

- Khm… Üdvözlöm, Mrs. Starlight… Az a helyzet, hogy elfelejtettük, hogy kik vagyunk - kezdte Harry némi torokköszörülés után - ma reggel a falu melletti dombon ébredtünk… Azt gyanítjuk, hogy talán baleset áldozatai lettünk… Nem hallott efféléről mostanában?

Bella anyó határozottan megrázta a fejét.

- Nem, nem hallottam ilyesmiről itt a környéken, már ki tudja hány éve… De valaminek történnie kellett, mert a mandragórák nagyon nyugtalanok voltak az éjjel… No, de mit állunk itt? Gyertek beljebb! Ha nem tudjátok kik vagytok, úgy haza se tudlak küldeni benneteket. Joe bátyátok mindjárt hazatér a mezőről, s akkor vacsorához ülünk. Neki se lesz semmi kifogása ellene, ha maradtok.

- Köszönjük szépen, Mrs. Starlight! - mondta Ginny meghatottan.

- Csak Bella anyó - mosolygott az öregasszony, s ment előttük, mutatta az utat.

Hamarosan megérkezett Joe is, aki pontosan úgy festett, mint ahogy egy vidéki farmernek ki kell néznie. Kopott, farmer kertésznadrág, zöld gumicsizma, kockás flaneling, és pirospozsgás, vidám arc. Mindehhez oroszlánsörény-szerű, fehér haj, bozontos bajusz és vidáman csillogó, kék szemek tartoztak. Joe is pont úgy örült a két fiatal érkezésének, mint asszonya.

- No, nézd csak anyjuk! Micsoda két kis árva madár! Hát azt a furcsa alakú sebhelyet hol szedted össze, fiam? - bökött Harry homlokára. A fiú önkéntelenül is odanyúlt.

- Én… Nem tudom uram - mondta őszintén - nem emlékszem.

- Ejha! - csapott Joe a combjára, e szavak hallatán, majd leült az asztalfőre.

Bella anyó tálalt, s egy ideig csendben eszegettek.

- Komolyan mondjátok lelkeim, hogy nem emlékeztek semmire az elmúlt életetekből? - szólalt meg egyszerre csak Bella anyó, mikor már mindenki befejezte az étkezést.

- Igen - bólintott Ginny - mi is furcsálljuk, de… Tényleg, semmi nem jut az eszünkbe.

- És testvérek vagytok?  Vagy erre sem emlékeztek?

Harry és Ginny összenéztek. Egy pillanatra ismét fellobbant közöttük az összetartozás érzése. De… Ez nem testvéri szeretet volt. Egyszerre rázták meg a fejüket.

- Ugyan már apjuk, hogy lennének testvérek?! - legyintett Bella anyó - hiszen csak rájuk kell nézni… Biztosan csaptad ennek a szép kislánynak a szelet valamikor, igaz-e fiam? - kacsintott Harry-re, aki ezekre a szavakra nyakig elvörösödött. "Mintha a vesémbe látna ez az öregasszony" - gondolta csodálkozva.

- Ejnye, Bella! - feddte meg Joe bátya szókimondó asszonyát - ne hozd már zavarba őket! Ha nem emlékszenek, nem emlékszenek. Inkább azt kéne megbeszélni, mi legyen velük.

- Igaz is gyermekeim - nézett Bella anyó pártfogoltjaira - mik a terveitek?

- Nem volt különösebb - vont vállat Harry - mi abban reménykedtünk, hogy valaki hallott itt a közelben a balesetről, vagy efféléről - tette hozzá Ginny - akkor lett volna mivel elmenni a… A rendőrzőkhöz.

- Rendőrök - javította ki Harry automatikusan a lányt, s szöget ütött a fejébe, hogy vajon Ginny miért nem ismeri ezt a szót. Talán nem hallotta még soha?

- Ugyan, a csendőröket okosabb a végére hagyni - legyintett Bella anyó - Én azt mondom, maradjatok nálunk. A mellettünk lévő viskó üresen áll, mióta szegény Emily barátnőm elköltözött a Másvilágra. Oda beköltözhettek. Munkát is tudunk szerezni nektek, bár… Tán még az iskolapadban volna a helyetek…

- Igaz is, hány évesek vagytok? Vagy azt se tudjátok? - kérdezte Joe bátya.

Harry és Ginny megint összenézett, de nem lettek okosabbak. Ismét fejrázás volt a válasz.

- Ahogy így elnézlek benneteket, tizenhét esztendőnél nem számlálhattok többet… - mondta elgondolkodva Bella anyó - No mindegy! Joe, te vén csont - fordult most férjéhez - nem a minap mondtad, hogy a kertészetbe kisegítőt keresnek? Ez a legény éppen odavaló lenne. Elbírod már a kapát, igaz-e? - kacsintott Harry-re, aki élénken bólogatott, közben, pedig megpróbált rájönni arra, hogy mi az a kapa.

- Te, pedig lányom - fordult Ginny-hez az öregasszony - besegítesz majd az öreg Miss. Rainbow-nak a falu könyvtárában. Jó dolgod lesz ott, majd meglátod…

- Köszönjük, Bella anyó - mondta Ginny hálásan. Nagyon örült, hogy ilyen kedves házaspárra bukkantak; belegondolni is rossz, mi lett volna velük, ha ez a kedélyes emberpár nem fogadja be őket…

Vacsora után Bella anyó megmutatta a házikót, ahol ezután lakni fognak. Hasonló, paraszti stílusú volt, mint Bella és Joe háza, csak persze, sokkal porosabb. Ginny, Bella segítségével, szőrmentén kitakarított, Harry pedig kihordta a konyhába összehányt deszkákat, ajtódarabokat, ugyanis az eltel évek alatt a Starlight házaspár ezt a házat lomtárnak használta… Végül aztán úgy-ahogy lakhatóvá tették a házikót, Bella anyó adott kölcsön ágyneműt és hálóruhát, hogy tudjanak miben aludni, aztán magukra hagyta őket.

Harry és Ginny sokáig nézték egymást, aztán a sarokban álló, hatalmas franciaágyra vándorolt a pillantásuk, amit az előbb rendezett el szépen a lány.

- Khm… Ginny, szerintem aludj te itt, én kimegyek a konyhába, ott is van egy lehajtható ágyféleség… - törte meg végül a csendet Harry.

Ginny tiltakozni akart, de aztán eszébe jutott az a furcsa érzés… "Jobb, ha nem hozzuk egymást kísértésbe - gondolta - hiszen még csak most ismerkedtünk meg, nem bújhatunk rögtön egy ágyba!"

Így hát szótlanul bólintott. Harry is bólintott, majd a hóna alá csapott egy párnát meg egy takarót, s kivonult a konyhába. Ginny nagy sóhajjal dobálta le magáról szakadt ruháit, aztán magára vette a Bella anyó-kölcsönözte fodros hálóinget, és bevackolta magát az ágyba, és lehunyta a szemét… S abban a pillanatban elaludt, mintha halálosan fáradt lenne.

A konyha kissé hideg volt, és a priccs kényelmetlen, de Harry nem ezért nem tudott elaludni rögtön. A nap eseményein tűnődött. A sok furcsaságon, ami körülöttük van… Hogy-hogy az egész eddigi életük kitörlődött a fejükből? Vajon tényleg ismerték egymást azelőtt ezzel a lánnyal? Ginny… Elmosolyodott. Valahányszor kimondta a lány nevét, édes melegséget érzett a szíve körül… "Akár volt köztünk valami ezelőtt, akár nem - gondolta - biztos vagyok benne, hogy hamarosan lesz…"

S ezzel a kellemes gondolattal a szívében - végre elaludt.