Mindenki megkapja, amit érdemel… Lestrange halála

A Tiltott Rengeteg mélyén álldogáló, gyanútlan tölgy, nem is tudta, hogy maga a Gonoszság vert tanyát ágai közt. Ártalmatlan hollónak látszott csupán…

Egy forró, júniusi éjszakán a holló felemelte a fejét. Igen! Ez az! A jel, melyre régóta várt! Most hát teljesítheti régi vágyát…

Lomhán szárnyalt a Roxfort felé. Magában mormogva számolta az ablakokat: ez az átváltoztatástan-terem, ez a bűbájtan… Igazgatói iroda… Kicsit lejjebb… Ez az! A Griffendél-ház klubhelyisége. A gyűlölt Griffendél…

Belesett az ablakon. S pont azt látta, amit várt: a pislákoló kandalló előtt ott üldögélt a borzas, fekete hajú fiú, ölében egy vastag könyvvel. Mellette, az asztalon, pedig ott volt egy palack, szintültig töltve valami sötétzöld folyadékkal.

- "Nagyon helyes! - gondolta elégedetten a holló - az, az ostoba házimanó elvégezte a dolgát. Idehozta a főzetet…"

- Alohomora! - suttogta, mire az ablak nesztelenül kitárult. A holló beröppent, s a következő pillanatban, már egy csapzott fekete hajú, izzó szemű boszorkány állt kivont pálcával a fiú háta mögött. Suttogott valamit, mire a pálcából fehér fény tört elő, s lassan-lassan az ülő fiú felé kúszott…

"… az elme elcsendesítésének legegyszerűbb módozatai: első mód - a blokkolás…" Harry felrezzent. Már órák óta ült itt a tűznél, újraolvasva, már ki tudja hányszor az okklumencia-leckéket, mert még mindig nem volt megelégedve a teljesítményével, és szentül meg volt róla győződve, hogy azért nem sikerül teljes mértékig véghezvinnie, amit akar, mert valami elkerülte a figyelmét a könyvben. Bent és kint, egyaránt csend volt. Ám most hirtelen megváltozott az éj neszezése. Felnézett, s csodálkozva vette észre az asztalkán álló palackot. Ez eddig még nem volt itt, vagy mégis? Hirtelen minden gondolat eltűnt a fejéből; s nagyon könnyűnek érezte magát. Megszűnt minden gondja-baja. "Idd meg ezt az italt - hallott a fejében egy hangot - idd meg, s minden bánatod eltűnik. Ez a mámor itala…"

Odanyúlt, s elvette. Forgatta, lötyögtette benne a sötétzöld löttyöt. "Ez lenne a mámor itala? - tűnődött. Amióta összeszedte magát, és bájitalórákon kifejezetten odafigyel, meglepő módon több minden ragadt meg a fejében. Emlékezett rá, hogy a mámorító főzet nem ilyen. Az sötétbordó, és folyósabb is. Nem, ez nem lehet az… "Idd csak meg - hangzott fel ismét a fejében a hang - idd meg, jobban érzed tőle magad…

- "Nem! - szólalt meg a fejében most egy teljesen más hang: a saját hangja - Nem, nem iszom meg. Egy főzettől nem leszek jobban…"

- Idd csak meg… Enyhíti a fájdalmadat…

- Nem fáj semmim - vitatkozott a hanggal és merően nézte a palackot. Volt egy olyan érzése, hogy nincs egyedül.

Amíg ezen töprengett, gyengült a koncentrációja, s felerősödött az átok. Már-már a szájához emelte az üveget, de még idejében észbekapott.

- NEM ISZOM MEG! - kiáltotta, s nagy lendülettel megfordult, hogy megnézze: ki támadta meg… S farkasszemet nézett - Bellatrix Lestrangel.

- Idd meg azt, az italt -zúgott fel újra a fejében a nő hangja.

Harry elszántan küzdött az átok ellen, megfeszítve minden akaraterejét.

- NEM-ISZOM-MEG! - szótagolta, zihálva a megerőltetéstől, s hirtelen ötlettel, Lestrange-re zúdította a főzetet. Pont a szemébe…

Lestrange felsikoltott, s szemére csapta kezeit; ujjai közül keskeny sugárban folyt ki a vér. Harry megvetően nézte. Most nem akart hibázni. Elpusztítja ezt a férget, aki megölte a keresztapját… Előhúzta a pálcáját, s életében először - kimondta a gyilkos átkot:

- Adava Kedavra!

De sajnos, nem volt hozzá elég ereje. Valami zöld fény előszökkent ugyan a pálcából, de nem érte el Lestrange-t. A nő gúnyosan felnevetett.

- Nincs erőd ehhez kicsi fiú! - gúnyolódott. Két üres szemgödre hátborzongatóan meredt Harry-re. A főzet ugyanis kiégette a szemét… De vakon is veszélyes volt. Rögvest támadott.

- Sagittario!

Harry félreugrott. És támadásba lendült ő is.

- Petrificus Totalus! - a nő eldőlt, mint egy zsák. De pár pillanat múlva, megszüntette magán az átkot, s ismét felpattant.

- Tarantulla!

Ez az átok elérte Harry-t. Vitustáncba kezdve szórta a következő ártást:

- Serpensortia! - az átok egész jól sikerült… Mindenhonnan kígyók másztak elő, körbetekeregték Lestrange-t, fojtó gyűrűbe szorították… Míg a nő egyenként leöldöste magáról a kígyókat, Harry is megszüntette magán a táncoló átkot. De nem volt ideje új varázslatot kieszelni, mert Lestrange már emelte is a pálcáját…

- Crucio! - Harry-t elviselhetetlen kín kezdte égetni. Mindene külön-külön fájt; a lába, keze, szíve, tüdeje… A homlokán is lüktetni-égni kezdett a heg… Ahogy felemelte, fájdalomtól eltompult tekintetét, látta, hogy Lestrange valami - számára - ismeretlen varázsigét suttog. Tűzpiros fény… Pont, olyan, ami Sirius-t is eltalálta. De ő nem akar meghalni! Neki még dolga van itt… Sirius-nak sem kellett volna meghalni… Nézte a felé röppenő piros fénynyalábot. Alig volt ereje. De amikor keresztapja eszébe jutott, hirtelen düh és gyűlölet lobbant fel benne, s ez, erőt adott neki. Elég volt Sirius-ra gondolnia, hogy gyomorszorító harag támadjon fel benne, hogy újra erőre kapjon. Újfent megpróbálkozott az átokkal:

- Adava Kedavra! - kiáltotta iszonyattal és gyűlölettel a hangjában. S ezúttal sikeres volt a kísérlet. A smaragdzöld fény kiröppent a pálcából, és telibe találta az elbizakodott Lestrange-t. A nő értetlen arccal, mintha nem hinné el, ami történik vele, összecsuklott. Abban a pillanatban, megszűnt a Cruciatus-átok hatása. Harry zihálva és minden ízében remegve nézte Lestrange holttestét. Mit csináljon vele? Hirtelen nem jutott jobb az eszébe…

- Mobilicorpus…! - suttogta, s nézte, ahogy a nő teste kilebeg a nyitott ablakon. Addig-addig irányította, mígnem biztos lehetett benne, hogy jó messze került a kastélytól. Megkönnyebbült, amikor megszüntetve a varázslatot, a nő teste eltűnt a szeme elől…

Aztán remegve leereszkedett az egyik fotelba, ám hirtelen felpattant, s keresgélni kezdett a bájitaltan-jegyzetei között. Igen, itt van!

"Az öntudatlan alvás itala - igen erős altató és bódító szer. Vigyázat, túladagolva halálos méreg! Szembe kerülve, kiégeti a szemgolyót. Hozzávalói… - ez most nem érdekes, Harry lapozott egyet, s a következő oldalon megtalálta, amire kíváncsi volt:

Színe: méregzöld"

"Az öntudatlan alvás itala" - ismételte el magában Harry. És nem akart belegondolni, hogy mit akarhatott tőle Lestrange, és miért akarhatta elaltatni…

Csak ült, és nézett maga elé. Megpróbálta felfogni, megérteni a történteket, főleg önmagát. Még mindig nem hitte el, hogy képes volt megölni egy embert. Jó, az a nő megölte a keresztapját, de akkor is… Nem jobb ő sem Voldemort-nál. Még akkor sem, ha gonosz a velejéig Lestrange, még akkor is, volt joga hozzá, hogy megölje? Egyáltalán minek ez a hülye háború? Hirtelen értelmetlen dolognak tartotta az egészet. Voldemort hatalomra akar törni, de Dumbledore nem engedi neki. Mert ő akarja azt a hatalmat? Vagy… Miért lett hirtelen minden ilyen bonyolult?!

Hirtelen neszt hallott a háta mögött. Rémülten fordult hátra, mert azt hitte, Lestrange nincs egyedül… De csak Ginny-t pillantotta meg, amint ott áll a hálótermekbe vezető ajtóban, zöld köntösben, kissé kócos hajjal.

- Harry… - kérdezte kissé csodálkozva - Te még nem feküdtél le? Mit keresel itt?

- Ezt én is kérdezhetném, tőled - válaszolta szelíd korholással a fiú, s odalépett a lányhoz.

Ginny elpirult.

- Egy ideje fel-felriadok éjszakánként - magyarázta - és most, furcsa hangokat hallottam idelentről… Gondoltam, szólok McGalagonynak.

Harry sóhajtott.

- Nem is tudom, hogy örüljek-e, vagy nem annak, hogy csak most ébredtél fel…

- Miért, hát mi történt? - Ginny komolyan megijedt.

- Lestrange megtámadott. Imperius-átokkal arra akart kényszeríteni, hogy megigyak egy altató főzetet, és… - Harry hirtelen azon kapta magát, hogy mindent elmesél Ginny-nek, kezdve a nő megjelenésétől egészen addig, hogy kidobta a testét az ablakon.

Ginny sápadtan hallgatta az elbeszélést.

- Merlin szakállára… - suttogta riadtan - Még szerencse, hogy a végén működött, az, az átok.

- Szerencse? - kérdezte fásultan Harry - hiszen megöltem vele.

- Megérdemelte, nem?

- Igen, de… - nem folytatta, mert Ginny pillantása elnémította. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Átölelte Ginny-t és a hajába temette az arcát, barátnője testéből próbált egy kis melegséget lopni, hűlő lelkébe.

Ginny hozzásimult, s gyengéden simogatta a hátát, s így álltak sokáig. A vigasztaló érintés jólesett Harry-nek. Mintha a sötét alagút végén megcsillant volna valami fény… Eltolta magától a lányt.

- Menjünk fel - suttogta - már biztos nagyon késő van.

Ginny bólintott, s ki-ki elindult a saját hálóterme felé…