Újra együtt a legendás DS

Harryék csöndesen, Dumbledore szavain tűnődve ballagtak vissza a klubhelyiségbe. Harry fejében már Dumbledore beszéde alatt megfogalmazódott egy gondolat, mely egyre határozottabb méreteket öltött, s már eddig is ott motoszkált tudata legmélyén. Hogy nem egyedül kéne felvenni a kesztyűt. És, hogy fel kéne venni… Mire visszaértek a Kövér Dámához, már körvonalazódott fejében a terv…

- Sámánostor - mondta ki Hermione a jelszót, és valamennyien bemásztak a portrélyukon. Aztán… Önkéntelenül álltak meg a klubhelyiség előtt. Már üres volt (legalábbis annak tűnt, ugyanis arról nem tudtak, hogy Neville és Dean elbújtak a dívány mögé, mert tudni akarták, hogy miért hívatták őket az igazgatóhoz), a kandalló előtti asztalon, pedig még mindig ott ált a sakkészlet. A bábuk, azon a helyen, ahol a játszma abbahagyásakor álltak, ledőltek kockáikra, és hangosan hortyogtak.  Ron egy darabig nézte őket, aztán lesöpörte a sakktáblát, mire méltatlan motyogás és sivítozás volt a válasz.

Letelepedtek körben a kandalló elé és… Hallgattak. Harry átérezte a két testvér fájdalmát. Apjuk kómában fekszik, ki tudja felépül-e még valaha… Valamennyi bátyjuk hasonlóan veszélyes küldetésben, és most még anyjukat is ki tudja, mikor láthatják majd…

A gyászos csendet Harry torokköszörülése szakította meg hirtelen.

- Khm… Ha nem haragszotok, mondanék valamit…

Mind a három szempár rászegeződött.

- Öööö… Ron… Tudom, hogy aggódsz Mr. Weasley-ért, de… Ha magadba roskadsz, nem tettél semmit.

- És véleményed szerint, tehetek valamit? - Ron hangja színtelenül csengett.

- Igen - mondta határozottan barátja - Például felkészülhetnénk Voldemort támadására. És akkor megbosszulhatnád…

- Jó, de hogyan?

Ginny-nek ekkor derengeni kezdett valami.

- Gyerekek, szerintem Harry oda akar kilyukadni…

- Igen, igen, szerintem is - értette meg Hermione is rögtön.

- Na, szerinted hová? - Ron, úgy látszik nagyon elmerült a bánatban, mert nem értette Harry célzását - mire gondoltál, Harry? - fordult barátjához.

- Nos, csak arra - közölte Harry hirtelen határozottsággal - hogy újjá kéne szervezni a DS-t.

Ebben a pillanatban, a dívány mögül előpattant Dean és Neville.

- Ez a beszéd, Potter! - csapott Dean Harry vállára - Már azt hittük, soha nem szánod rá magad. Nincs már Umbridge, nyugodtan gyakorolhatunk akárhol…

- Szerintem maradjunk azért a Szükség szobájánál - szólalt meg Ginny - Lehetnek még azért kémek és besúgók. Ne felejtsétek el: Tudjátokki visszatért.

- Miért hivatott titeket Dumbledore? - kérdezte Neville és letelepedett a padlóra, Dean mellé.

- Hogy megmondja: nem zár be nyáron a Roxfort - válaszolt Hermione.

- És, hogy megkérjen minket, hogy mindenképpen maradjunk - tette hozzá Ron.

- Nem zár be az iskola? - csodálkozott Neville.

- Dumbledore úgy gondolja, itt mindenki biztonságban átvészelheti a háborút, ha nem akar harcolni - közölte Harry.

- De mi nem akarunk itt meglapulni, igaz?

- Nem hát.

- Akkor… - nézett Harry egyikükről a másikukra - Megpróbáljuk?

- Naná - bólogatott Dean.

- Jó ötlet - csatlakozott Ginny és Hermione

- Szerintem is - motyogta Neville.

Ron hallgatott. Azon vette észre magát, hogy nem érdekli az egész, hogy egész idő alatt csak arra tudott gondolni, hogy az apja…

- Hé, Weasley - bökte oldalba Dean - Te nem szavaztál.

- Hogy mi? - riadt fel Ron a gondolatai közül - Mire kell szavazni?

- Hogy újjászervezzük-e a DS-t - magyarázta Ginny kissé szemrehányó hangon.

- Ja, hogy azt! Hát persze… Fontos, hogy megtanuljunk védekezni nem?

Mindenki bólogatott, bár kissé furcsállták Ron viselkedését.

- Ne haragudjatok rá - vette védelmébe Hermione zavart kedvesét - Rossz hírt kapott

Csönd borult a tanácskozó társaságra.

- Úgy látom egyöntetű volt a szavazás - ragadta magához az irányítást Hermione - ki vállalja magára, hogy a többieket is értesíti?

- Majd én - dörmögte Harry - elvégre az én ötletem volt. És maradjunk abban, hogy csütörtök este nyolckor találkozunk a Szükség szobájánál.

Ezúttal mindenki egyöntetűen szavazott, Ron sem aludt el, és a kupaktanács feloszlott.

Ron maradt utoljára. Valahogy… Nem volt kedve felállni és felmenni, lefeküdni. Csak ült, és bámulta a tüzet, és elképzelte, ahogy magatehetetlen apját látogatja évről-évre a Szent Mungo-ban… Szemét könnyek futották el. Megrázta a fejét s szétmázolta arcán a könnyeket. Hirtelen egy könnyű kezet érzett a vállán. Felnézett… S ott állt előtte Hermione. Egy pillanat alatt elborították mindösszes érzelmei, ahogy belenézett Hermione együttérző tekintetébe. Felállt, s magához ölelte a lányt. Hermione nem szólt semmit, csak lágyan cirógatta Ron haját, s próbált megnyugtató impulzusokat küldeni neki. Ron felsóhajtott. Szorosabban ölelte Hermionét, ujjait belemerítve a lány puha hajába. Csodálatosképpen nyugodtnak érezte magát s most először jutott eszébe az a lehetőség, hogy apja felépülhet. Halvány mosoly derengett fel az arcán.

- Nem is tudom, mit csinálnék nélküled, Hermione… - suttogta a lánynak, mintegy megköszönve, a lelki támaszt.

- Ezért vagyunk itt egymásnak - súgta a lány - hogy osztozzunk jóban-rosszban.

Aztán még sokáig álltak ott, összebújva. Végül Ron moccant meg elsőnek.

- Nem kéne felmennünk? - kérdezte, s kiengedte öleléséből Hermionét.

- Dehogynem… - mosolygott a lány - csak nem együtt - tette hozzá, s elindult a lépcső felé. Ron utána, s a lépcső aljában még egyszer összeölelkeztek.

- Ron… - kezdte tétován Hermione - Szoktál… Szoktál arra a dologra gondolni, ami történt köztünk?

- Igen, Hermione - suttogta Ron s egy kissé elvörösödött - Talán túl sokszor is.

- Akkor kvittek vagyunk - mosolygott a lány - Jó éjt Ron! Álmodj rólam, ha akarsz!

Ron ezt a kívánságot egy tüzes csókkal honorálta, aztán elsietett a fiúk hálóterme felé. Hermione lélegzet után kapkodva rohant fel a lépcsőn, s megpróbált nem tudomást venni a testében tomboló vágytól. Azon az éjszakán ismét Ronnal álmodott… S ezúttal nem álltak meg egy csóknál.