Létszakok

Tavasszal
gólyahír hajolt lábadhoz,
s azt suttogta: elment a tél.
Te föllélegeztél,
bár legbelül tudtad;
hiába piroslik epredtől
lugasodban a kerti asztal,
egy-két arasszal
közelebb léptél
mégis a halálhoz.

Aztán nyár volt.
Szentiván-éj tüze
egekig táncolt,
s te kapaszkodtál
balatoni nyárba,
ahogy pók csimpaszkodik
jövőtlen ökörnyálba.

Ősz jött,
s te lebontottad a sátrat.
Gödör-mély gardróbba
került a
nap-szítta
bőrönd,
s hullámokban a lelkedbe vájtak
az Időben oldódó, elmosódó tájak.

Végül is tél lesz.
Beléd fog marni vad szele.
S harcolni ellene
-jól tudod- céltalan.
Végtelen tél lesz.
Utolsó.
Évszaktalan.

Látogató

"Jövevény vagyok e földön..."
(Zsoltárok könyve 119:19.)

Reménnyel hittem ifjú éveimben:
tudás által lesz tisztán láthatóvá
a már gyermekcipőben is gyönyörű világ.
Ma sarki szélként dermeszti szárnyam
a felismerés; távolabb került
mit egykor magamhoz közeledni láttam.

Már túl a negyvenen,
a hét évenként haló sejtek
hatszoros kínjával szívemben
kiáltanak égre bennem
a pisla-zsarátnok vágyak:
fiatalon küzdve,
dalba kapaszkodva
mit is akartam?
Az életet miként is gondoltam el?

És mi valósult meg?

A háztól eltekergő
réten hanyatt fekvő
gondtalan fiú
-ha takarta is egét
habcsókos felhő-
még nappal is látta csillagait.
A létező világ láttatta jeleit.
Benne volt a libbenő levélben,
egy szellő érintésben
Atyja ismerős keze.
Természetes volt: bárhol jár, otthon van.
Ha akar; elveszhet boldogan.
Minden pillanatban
valahol mindig megvan.

Ma a férfi
több-záras lakótelepi ajtaján
a leső-lyukon ki-kikukucskál.
Kivülről várja, mi benne volt látható,
mert elfeledte, hogy ő a látogató.

Visszatekintő

Sötétben, ha irdogál
csak befele sirdogál
nem morzsol szét könnyeket
minden könnye elveszett.

Lezárt pillái mögött
elfolyt idő hömpölyög
vissza nem térő korok
víziója háborog.

Már benne él minden ős
ezért minden ismerős
elhajítja a csodát
tudat alatt mindent lát.

Rejtőzve, ha álmodik
álmában áhítozik
kiiktatott agyán túl
az ősi láng újra gyúl.

Eddig sohasem látott
sosem-lett, mert mindig-volt
fény sziporkáz szerte szét:
fölsejlik az ősi lét.

Ennyi csak... Ha ébredez,
s ágya szélén révedez
s félig itt van, félig ott,
már nem érzi mit tudott

Új-holdkor ha irdogál
verseiben visszajár
Megszállottan föltekint
tudja: meglát valakit.