Eldorádó

Egyre kevesebb melegséget érzek.
Egyre lazábban köt a társaság.
Egyedül vagyok… rá bólint volt-hársfám.
Varjú köhög, belőlem kiszállván.

Meg-nem-értés? Mellőzés?
Ó, dehogy! Csak jég-szavak;
Kedv-sziklámról, olvadt-gleccser
Vízeséseim omlanak.

Régen még hallottam halk neszezést
egy messze-őserdőben,
hol aranyat ástam barátaimmal,
és találtunk is bőven.

Most egy régi versem rossz töredéke
lidércként villan fel bennem:
˝Elmennék, ha halál hívna…˝, így írtam,
de már meghalni sincs kedvem.

Már ha jövök is; csak mintha mennék.
Fáj egy simító kéz hiánya
falba-vert, drága homlokomon.
De nincs mit tenni, minden hiába.

Magány

Az egyedüllét, e vész-fekete zápor
koppolva fejemet, űz ki a szobából,

s terel panelek mamutfenyői közé,
hol zaj-dudák búgnak. Bújnék falam mögé.

Mert itt a csönd sem elnyugvó rétek csendje,
csak süket fülek őrjítő sistergése.

És az egyedülség sem termékeny magány;
fészek-üresség ez koppasztott téli fán.

Mit távolról véltem hívogató kéznek;
már közelről látom letiltó tenyérnek.

S csak bolygok, mint dögvirág körül ődöngő,
becsapottságára eszmélő lódongó,

mely ál-virág-urnába békével szédül,
leszálló ágban és minden remény nélkül.