Jégmadár
Jégmadár ül éhesen patakra hajló faágon. A csermely gyors vizére szikrázva hártya-jég feszül. Nevetve-csúfolódva alóla pisztráng szól felé: Utánam kár epedned, őrzőm e jég!; kötekedik. Ám egy vidám kis napsugár most léket üt a jégen: Rian a dermedt víztükör, a jégmadár: ebédel.
Ady
Fejemen, mint matató, vékony, hűs ujjak, Eleven, szép szelek a hajamba túrnak. Bizserget friss erő, tavaszi lendület, Régi reményeink adják az új hitet. Ugarunk egéről szól le Messiásunk: Álljatok talpra már! Védjétek végvárunk! - Rivall ránk érc-hangja - Nincs hova hátrálnunk!
Nemzeti ünnep
Messzire űzd el azt, aki megveti, s rontja hazádat! Álmosolyával akarja takarni valódi személyét. Róka-ravasz sunyiságot résnyire-vont szeme leplez. Cifra szavakkal akármit mondhat az ünnepi szónok, Ismeri rég a magyar már, s nem hisz benne a nemzet. Utcákon, tereken vegyülő nép! Fölszabadultan Sodró áradatoddal, múltba söpörd vezetőid!
Gonosz tréfa
Áskálódnak ellened, véred mégis szívják Potrohos poloskák, vérszivattyú piócák. Rossz időben jöttél, - a Bürón mondják – rosszkor. Itt mit is keresnél? Lásd; hazátlan vagy, bozgor. Libéra? szabadság? Üvölts, ha hiánya fáj! Itt csak bocskoros lehetsz, s hazádban torz tatár. S, hogy merre szökhetsz tovább? Már nincs az a határ.
Nyári fohász
Játszik a gyermek, isteni arcán fénylik az élet. Úszik a vízben, a lágy Balaton simogatja a testét. Lelke derűsen, tágra nyitott szemein mosolyog ránk. Illan a gond a szívünkről, szép feleségem is boldog. Ultramarín-ég! Felhőtlen, gyönyörű mesekönyv-kép, S létet-adó Nap! Mindig e fénnyel nézzetek Őrá!
Gyűjtögető
Odvait, őszi gyümölccsel már telerakja a mókus. Készül a hosszú, elszomorító téli időre. Tarka virágtól színes az áldott földtakaró már… Ó, de szívem, te ne félj, ez a váltás meg ne riasszon! Bár, borus-álmos a reggeli nap és hűvös az alkony, El ne feledd!: a tavasz, s a tüzes nyár kincseit őrzöd; Régi fotók, emlékek, a szívedet átmelegítik!
Az öregedésről
Nézed, riadt szemmel, de látni nem mered, Oly távolinak tűnt, s most szembenéz veled. Véred összerántja a tompa döbbenet; Elhiggyem? Ne higgyem? Talán csak képzelet. Mostantól már tovább ne ámítsd önmagad! Be kell ismerned, hogy leszálló ágba’ vagy. El kell fogadnod, bár lelkedig meggyötör: Rideg valósággal tekint rád a tükör.
Karácsony
Dísze , , , virága, téli szobánknak,
erdeink éke: fenyő! , , , Elhazudott és sárbatiport szeretetnek mindent átölelő ereje, , , , Céltalannak hitt emberi létünk útmutatója,
csak te lehetsz! Esküdözésünk elkeserítően bugyuta. Valljuk: tiszta marad és , , , Mennyei jóval, fennkölt hű-szeretettel telve a szivünk, addig ameddig Béke, barátság édeni hangulatával a Szent Est újra reánk lel. , , , Egy kis idő telik el csak az ünnep után, s a kezünk már Réveteg bontja a fát, s kábán oltjuk a lélek gyertyavilágát. , , , , , , , , ,
|