Váratlan vendég

Kurama döbbenten állt a lány előtt és végigmérte azt. A lány is hasonló harci ruhát viselt, mint ő és nagy megdöbbenésére még a füle is olyasmi volt, mint neki.

- Ki vagy te? Talán te is egy róka démon vagy? - kérdezte meghökkenten, mivel még egy farkat is felfedezett rajta, épp olyat, mint amilyen neki van.

- Nem! Dehogyis! - a mellesleg igen alacsony lányból kitört a nevetés. Könnyeivel küszködve nézett rá az előtte álló hírhedt Ezüst Rókára. - Én a farkas démonok törzséből való vagyok. Hisz ismerted az apámat. Ő rád bízta az életemet, de te gyorsan átpasszoltál Zakuro anyónak. Megjegyzem, nem volt szép tőled. - mondta elkomolyodva a farkas lány. Kurama hirtelen rádöbbent, ki is áll előtte. Tényleg ismerte az apját. Pont ő szerepelt abban az emlékben.

- Ne haragudj rám ezért. De hidd el jobb volt úgy, hogy Zakurónál voltál. Miután odaadtalak neki, egy hónap múlva már egy másik testben voltam, az emberek világában. Gondolom hallottad a históriát, miszerint a Démon Rókával végzett a SZEM egyik tagja. Nos ez nem így volt, mivel, mint látod itt vagyok, épen és egészségesen.

- Igen, ennek örülök! - vigyorgott a lány. - tizenhét éve nem láttalak, már nagyon hiányoztál Kurama. Nem is nagyon emlékeztem mondjuk rád, mivel csak két éves voltam, mikor találkoztunk... Na mindegy, most, hogy végre itt vagy, kiképezhetsz!

- Hogy mit csináljak??? - Kurama elkerekedett szemmel bámult a farkas démonra. Mégis mit képzel ez? Honnan szedi, hogy ő majd kiképzi? - Mégis mi okom volna arra, hogy kiképezzelek?

- Nos meg kell tenned, mivel megígérted apámnak, ha jól tudom. - hangzott az egyszerű felelet. 'Igaz!' Kurama kissé idegesen nézett a nála másfél fejjel alacsonyabb farkasra. - Megígérted neki Kurama! Nem vagyok bolond! Igaz, hogy akkor még kicsi voltam, de emlékszem rá. - Kurama eltöprengett és már látta is maga előtt a 17 éve történteket:

- Kurama! Kérlek... vigyázz... a lányomra! Könyörgöm! Ezt... az egyet... tedd meg nekem! Neveld fel őt... és képezd ki... hogy... hogy olyan jó harcos lehessen, mint te! - ezek voltak Senshi utolsó szavai, miután Kurama átvette tőle a kislányt. Ám nem nevelte föl őt, ahogy ígérte, hanem rábízta egy ismerősére, Zakuro anyóra.

- Igazad van... Tényleg megígértem neki... - Kurama belátta, hogy felesleges mentegetőznie, úgyhogy gyorsan a lényegre térve a lány szemébe nézett. - Ne haragudj, hogy nem válthattam be az apádnak tett ígéretemet, de tudod jól az okát, miért nem. Nos... az a helyzet, hogy ezt az ígéretet sem tudom valóra váltani. - a farkas épp közbeszólt volna, de Kurama egy pillantásával elnémította és így folytatta. - Mint tudod, most itt élek és egyelőre nem áll szándékomban visszatérni az alvilágba. Még be kell fejeznem a sulit és az anyámat se hagyhatom csak úgy itt. Nem gondolod, hogy feltűnne neki, ha hirtelen lelépnék?

- De neked nem ez az otthonod! - fakadt ki keservesen a lány. - Te az alvilágból jöttél! Nem tartozol ide!

- De igen! Most már ez az igazi otthonom. Sajnálom. De max egy év múlva tudok visszatérni.

- Rendben!

- Hogy mi? - kerekedett el Kurama szeme.

- Már tizenhét éve várok, Kurama! Egy évet még kibírok! Az már semmi!

- Öhm... Jól van, felőlem. Mondd, most hol laksz? Vagy talán visszamész az alvilágba? - érdeklődött Kurama.

- Hát őszintén szólva, már négy napja ebben a világban vagyok, de nincs hol laknom. Többnyire a háztetőkön aludtam, nappal pedig téged kerestelek. Bár, igaz, már találkoztunk, de én nem tudtam, milyen az emberi formád, így nem ismertelek fel.

- Értem. Akkor gyere haza velem. Néhány napig ellehetsz ott, aztán azt hiszem, hétvégén elviszlek Genkaihoz, ő különben is nagyszerű kiképző mester. Megtanítja neked az alapokat, és ha már elég jó vagy, átveszem a kiképzésedet. Mit szólsz?

- Rendben. De ki az a Genkai?

- Huh... Hagyjuk. Ezt majd holnap, most inkább menjünk haza és aludjunk. - ásított Kurama, majd visszaváltozott vörös hajú önmagává.

Reggel fél nyolckor Kurama kinyitotta a vendégszoba ajtaját. A farkas lady ásítozva kinyújtózott, majd ránézett a fiúra és felült az ágyban.

- Mi az, Kurama? Miért nem aludhatok... - ásította.

- Bocsáss meg... Öhm tényleg, egyáltalán hogy hívnak? - kérdezte zavartan Kurama.

- Oh, ne haragudj, tegnap nem is mutatkoztam be rendesen. A nevem Ryu. 

- Rendben  Ryu, figyelj. Anyám általában nem néz be ide, de ha mégis megtenné, kérlek próbáld úgy intézni, hogy ne lásson meg. Nem szeretnék magyarázkodni. Remélem megérted. Nos, nem sokára ő is elmegy itthonról vásárolni. Az öcsém megy az ő sulijába, a mostohaapám pedig dolgozni. Addig is, amíg ők itthon vannak, szépen kérlek ne okozz galibát. Akkor minden jót. Most mennem kell a suliba. Délután jövök. Sietek haza. Ha lehet, addig hagyd egyben a házat. - mondta azzal elsietett és ott hagyta a lányt. Őszintén szólva legszívesebben otthon maradt volna ő is. Félt, hogy valami bajt okoz egy farkas démon a háznál, de sajnos nem hiányozhatott az iskolából.

Ryu rögtön visszafeküdt az ágyba, mihelyt Kurama kiment a szobájából. Nagyon fáradt volt és örült, hogy végre rendes ágyban aludhat. Kb. délután egykor ébredt fel (ezt ő mondjuk nem tudta megállapítani, mivel az alvilágban sose látott órát) és mivel már napok óta alig evett valamit, nagyon éhes volt. Óvatosan kisomfordált a vendégszobából és megkereste a konyhát. (Szerencséjére épp üres volt a ház.) Ott szétnézett, de nem igazán talált semmi olyat, ami ehető lenne. 'Mi a fene ez a sok vacak? Mind valami papírban van! Meg műanyag dobozokban. Ezek nem is ehetőek! Lehet, hogy nem is a konyhában vagyok?' Nézegette egymás után sorba, amit a hűtőben talált. Ám ekkor hirtelen iszonyatos nagy démoni erőt érzett. 'Ez nem Kurama!' Más volt az ereje, mint neki. Ryu gyorsan felkapta a földről az előzőleg eldobált ételeket és mindet visszadobta a hűtőbe, így aztán az elég érdekesen nézett ki...

A farkas az ablakhoz szaladt és óvatosan kinézett rajta. Egy alacsony, fekete alakot látott odakint. Neki volt olyan hatalmas démoni ereje. Ryu sejtette, miért van itt a fickó. Bizonyára ugyanaz küldte, mint aki a tegnapi szörnyet is. Mérgesen nézett a démonra. Nem tudta eldönteni, mit is kéne csinálnia, elrejtőzni vagy támadni. Aztán végre elhatározta magát. Az ajtóhoz szaladt, feltépte a kilincset és az ajtó előtt álló démon nagy meglepetésére, egyetlen ugrással rávetette magát.

To be continued...