– Akárcsak a magyarság sumér, illetve hun eredetéről, Trianon problematikájáról is mintha tilos lenne beszélni a mai „demokratikus” Magyarországon. Felvázolná e téma tiltásának a történetét?

– Nagyon fontos a kérdés, legújabb kori történelmünk egyik legfontosabb kérdésköre, és nem árt elgondolkodni azon, hogy a trianoni békediktátumról mikor lehetett, mikor kellett, és mikor nem volt szabad beszélni. 1920 után következett a huszadik századi magyar történelem legbékésebb korszaka, Horthy Miklós vezetése alatt a törvényhozó és a végrehajtó hatalom akarata egységes volt, mindegyik parlamenti párt – a szociáldemokrata párt kivételével – kinyilvánította véleményét, mely szerint a békediktátum elfogadhatatlan, ezért meg kell szüntetni a trianoni békeszerződést, s e pártok a békerevízió mellett tettek hitet. Először Bethlen István gróf, magyar miniszterelnök említette 1928-ban, híres debreceni beszédében, hogy a határok Magyarország számára elfogadhatatlanok, ezért valamilyen módon meg kell a kérdést oldani. Ezt az elvet vallották az utána következő kormányfők is. A két világháború közötti magyar politika legfontosabb célja tehát a visszaszerzés volt, szemben az utódállamok megtartási céljával. Ennek el is jött a gyakorlati ideje 1938-ban és 39-ben az első bécsi döntéssel, illetve 1940-ben a másodikkal, 1941-ben pedig a délvidéki revízió már fegyverrel történt, a német szövetségesek segítségével. A Horthy-korszakban tehát a kérdés napirenden volt, meg is volt az eredménye, ami a magyar külpolitika sikerességét bizonyítja.

– A második világháború végével érkezünk el a tiltások korához. Az 1947. február 17-i párizsi békeszerződés lezárta Magyarország és szomszédai számára a háborút, ez előtt azonban az akkori magyar kormány külügyminisztere, Gyöngyösi János Romániával egy 8-10 000 négyzetkilométeres határmódosításról szeretett volna tárgyalni, ez azonban Sztálin javaslatára kimaradt a békeszerződésből, holott az amerikai fél hajlott elfogadására, így azonban visszaállították a trianoni határokat, s ezzel a kérdést lezártnak kellett tekinteni. Rákosi Mátyás hatalomra kerülésével beköszöntött a Trianonról, annak következményeiről, illetve a kisebbségbe szakadt nemzetrészekről való beszéd tiltása. A térségben két történelmi folyamat indult el: az egyik a kommunizmus kiteljesedése, a másik a trianoni rendszer visszaállítása volt. A magyarországi kommunisták abban különböztek az utódállamok kommunistáitól, hogy míg azok kőkemény nacionalisták és soviniszták voltak, a magyarországi kormányok ugyanolyan magyarellenes bel- és külpolitikát űztek, mint a szomszédos országok kormányai, ezért gátolták meg azt, hogy Trianonról beszélni lehessen.

– Mivel magyarázza ezt?

– 1948-ban azok a politikai erők kerültek hatalomra, akiket a Horthy-korszak idején, főleg annak utolsó éveiben üldöztek. Valahányszor felvetődött – és ez így van egészen napjainkig bizonyos politikai, írói és művészi körökben – Trianon vagy a revízió kérdése, az ő fejükben rögtön megjelent a holokauszt és a zsidóüldözés időszaka. Ez a helyzet az 56-os forradalom tizenhárom napját leszámítva tulajdonképpen az egész Rákosi- és Kádár-rendszert jellemezte.

– Mikor lélegezhettek fel valamelyest a Trianon-kutatók?

– A 80-as évek közepén jöttek létre az első ezzel érdemben foglalkozó tudományos munkák (magam is ezen évtized elején írtam a doktori és a kandidátusi disszertációmat a témáról), ekkor már érezhető volt bizonyos tétovázás ilyen téren a hatalom részéről. Nemcsak történelmi jellegű munkák jelenhettek meg, hanem szépirodalmi és művészeti alkotások is. A történelem részét képezi például az 1983-ban bemutatott István, a király rockopera, mely példátlan nemzeti mozgalmat indított el Magyarországon.

– Hogyan élte ezt meg Raffay Ernő kezdő történész?

– Erdély 1918–19-ben című kéziratomat, kandidátusi disszertációmat, 1982-ben adtam be a Gondolat kiadóhoz, megjelenését azonban letiltották. Egy év múlva átvittem a Magvető kiadóhoz, ahol négy év múlva jelenhetett meg. Mielőtt benyújtottam említett könyvemet a Magyar Tudományos Akadémiára, úgynevezett házi vitát kellett rendezni. Ezen tanszékvezetőm is, akárcsak tanszéki kollégáim, megpróbáltak rávenni, hogy ne használjak olyan kifejezéseket, mint például „Erdély román megszállása”, azzal az indoklással, hogy sértené a románok érzékenységét, valamint ki szerettek volna hagyatni velem egy vagy két fejezetet, eredménytelenül, természetesen.

– Mi a helyzet a mai Magyarországon ez ügyben?

– A rendszerváltással ismét polarizálódott a politikai élet, mindamellett visszaállt az a sajátos helyzet, hogy Trianonról nem lehet beszélni, amikor ugyanis ez vagy a revízió, mint a múlt egyik eseménye, szóba került, bizonyos politikai rétegek – főleg az SZDSZ és köre – hevesen tiltakozott, olyan értelemben, hogy meglepő módon részben politikai támadásnak veszik, részben pedig a fasizmussal rokonszenvező álláspontnak könyvelnek el bármiféle foglalkozást Trianonnal, mi több, aki erre vállalkozik, súlyos politikai támadásnak teszi ki magát. Tökéletesen szemlélteti ezt a Koltay Gábor filmjére zúdított össztűz az említett körökhöz közel álló sajtóorgánumok részéről.

– Miben látja az erdélyi magyar nemzeti közösség megmaradásának kulcsát? Van még értelme revízióról beszélni, vagy az autonómia a kizárólagos megoldás?

– A történelemben gyakran előfordultak felülvizsgálatok, így nem zárható ki a revíziós elképzelés sem. Ez a lehetőség ott van minden kisebbségi közösség előtt, mely nem kap megfelelő jogokat a többségi nemzettől, a román kormányok pedig bebizonyították Trianon óta, hogy nem képesek és nem is akarnak európai szintű politizálást folytatni. Ha így folytatják, megítélésem szerint a magyarok előtt elvi lehetőségként nyitva áll a revízió útja, hiszen nyilvánvaló célja a román politikának, hogy mindenféle nemzetiséget eltüntessen területéről. A másik lehetőség az autonómia. Tudni kell azonban, hogy aki autonómiát javasol, garantálja ezzel Románia területi épségét, viszont a mai európai jogrendben működő területi autonómiák azt mutatják, hogy azok teljes jogrendszere biztos záloga a kisebbségi népcsoportok megmaradásának. Fontosnak tartom a kulturális autonómiát is, ez egyébként az Osztrák– Magyar Monarchiában keletkezett a századfordulón. Az autonomista és a revíziós felfogás egyébként nem zárja ki egymást, elviekben sem. Mindenképpen megvalósítandónak tartom az MPSZ és az RMDSZ autonómia-elképzeléseit.

– Egyik előadásában „1989 utáni elszalasztott revíziós lehetőségek”-ről beszélt. Melyek voltak ezek?

– Az első lehetőség 1989-ben adódott, a romániai forradalom és államcsíny idején. Ekkor az állam alapjában meggyöngült, s Budapestnek lehetősége lett volna az eseményekbe másképpen is beleavatkozni, mint ahogyan tette (oly módon tette, hogy a magyar hírszerzés segítette a romániai kormányzatot), de Németh Miklós kommunista kormánya nem lépett. További lehetőségeket a trianoni békediktátum felbomlásának a kezdete jelentett, ugyanis Jugoszlávia és Csehszlovákia darabjaira hullott. Jugoszlávia felbomlásának folyamata alatt több lehetőség is adódott Magyarország számára a délvidéki trianoni kérdés megoldására: az egyik a horvát – szerb háború alatt volt, mikor a horvátokkal együtt – akiknek fegyvereket szállítottunk – döntő csapást lehetett volna mérni a szerb sovén kommunizmusra. A harmadik lehetőség a délszláv háború következő szakasza volt, a boszniai háború, melynek során a bosnyák–horvát koalíció megtámadta az ottani szerbeket, aminek következtében Szerbia északi része, a magyarok által lakott Bácska és Bánság katonai felügyelet nélkül maradt. Ekkor Magyarország előtt több katonai és civil lehetőség is állt, például fel lehetett volna vetni a magyar területi autonómiát a Ferenc-csatornáig terjedő övezetben lakó magyarság részére. 1995 is kínált lehetőséget Horvátország utolsó Szerbia elleni hadművelete kapcsán, mikor is a magyar kormánynak kutyakötelessége lett volna a horvátokkal szövetségben a szerbiai eseményekbe beavatkozni a magyarok megvédése céljából, ugyanis a szerb menekültek százezrével lepték el a Délvidéket. A Horn-kormány azonban, baloldali-álliberális kormány lévén, nem tett semmit. Ugyanúgy nem cselekedett az Orbán-kormány 1999-ben Jugoszlávia bombázása idején, pedig újra veszélyben forgott a délvidéki magyarság – mi több, mikor az amerikai kormány szárazföldi támadást akart indítani, maga Orbán Viktor beszélte le Clinton elnököt erről, ahelyett hogy a nyomukban bevonult volna a magyar békefenntartó hadsereg, mint ahogy tette azt már annyiszor más országok területén. A cseh–szlovák téma is lehetőségcsomag volt. A felbomláskor szétosztották a csehszlovák hadsereget kettő-egy arányban. Amíg ez a folyamat tartott, közel egy évig, Szlovákiának nem volt hadserege. Az Antall-kormány ahelyett, hogy a veszélyeztetett felvidéki magyarok védelmére kelt volna, nem csinált semmit, sőt, a világ országai közül elsőként elismerte Szlovákia függetlenségét. Kárpátalja tekintetében is volt egy lehetőség az Antall-kormány idején, amikor Ukrajna elszakadt a Szovjetuniótól, s azzal volt elfoglalva, hogy Oroszországgal való viszonyát rendezze. A megalakult ruszin kormány hajlott a Magyarországgal való kapcsolatkötésre, ehelyett Antallék megkötötték az ukrán–magyar alapszerződést, melyben lemondtak mindenféle területi követelésről. Mint látható tehát, míg a két világháború közötti kormányok felismerték és ki is használták az adódó lehetőségeket, a rendszerváltás utáni kormányok egyike sem tette ezt meg ez idáig.

– Meséljen, kérem, a Wass Albert-könyvről, melynek kolozsvári bemutatóját február végére tervezik.

– A Wass Albert – A gróf emigrált, az író otthon maradt című könyv karácsony előtt két héttel jelent meg a Szabad tér kiadó és a Czegei Wass Foundation közös kiadásában. A könyvet Wass Albert öt fia hívta életre, akik megbíztak öt magyarországi irodalomtörténészt és történészt, hogy tisztázzák Wass Albert háborús bűnösségének, illetve antiszemitizmusának vádját, egyúttal kidomborítva az író jelentőségét a magyar irodalom történetében. A kötet kétségkívül legalaposabb és legfontosabb tanulmányát a kolozsvári történész Vekov Károly jegyzi, aki az elmúlt ciklusban képviselő volt a román parlament alsóházában, s mint ilyen, hozzájuthatott a volt Securitate archívumában lévő Wass-anyagokhoz, mindenekelőtt az 1946-os úgynevezett népbírósági per kihallgatási jegyzőkönyveihez és több más fontos dokumentumhoz. Ezek alapján bebizonyította, hogy a Wass Albert és édesapja elleni kolozsvári per a kormány tudtával meghozott koncepciós intézkedés volt. Ez a tanulmány egyik alapdokumentuma lesz a Wass-per újrafelvételének. Több tanulmányt írt a könyvbe Takaró Mihály budapesti irodalomtörténész, aki miután elhelyezte Wass Albertet a huszadik századi magyar irodalom történetében, legfontosabb üzenetként azt fogalmazta meg tanulmányaiban: gyökeresen meg kell változtatni az eddigi – hamis – irodalomtörténeti felfogást, hogy a Nyugat volt az egyetlen írói csoportosulás, mely kiemelkedő írókat, költőket adott a magyar irodalomnak. Mert ott voltak a konzervatív, keresztyén szemléletű írók, akiknek a helye legalább abban a magasságban keresendő, ahol a nyugatosoké. A kötetben Lukácsi Éva floridai lelkész, a Wass család bizalmasa az írónak az 50-es évek elején kezdődött emigrációs tevékenységét mutatja be. Balázs Ildikó, jelenleg Magyarországon élő marosvásárhelyi irodalomtörténész Wass Albertnek a két világháború közt írt műveit elemzi, magam pedig két tanulmánnyal szerepelek a könyvben. Az egyikben a két világháború közötti Románia nemzetiségi politikájáról, magyarellenes intézkedéseiről értekezem, a másikban Wass Albert állítólagos háborús bűnösségét, nacionalizmusát és antiszemitizmusát cáfolom meg. A könyv jelentősége tehát abban áll, hogy elhelyezi Wass Albertet a magyar irodalomtörténeti kánonban, illetve bizonyítja a háborús bűnösség, a román- és zsidóellenesség vádjának tarthatatlanságát.

Bagoly Zsolt, Erdélyi Napló 2005.