Dunántúl az egyetlenem
Dunántúl az egyetlenem
A távoli messzeségbe tekintek,
A dunántúl szépsége lebilincsel.
Bármerre fordítom fejem,
Szemem millió csodára lel.
Nem látni el a horizontig,
De a csodás hegyek látványa,
Megbabonázza az embert,
A dunántúl csodálatos tája.
Nincsen vég nélküli puszta,
Nincs égig érő vadregényes szirt,
Csak lankás domboldalak,
Melyek láttán megdobban a szív.
A dombnak oldalában,
Kis patak csörgedez.
A távolból szól egy halk nesz,
Vajon mi lehet ez?
A Balaton felől száll a hang,
Hol hajók szelik a habokat.
Mindegyikben túristák hada,
A sirályok lesik a halakat.
Nyugat felé tekintve,
Az Alpokalja tárul elénk.
A határt elhagyva Köszegnél,
Az Alpok néz le felénk.
Dél felé Somogy lankás tája,
A Mecsek szénbányái,
Állnak évszázados múlttal
A végeknek várai.
Keleten a Duna a határ,
A ketté osztott Főváros,
A büszke budai vár,
Ez az én világom.
Itt élem le életemet,
Ez a táj bűvöl el engem.
Nem hagyom el a szeretett helyet,
Dunántúl az egyetlenem.
1993.XI.1.
|